Fővárosi Lapok 1878. szeptember (200-224. szám)
1878-09-21 / 217. szám
Szombat, 1878. szeptember 21. 217. szám Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...........................8 frt« Negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“-ra. A magyar szépirodalom ez egyetlen napi közlönye az október-decemberi évnegyeddel fenállásának már tizenötödik évfolyamát tölti be. E hosszú idő alatt mély gyökeret vert mind az írói körök, mind a folyvást növekvő előfizető közönség rokonszenvében. Szerkesztője Vadnai Károly s tulajdonosa Tóth Kálmán jövőre is arra fordítják minden törekvéseket, hogy a »Fővárosi Lapok« a hazai művelt közönség kedvelt közlönye maradjon. A lap kiadója, az Athenaeum-társulat, a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondoskodik, s kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az október-decemberi évnegyed áraA. frt. félévre 8, egész évre 16 frt. A felírandó cím ez: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Budapesten.« ------------------------------------------------------------------------------------------------------- Nagyvilági vendégek. (Falusi elbeszélés.) Irta Lépési G. (Folytatás.) — Pfuj, paprika, pálinka! már az említése is beteggé tesz. — Aztán üljön lóra s meglátja, egy-két órai lovaglás mennyire helyre hozza egésségét. Ebédig lehet aztán még egy órácskát vívni, karddal vagy vízerrel. — Énen bizony, tán hogy kiszúrjam valakinek a szemét. Hogy beszélhet ilyen szép leány olyan kannibali dolgokról. — Meglátná, minő jól esnék az ebéd. Nemcsak mindig csirke-ragout és cotelette, torta s nyalánkság, hanem ízletes marhasült, jó töltött káposzta s több efféle. — Ha csak hallom, már lel a hideg. — Ab dehogy, néhány korty jó a bor majd segítne a dolgon. Ha csak pár hétig tanácsom szerint élne, egészen más ember válnék magából, megizmosodnék, férfias alakot nyerne. — Hát aztán szeretne a kisasszony ? — Azt már nem mondtam. — Akkor hát nixta, puffra nem kínzom magamat. — Pedig bizony nem válnék kárára, — mondá Irma, elhagyva a szobát. A házi úr szobájában a két öreg úr folytatott pipaszó mellett kedélyes társalgást. Beszélgettek múltról, jelenről, jövőről. Előttük az asztalon sakktábla állott felrakott alakokkal, de a beszélgetés több ingerrel birt rájuk, mint a játék. — Egy szó, mint száz, — mondá a tanácsos, kényelmesen végig nyújtózva a széles bőr-divánon, — te voltál az okosabbik. Jobban tettem volna én is, ha a helyett, hogy a magasba törekedtem, itthon maradtam volna egyszerű gazdának, vagy valamely kissebb hivatalban. Az otthon mindig csak otthon marad s előhaladt korunkban végre is csak oda vonz vissza szivünk, ott vagyunk megpihenni. — Hiszen, ha nyugalomba megysz, ide költözhetel hozzánk; keresünk itt a vidéken egy csinos birtokot számodra, berendezed azt ízlésed szerint s a mint együtt kezdtük, majd együtt is végezzük az életet. — Erre vágynám én is, ha magam volnék, de gyermekeim ! Hogyan illenék az én nagyvilághoz, udvarlók hódolatához, szüntelen váltakozó élvekhez szokott leányom az egyszerű, szives falusi élet keretébe s hogyan venné ki magát lányarcú és nevelésű fiam Erdély ép, egésséges fiai között ? — Hozzájuk szabná magát s rövid időn előnyére megváltoznék. De ha már te szőnyegre hoztad ezt a tárgyat, bocsáss meg, ha mint régi bizalmas barátod, egy erre vonatkozó kérdést merek tenni. Mondd meg, édes Elekem, mint lehet az, hogy a te gyermekeid annyira különböznek természetükben telőled? — Hjáb, barátom, a nagyvilági nevelés! Szegény nőm, isten nyugtassa meg, szép és gazdag volt s mint ilyen, a nagyvilág élvezetei közt töltötte ifjúságát s eleget vélt tenni anyai kötelességének, ha gyermekeit a lehető kényelemmel veszi körül s bonne-jaiknak meghagyja, hogy mindent kedvökre tegyenek. Nekem hivatali foglalatosságtól mentt óráimban nőmet kellett bálokba, színházakba, estélyekre kisérnem s voltak napok, hogy percekre is alig láthatom gyermekeimet. A fiatalság elmúltával nem beteges, ideges lett, mindenféle unalom szülte bajokban szenvedi, a gyermekek élénksége terhére vált s napjai nagy részét kedvenc állatai közt s francia regények olvasásával tölté. Hogy nekem ily körülmények között tűrhetlenné vált az otthon, s a házon kívül kerestem szórakozást, nem csodálhatod, így, fájdalom, igen későn, csak anyjuk halála után kezdtem belátni gyermekeim nevelésének helytelenségét. Oh, édes barátom, — folytatá az öreg elérzékenyülve, — soha sem irigyeltem senkit és semmit a világon, de neked bevallom, hogy látva ezt a te kedves, természetes üdeszépségű leányodat, ki ifjúsága dacára a gondos, tevékeny gazdasszony mintaképéül szolgálhat s a mellett annyi alapos ismerettel, mély, valódi lelki műveltséggel bir, irigység fog el s bár lelkemből részt veszek atyai boldogságodban, fájó szívvel tekintek saját gyermekeimre. — Az igaz, barátom, Irma derék leány, azt én is bevallhatom, s remélem a másik sem fog mögötte maradni. Hát még ha mérnök fiamat látnád, milyen gyerek az! Csupa igy°kez€., csupa tűz, — mondá büszkeségtől ragyogó arccal Haraszti. — Be sajnálom, hogy foglalatosságai nem engedik most hazajőni. — Milyen derék asszony lehet az anyjuk, alig várom, hogy megismerkedjem vele. — Hisz ha holnapi tervünk sikerül, óhajtásod hamar teljesülésbe megy. De én egy kellemes jövő reményéről sem akarok lemondani. Add férjhez Alfonsinet, költözzél közénk. Mukiból pár év alatt olyan Jancsit csinálunk, amilyen csak kell. — Csakhogy nem olyan könnyű dolog Alfonsinet férjhez adni. Ő nem tud szeretni. Minden fiatal ember csak addig érdekes előtte, míg meg nem hódította. A férj eszménye, ő szerinte, fényes nevű arisztokrata, vagy legalább’’ is milliomos; márpedig, ha virágkorában nem tudott ilyet kapni, aligha fog most, midőn közel jár a harmincadik évéhez. Hidd el, barátom, lehetlen aggodalom nélkül az ő jövőjére gondolnom. Mi lesz belőle költséges szeszélyeivel, ferde, gyakorlatiatlan világnézeteivel,majd ha én nem leszek! Hangos sikoltás, csörömpölés, ugatás és károgás zavarta meg ezt a beszélgetést. Ijedten ugrottak föl mindketten helyeikről és siettek az ebédlőbe, megtudni a zaj okát. Emlékezhetünk, hogy Irma a Mukival folytatott párbeszéd után elhagyta a szobát. Nemsokára visszatért egy gyönyörű, zamatos gyümölcscsel telt üvegtállal kezében. Az ajtón belépve, tekintete már szokásból is a szomszédszobába tévedett, hol Kálmánt ép Alfonsine előtt látta térdelni, míg ennek fehér keze annak sötét, göndör fürteivel játszadozott. E látvány éles fájdalmat keltett a szegény leány szivében, s öntudatlanul elmerült nézésébe; egyszerre azonban szorosan átölelve érze magát, ijedten felsikoltott, kiejté kezéből a tálat, mely csörömpölve darabokra tört, míg tartalma a szoba minden zugába szétgurult. A zajra Gipsi heves ugatással rohant elő, Lorri pedig sivítva repült utána, de mint okos állat, jónak látta nem sokat lármázni s az átalános zavart hasznára fordítva, egy étekszekrényen levő rózsaszínű pácolt nyelvvel telt tál tartalmát kezdte dézsmálni. — Mi az ? mi baj ? — kérdé Karányosi, ki legelőbb érkezett a színhelyre. — Édes bácsi, tanítsa becsületre fiát, — mondá Irma s nem bírva többé könyeivel, atyja keblére borult, míg Muki, minden bajnak okozója, olyan sóvárgó pillantásokat vetett az ajtó felé, mintha szeretett volna csakúgy látatlanul eltűnni. — Na várj, te semmirekellő, majd megtanítlak! — kiáltá indulatosan az udvari tanácsos; — hát igy kell magadat egy tisztességes úri háznál viselni. — Ejnye, ejnye! De ki is látott egy ilyen dolgot — mondá a házi úr, gyöngéden simogatva leányának szép, fényes szöghaját; — hogyan jöhetett az én okos Irmám e miatt olyan indulatba ? Ezalatt Alfonsine is nagy lassan fölemelkedett helyéről s a Kálmán karjára támaszkodva, megállt az ajtóban. — Nagyon idilli, nemde ? Mondhatom nagyon amasant, — mondá lorgnonján át nézegetve a jelenetet. — Mit mond hozzá, mon ami ? — Oh, nagyon, — felelt kissé szórakozottan emez, mert egy benső szózat azt sugalta, hogy az Irma könyeit nemcsak a Muki helytelenkedése idézte elő. — Na de, ne sírj már annyit, édes gyermekem, — vigasztaló, maga is kissé elérzékenyülve Haraszti, — lásd, ép örvendetes újságot akartam veled tudatni. Elek barátommal elhatároztuk, hogy holnap valamennyien fölkerekedünk, meglátogatjuk édesanyádat s pár napot a fürdőn töltünk. — Az én kedves fiamuramnak pedig épen jó büntetés lesz itthon maradni a Gipsi, Lorrn és Jeanette társaságában, amíg mi vígan leszünk. Hadd lássa az urfi, hogy ő még gyerek, kit, ha rosszul viseli magát, meg is lehet büntetni. — De, édes papa, gondolja meg, szegény Muki! — mondá részvevő hangon Alfonsine. — Egy szót se, nincs kegyelem. Úgy lesz, ahogy parancsoltam. Másnap korán reggel útra kelt a társaság. Alfonsine a Kálmán kis jucker-kocsiján foglalt helyet, a családi kocsiban pedig Irma ült a két öreg úrral. Mukinak, minden kérés dacára, honn kellett maradnia. (Folyt. köv.) Fegyenc és kém. (Lengyel beszély.) Írta Sziemienszki Lucián. (Folytatás.) Sírtam, midőn szörnyű szenvedéseiről beszélt, és szivem örömtől dobogott, midőn csodálatos szabadulását elbeszélte... Adolf hőssé lett szememben,ideálommá tettem, kiről mindegyikünk álmodozik ; hibáit, melyektől azelőtt úgy undorodtam, lassan kint mentegetni kezdettem. Könnyelműségét ifjúkori elevenségnek neveztem, túlságos önszeretetét a csinos férfiaknál található hiúságnak vettem; pompavágyát, hencegését, játékszenvedélyét oly hibáknak tekintettem, melyekről könnyen fog leszokni. Oh! szívünk mindig sophista volt és az is marad. Én a szegény árva, rokonok, tapasztalt barátok, világismeret nélkül, itélhettem-e máskép egy férfiról, ki naponkint lábaimnál hevert, őrült szerelmet esküdött és boldogságomat élete céljának nevezte?... A pillanat lelkesedését nem tudtam megkülönböztetni attól, ami tulajdonképen az ember jellemének alapja. Elvakítva a fénytől, mely sebhelyes homlokáról felém sugárzott — az oltárhoz követtem őt. A sír szélén álló gyámom megáldott bennünket és eme végzetes szavakat mondta: »Mária, őrködjél Adolfom fölött... Az atya ismerte fiát és atyai szeretetből mégis feláldozott engem . . . Isten bocsássa meg ezt neki .. . A menyegző után Adolf mindazzal megajándékozott, mi nemünknek kedves. Meg voltam arról győződve, hogy egész életem rózsák közt fog elfolyni