Fővárosi Lapok 1878. szeptember (200-224. szám)

1878-09-17 / 213. szám

Kedd, 1878. szeptember 17. 213. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre...........................8 frt. Negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minde­nnap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. -zíL. szélselly­ els: ^_rpád.n.ál Halics-Nrárá­ba,n._ Rengeteg erdőket ott vágtak utakká. Felzúg a sokaság egetverő »igy«-gyel. Ködbe lakó sziklát sím ittak hí­dakká, Szivekben fogamzott örök­ erős frigygyel, Csakhogy e nagy felhő, e szörnyű zivatar, Fekete besenyők, szőkehaju jászok, Csakhogy ez özönvíz csapjon odább hamar.­­Széles vállu kun­ nép, sugár szép kozárok, Előd vajda népe, Hubáé, Acsádé, Oh magyar ! mekkora vala neved akkor ! .Mindnél hatalmasabb hadvere Árpádé. Oh magyar mostanra mi maradt meg abból ? Rettenetes kardod, fejedelmi orcád ... Leveszi sisakját őszhaju Zandirham. Mint az istenekhez, úgy szólunk ma hozzád ! Mozog az ajaka, szólni akar nyilván. Mint az égieknek ünnepet szentelnek. Mint tiszta éjjelen mi mély a csendesség. Úgy szentelünk mi itt ünnepet nevednek. . Olyanban az aggot beszélni engedték. Nevedet, a dicsőt, énekekbe mondjuk, Homlokod szent fürtjét borostyánba fonjuk. »Négyszáz esztendeje, — magam abból éltem „ . . . Kerek egész százat, másik százat félben. — ... Sugaras hajnal volt, hogy a magyar s­i hegyeink között küzdünk ébren, székely . » , U­Q pyn Egybetalálkozott testvér-öleléssel. Attila fiára, szép Csaba királyra. Ott a fejedelmek szemei láttára Irva vagyon köztünk, szájról-szájra vettük Arpad Zandirh­mnak borult a v­ara. . Egyszer a nagy ágon hogy megjő érettünk Áldoztak, toroztak, nagy v.gan lakoztak, jA merre a tündökölve má en, Attila, Csaba is bizony ottan voltak. . Qtt­attuk hogy hoznd na;p(;t a na­d A csillag megállóit, nem akart lemenni. Ti voltatok , Hozott az ösök istenet »Istenek ünnepe — monda— nincsen ennyi.« ti,idegse a világ minden gzögelete , A nap alig tudott utat törni­­ alig — ^ mikor ők jönnek, a kardjok nem Először volt hosszú várnia hajnalig. $ csattog Mint a szél, úgy simul paripa alattok. Mikor eltelt tiz nap, meg el sok vidám nap, Maros vize holott tündérvölgygyé tárul. Zandirhám megszólalt: »Minket öcsém ott száll alá Csaba csillagos utjárul­ várnak.« Keleten, éjszakán hejh ti kevély népek. »Hol?! — kiáltott egész megdöbbenve Délen de nyugaton hejh hogy elenyésztek Árpád, Akkor a kik éltünk nyomva űzve váltig, Hogy ehol a székely rakja össze sátrát. Akkor a mi nevünk tündöklik, sugárzik! »Micsoda? Elmennek ?« »Elmegyünk.« Erdő, mező zsoldját akkor nekünk hozza. »De hova?« Széles folyam halát minekünk áldozza. »Még a madárnak is megvan ő otthona.« Akkor e királyok, itt e fejedelmek : »Hát szerte nyájakként élődjünk, .Tisztességet akkor nekünk cselekednek !« húzódjunk? Villámos felhőkként, de egybe fonódjunk, Édes mosolylyal szól Álmos fia, Árpád. S hegyekre, völgyekre, szárazra, tengerre: »Nem úgy lesz az bátya. Csaba másutt , merre lecsapunk : csapjunk le egyszerre, vár rád. Érezze meg a hely, mint a vad paripa, Itt ereszkedünk mi­ a két testvér alá. Hogy a ki rászökött, parancsoló ura !« Mintha csak Attila vagy Csaba mondaná. Hargita aljában csöndes nyári ejen Felsohajt a pásztor : »Mi ez, mire véljem ? Csattogás, de mint a kardok csattogása, Dobogás, de mint a lovak dobogása. Emberi kiáltás : jötte akárhonnan, Daru igy nem lebben, holló igy nem horkan.« »Pásztorok vigyázzunk ! honnan zúg, merről tör ? Atyafi­ kiáltás erdőből, felhőből, Székelynek én vélem« — »Hunnak én találom: Nincs ez a szó sehol széles e világon!« »Ahol az égen is minden csillag mozdul: Fiastyúk felszökött, göncöl-szekér fordul, Nagy medve nagy fejét szügye közé vágta, Bika hegyes szarvát öklelésre tárta, Oroszlán ott rázza aranyos sörényét, Buta­kos bámulva nyilasok közé lép, A tündöklő tejut: Csaba király hidja, Égnek országútja, kivilágositva !« »Mennyi nép! Sisakjok hogy játszik a fényben! Kopjások, nyilasok szakadatlan végben; Csaba lesz, Csaba az — Csaba király népe: Székelyek, pásztorok, elébe, elébe!« Egyszer, de csak kétszer a nap alig kel fel: Budvártól Meszesig lóra kap a székely. Indulnak, hogy merre ? örömest megírnám. De csak annyit tudok: a fejek Zandirhám. Robognak vad sziklán, zuhatag vizeken, Könnyen is, szépen is, sebesen, édesen. Erdő velök indul, velök fut a patak, Magok, paripáik meg ne fáradjanak, Meg ne szomjazzanak. Magas dombon fénylik Halics tornyos vára, Árpád ott hadával pihenésre szállá, Gazdag fejedelmek, népek körülvevék, Elhozták békeért birodalmuk felét. Asszonyaik szépét, lányaik virágát Feleségül nékik kínálva kinálják, írva vagyon nálunk a népe, királya, Mely föld kiről szakadt, mely nép kire szállá. Csak úgy megyünk oda, mintha haza mennénk. Csillagok járását jobban nem ismernénk. Balra Gelo király.« »Oláh népe vagyon.« »Tudutam meg Szabolcs erőt vészen azon.« »Bodrognak, Laborénak le egész Sajóig« — »Három kis királynak országa húzódik.. .« »Ménmarót, görög Glád, gazdagföldü Zalán, Fehér a kenyere, bora tűz asztalán. Vadja, hala bőven.« »Tudom, meg azanyja. »Székelyé, magyaré, csak együtt akarja !« »Menjetek, menjetek. Nagy isten kisérjen Szép nap ragyogásán, sötét ködös éjen! Fegyveretek élén a szerencse járjon, Erőt vehessetek sok népen, királyon. Ha győztök, vesztetek, bizony megérezzük, Hulló hőseitek együtt megkönyezzük . Ha fordulna a sors, mert fordul ám az is, Gazdagabb kisebbre ha rászorulna is . Nem lesz olyan késő, hogy be ne fogadjunk, Nem lesz olyan sötét,hogy­ meg ne találjunk. Menjetek! De minket isten köt a földhöz, Ellák, írnák — melyet Csaba vére öntöz. Ott kell nekünk lakni, hegyeinket védni, Mig reájuk várunk , addig leszünk nép mi! De Írjatok törvényt: metszessétek köbe, Időről, időre, ezer esztendőre; A mit ti akartok, azt akarjuk mink is; A mi ott ünnep lesz : ünnep leszen itt is ! S átkozott legyen ki e kötést felbontja; Magyart, ki a székelyt veti két táborra: Sír annak de soha bé ne vegye testét, Hollók, fenevadak szerte repegessék; Anyaföld nyugvásra vissza de ne váltsa: Domb meg ne nyugtassa, Por meg ne porlaszsza !« Tolnai Lajos: Nagyvilági vendégek. (Falusi elbeszélés.) Irta Lépési G. (Folytatás.) — Be kell vallanom elfogultságomat, — monda ez, hanyagul hátradőlve karszékében, — előttem mindezekre nézve az egyedüli hangadó Pak­s. Bár­mennyire igyekezzenek is, sem Bécs, sem Berlin nem képesek nyomába lépni. Irma a falusi életet vette pártolásába. Dicsérte a vidék szépségeit, a természet nagyszerűségét, az egyszerűbb viszonyok közti bizalmasabb, fesztelenebb társalgási modort s az ebből származó őszintébb von­zalmat, barátságot. — A ki egyszer Svájcba utazott, arra nézve többé természeti szépség nem létezik, az ember pedig álnok, csalfa itt is, ott is, mindenütt, — mondá Alfon­­sine, — s én azért jobb szeretek ott gyönyörködni a természet szépségében, a civilizáció élén, hol legke­­vésbbé sem kell miattuk a megszokott kényelmemről lemondani. — Én több utazótól és azt hallottam, hogy a civilizáció tulsága nagyon is a természet szépségeinek­­ rovására esik, s hogy Svájc egyik legnagyobb vonz­ereje oda van, mióta egyszerű pásztorkunyhók helyett, hol a hegyvidék erőteljes népe látta el tejjel, sajttal és barna kenyérrel az utast, párisi fényben ragyogó hotelekben, fekete-flakos pincérek nyújtják a kony­haművészet remekeit. S én azt hiszem, igazuk is van, mert úgy érzem, hogy minden illúziónak vége lenne, ha például itt nálunk a Detonáta, Retyezát vagy Fir­­tos teteján, a szent Anna tó partján, vagy a Torda­­hasadék sziklái közt egy-egy angol hotelt pillanta­nék meg. — Kedvesem, úgy beszélsz, mint egy könyv s bámulom ékesen szólásodat. Meglehet, igazad is van. Az ember utóvégre a napvilágot is úgy megunja, hogy minden változás, még a nélkülözésekkel járó is, jól esik. így vagyok én most, egészen izgatott lettem, annyira vagyom a ti egyszerű falusi élvezeteitekben osztozni; sok, igen sok örömet jóslok magamnak pár­­heti u­tmulatásomból, noha meg vagyok győződve, hogy ha a la durée falun kellene élnem, meghalnék az unalomtól. — S ha mind a nagy-, mind a kis­ világ csak percekre képes szórakoztatni, mi az a mi vágyaidnak megfelel? — kérdé csodálkozva uj barátnője blazirt nézetein Irma. — Tudom is én ? Minden és semmi, — felelé az, félig lehunyt szemeiből sóvárgó pillantást vetve Kálmánra. — Az egész élet nem egyéb egy betölt­­hetlen óhajtásnál, rejtély, mely a túlvilágban is alig­ha nyer megoldást. — Hogyan? Nagyság a túlvilágban keresi a megoldást ? Miért nem inkább a szív világában ? Oh higgye el, sokkal méltóbb tárgy ez oly szép hölgy ta­nulmányainak. — Az én jó mamám azt szokta mondani, — veté közbe Irma, — hogy az unalom és az ebből eredő téveszmék legbiztosabb gyógyszere a munka. A­ki idejét hasznos, akár anyagi, akár szellemi foglala­tossággal be tudja tölteni, az nem ismerheti az unal­mat s a természetben észlelve, hogy a legkisebb pa­­ránynak is van kitűzött célja, rendeltetése, nem két­kedhetünk a lélek magasabb hivatása fölött. — Mondd csak nekem, te kis bölcselkedő, — jegyzé meg gúnyoros ajkbigygyesztéssel Alfonsine, — ért-e valaha nagy bánat, mély szenvedés ? — Hála az égnek, még nem, — felelte meg nem szégyenülve Irma, — de én azt hiszem, hogyha rám is elkövetkezik, a­mit még tán senki el nem ke­rült, a­kinek az élettel meg kelle küzdeni, a munkában szórakozást s a természet élén enyhülést fogok találni fájdalmamra. — Sok szerencsét, kedves Irma, — mondá csí­pősen Kálmán, — ilyen eszmékkel bizonynyal elé­­gülten fogja ön átélni az életet; de boldog nem lesz soha, mert ő, ki valódi fájdalomra képtelen, az a szív valódi boldogságára sem lehet méltó. Nemde, Alfon­sine kisasszony? — Milyen irigylendő boldogok ezek a vidékiek! — felelé ez, — érzelem, szivvilág, boldogság! Mintha léteznék ilyen. Agyrém mindez. — Azt hiszem, hogy sokan igyekeztek már nagyságat az ellenkezőről meggyőzni, — mondá gyön­géden a hölgy felé hajolva Kálmán, miközben Muki, kit ez a fellengős beszélgetés halálra untatott, Irmá­hoz fordúlt s Bécsről kezdett neki beszélni. — Ki tudja ? — felelt a Kálmán szavaira Al­fonsine, — a nagy világban nem érnek ilyesmire az emberek; változatosság s a pillanat élvezése ott a jelszó. — S ha valaki itt a csöndes falusi magányban megkisérlené ? — susogta halk hangon Kálmán, mig Muki hangosan magasztalta Irma előtt a birodalmi főváros legnevezetesebb­­ kávéházait, mit emez a legnagyobb figyelemmel látszék hallgatni, s csak hir­telen elhalványulása árulhatta volna el, hogy bár­mily halkan voltak is mondva, meghallá­a Kálmán szavait. Abban a pillanatban Gyuri, az inas, a kisasz­­szonyt szólítá s a szorgos kis gazdasszony, bár­mennyire szerette volna a folytatást hallani, kény­telen volt engedni a hívásnak. (Folyt, köv.)

Next