Fővárosi Lapok 1878. október (225-251. szám)

1878-10-05 / 229. szám

Szombat, 1878. október 5. 229. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.................... . „ Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október-de­cemberi folyamra ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 ft, félévre 8 ft, egész évre 16 ft. A pénzutalványok vagy pénzes levelek e cim alatt küldendők: a­­Fővárosi Lapok kiadó­hivatalába Budapesten.A dombos ur válópöre. (Elbeszélés.) Írta Csiky Gergely. (Folytatás.) De hát miért? — kiáltott ekkor egy elkesere­dett hang lelkében, a mint reszkető lábbal egy ház csukott kapujához dőlt s rongyos kendőjével letörte a verítéket arcáról. — Mit vétett ő, hogy veszett vad­állatként kell az emberek elől menekülnie ? Mi ütötte homlokára azt a csúfos bélyeget, melyre ujjal muto­gatnak az emberek ? Körülnézett nehezülő szemével, mintha választ keresne kérdésére. Az utca néptelen volt, a ritkuló házak azt mutatták, hogy már közel jár a város végéhez. Csodálkozott, hogy ide jutott s nem foghatta fel, mi hozta erre ? Az égre nézett, a nap már leáldozóban volt. Gombos úr bámulva kezdé sejteni, hogy több óra óta van útban s el nem képzel­hető, hol járt, mit mivett annyi idő óta. Hiszen alig volt dél, midőn bátyja házát elhagyta. Bátyja házát! Ott mondták szemébe a kegyetlen igazságot, hogy ő rosszhirű ember, kinek saját leányát kerülnie kell, nehogy megrontsa jó nevét és szerencséjét. S ő ezt addig nem tudta. Azt hive, a világ szerencsétlen embernek tartja, ki felett szánakozni kell; s íme, most hallja, hogy az emberek őt okolják mindenért, őt tartják felesége megrontójának, ő rá mutatnak ujjal, mint a város botránykövére. Feje elszédült e gyötrő visszaemlékezésre, ébredni kezdő eszmélete elaludt, mint a gyönge láng — és ismét megindultak lábai, függetlenül akaratától s vitték tovább, tovább. De a lázadó hang ismét felsikoltott lelkében. Miért ? Mit vétett ő ? Szeretett, nagyon szeretett — — egyebet semmit sem követett el. Oly nagy bűn a szerelem? Ismét eszébe jutottak nénje szavai. Vén ember volt, a hogy mert szeretni, hogy merte a ter­mészet rendjét felbontani ? Az ő szerelme bűn is volt, őrültség is volt. Magához kötött egy fiatal bájoló leányt, kinek nem,tudta szivét betölteni, kit mintegy erővel ráhajtott a romlás ösvényére, míg ő azt hitte őrültségében, kielégítheti tökéletesen, ha cicomázza, dédelgeti, mint gyermek a bábut, és ezalatt tönkre tette önmagát, megrabolta leányát, szégyent, nyomo­rúságot hozott családjára, nevetséget és átkot saját bolond fejére. Miért szeretett, os miért szeretett, ha az ő szerelme bűn volt és őrültség ? Egészen beesteledett már, midőn Gombos úr hosszas öntudatlan vándorlása után megállapodott s a fennebbi nehéz kérdést tévé fel magának, melyre a világ nagy bölcsei sem tudtak megfelelni. Világos tehát, hogy ily szegény, tanulatlan, öreg bukott sza­tócs hasztalan kereste volna rá az illő választ Gom­bos úr is megelégedett azzal, hogy néhányszor kemé­nyen mellbe és főbe ütötte magát s szigorúan meg­tépte rendetlen szürke haját. Miután igy illendőké­pen megbünteté magát elkövetett bűneiért, annyira magához tért, hogy a külvilágra is némi figyelmet kezdett fordítani. Kinn volt az országúton, a város végső házait jó messzire elhagyta már. Az éj ugyan leszállt, de a tele holdvilág mellett elég tisztán le­hetett látni a vidéket. Szemben ama fával, melyhez Gombos ur támaszkodott, magas úri lak emelkedett, mindkét oldalán erős kőfallal, mely mögül a kert ko­ronái kandikáltak ki az országútra. Gombos ur tompa érzéketlenséggel bámult a díszes úri lakra, szórako­zottan megolvasta kivilágított ablakait s csodálkozott, mert nem világítják meg valamennyit. Valami meg­foghatatlan érdeklődés nem engedi szemét a házról elfordítni; úgy sejté, hogy sokszor látta, jól ismeri —­­ aztán egy hirtelen nyilalás szívében — megmagya­rázta, micsoda ház előtt áll. És mintha e belső sugaratot külső fel is akarná erősíteni, a kertből vidám, ezüstcsengésű nevetés hangzott ki a néma országútra. Gombos úr nagyon jól ismerte e kedves kacagást, majh! sokszor gyönyör­ködött valaha benne, talán épen ezen a helyen is, mi­dőn hajdanában szép vasárnap délutánokon erre sé­táltak, s együtt tréfáltak, együtt nevettek a köpcös Biak­éthy úr kurta lélekzete fölött. Gombos úr figyel­mesen előre nyújta nyakát, ha vájjon nem kaphatna-e el megint egypár hangot abból az ezüstcsengésű ne­vetésből? Legalább még egyszer szeretné hallani. Leült a nedves fűre és a fa törzséhez támasztotta fejét. És a törzsben lakó erdei szellemek suttogni kezdtek fülébe. Gombos úr álmélkodva hallgatott rájuk; az soha sem ötlött volt eddig eszébe, a­mit most a szellemektől hallott. Hogy ez a szívtelen hiú asszony nem azért hagyta őt el, mert nem volt képes szívét betölteni, hanem azért, mert a fény, a kincs csábította, mert pénzen adta el lelkét, önmagát, hogy ez a teremtés épen úgy n­em szereti mostani kedvesét, mint nem szerette őt, kit tönkre tett, meggyilkolt, és épen úgy elhagyná azt, mint elhagyta őt, ha nagyobb árat kínálnának értte. Gombos úr csak hallgatta, hall­gatta a szellemek lázító suttogását, és úgy érezte, hogy gyűlölni kezdi ezt az asszonyt, és feszülten figyelt, ha nem hallaná-e legalább még egyszer nevető hangját, s halkan felelt a szellemeknek, hogy gyűlöli, meg tudná ölni ezt a szívtelen asszonyt. Hazudtál, szegény öreg csalódott szerelmes! Nem gyűlölted te őt, tetted, akkor is őrülten sze­retted. IV. Gombos úr egész éjjel ott ült a fa tövében, be­szélgetett a szellemekkel és leste hiába felesége hangját. A mythologikus őskorban reggelig bizonyára örökkön kényező forrássá változott volna; de mivel Gombos ur a jelen józan irányú korszak fia volt, melyben a megcsalt férjek nem változnak kővé, for­rássá vagy panaszos dalt fülemilévé, hanem törvényes úton biró által döntetik el szivbeli pőreiket, — a fa­kadó hajnallal ő is fölemelkedett éjjeli őrtanyájáról, s tökéletesen elcsigázva a hűlés következtében sze­rezett erős náthával házi vánszorgott nyomorult pin­celakásába. A válópör pedig lelépett a maga törvényes fo­lyamába. Gombos urnak, mint minden ingó és ingat­lan vagyon hiányában szűkölködő embernek, a tör­vényszék hivatalból rendelt ki ügyvédet. Az ügyvéd ur nevetve fogadta el a sok tréfával kínálkozó ügyet s kollégáival azon meryében számos talpra esett él­­cet közölt a komikuskliens rovására. Gombos ur maga is szerencsés vol­t kitűnő élcek nehányát szerző saját ajkáról élvezheti, midőn irodájában megjelent. Legjobb volt ezek köözt a szerelmes vén bak regéje, melynek finom célz­ai fölött az ügyvéd ur torkasza­­kadtából nevetett, s vén rossz néven vette, hogy Gom­bos ur, kinek kizárólgos mulattatására beszélte el e humoros regét, még el sem mosolyogta magát. E fölötti haragjában lssé kurtán bánt el vele, s miután tudtára adá, hogy igyét bizonyosan el fogja veszteni, megvigasztalá amadiztató ígérettel, hogy a pert mi­nél továbbra húzza Ez által — mondá — legalább megszekh­ozzák szerelmes párt s présbe szorítják Biak­éthy urat. Gombos úr nem fogta fel ugyan e mysztikus szavak értelmét,­­ nem is kereste sokáig. Annyit lá­tott, hogy ügyvéd is neveti őt, mint nevette mindenki a ki nem fordult el tőle megvetéssel. Midőn a tör­vényszék elé lép­t, a biró urak is összemosolyogtak, sőt a fiatal jegy» azonnal sikerült torzképet is raj­zolt róla, mely­­ezről kézre járt mindenkinek nagy gyönyörűségére mig Gombos ur félszemmel folyto­nosan kisérte torzkép vándorlását s a megfelelő vi­dám arckifejezéseket. Hozzászokott már mindenhez s nem is hihette, hogy máskép is lehessen. A mint az indus pária tökéletesen meg van győződve arról, hogy megvetett állapota a természet rendjének szük­ségszerű következménye, s távolról sem vonja kétségbe a jámbor brahmin jogát, midőn az őt kedélyesen le­szúrja , azonképen Gombos úr is egészen renden levő dolognak vette azt, a­mi vele történik. Ha az utcán járt s túlsó végén hangos kacagást hallott, bizonyosra vette, hogy rajta nevetnek s szépen kitért más utcába; ha pedig valaki feje fölött hangosan becsapott egy ablakot, szentül meg volt győződve, hogy ez az ő megjelenése fölött való méltatlankodásból történik s a falhoz lapulva csöndesen tovább lopózott, nehogy jelenléte által még jobban felingerelje a haragos egyé­niséget. Bátyja házához sem mert többé menni, nehogy rossz hírbe hozza ártatlan leányát. Szegény Mártha nem tudta mire vélni apja elmaradását, és sokszor fölkereste őt pincelakásában. De Gombos ur ilyenkor bezárta ajtaját, s midőn a leány az ajtón keresztül sírva kérlelte és hízelgő szavakkal csengett, hogy bocsássa legalább egy pillanatra maga elé, Gombos ur megkeményíté szivét s haza küldé. Legalább azt a terhet ne viselje lelkén, hogy megrontotta leánya sze­rencséjét. Azzal kárpótolta magát, hogy éjjelenkint bátyja háza elé lopózott s órákig elnézte az ablakot, mely mögött leánya aludt. Különben is többnyire csak éjjel járt ki, a napokat pedig nedves földalatti lakásában tölte. Ide kopogtatott be egy nap Gombos Meny­hért ur. A válópör mozgásban volt egy pár hónap óta már s az egész város róla beszélt. Sok tanú lé­pett föl Gombos ur ellen, nehéz bűnöket bizo­nyítottak rá, de vagy a bűnök nem voltak elég súlyo­sak, vagy a tanúk elég kifogástalanok, elég az hozzá, hogy Gombos ur ügyvéde derekasan húzta-halasztotta az ügyet s többször mondá kliensének leereszkedő vállveregetéssel, hogy Biak­éthy ur nemsokára présbe kerül. (Folyt. köv.) Egy becsületes ember története. (Francia elbeszélés.) Írta Paul Perret. (Folytatás.) Haragjának eme tényleges nyilvánulása sokkal gyorsabb volt, mint akarata. Szégyelte azt s hátat fordított Cézárnak és valamennyi gúnyolódó társának. Ugyanekkor elűzni törekedett az esztelen álmot, mely­nek már egy óra óta rabja volt. Hirtelen odahagyta a tisztást és elfutott. Több ízben úgy rémlett neki, mintha nevét kiál­tozták volna a fák között. Kétségkívül az öreg Robi­­niére ur lehetett. De ő nem felelt rá. Két órával később Párisban volt. Fölment val-de-grace­ utcai padlásszobájába s levágva magát székére — az egyetlenegyre a melylyel rendelkez­hetett, — tenyerébe hajtá fejét és sirt. A becsületes ember jogosult könyeit hullatá. A gondviselésnek kell vala azokat fölszárítani. Ferenc sokáig töprengett, mint minden boldog­talan ember s azt a kérdést intézte magához: vájjon megérdemli-e ő mostoha sorsát ? Majd fölkelt s fölnyitá az ágya mögött levő bő­röndjét. Ha ő bűnös volt, ott hevertek bűnének em­­­lékei: az állampecsétes pergament-okmányok, az ő diplomái. — Mi hasznuk van ezeknek ? — kérdezte tőle egy izben nem rég elhalt öreg nagybátyja, ki óvako­dott ráhagyni örökségét. — Mivé tettek téged ezek az iratok, édes öcsém ? Nyomorúságos alakká, csu­pán a tudományért! Szegény, ütött-kopott tudóssá!

Next