Fővárosi Lapok 1878. október (225-251. szám)
1878-10-20 / 242. szám
Vasárnap, 1878. október 20. 242. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre.............................. Negyedévre.......................... „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. 8 frt. fővárosi lapok: SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A Rákóczi-nóta. Mikor ez a síró ének támadt: Akkoriban temették hazámat. Eltemették, behantolták sírját, »Volt!« — fölé e végzetes szót írták. Éjtszaka csak valami langy szellő Messze földrül lengedezve eljö: Sóhajtása bujdosó fiúknak, Kik ide még el-ellátogatnak. Az a szellő vájjon mit suttoghat? Élőt költ-e ? sirat-e megholtat ? A sírhalom virágit csókolva : »Lesz!« — a szellő ezt a szót suttogja. Lett is , újra feltámadt az ország . De bujdosók többé nem láthatták. Hamvaikat idegen szél szórja. — Nem szól róluk, csak az a bús nóta... Thaly Kálmán. A honvéd-huszárezred zászlója. (Elbeszélés.) Marcziányi Györgytől. (Vége.) Bobrowski gróf, ki az öreg elbeszélésének utósó része alatt a legnagyobb nyugtalansággal és felindulással látszott küzdeni és a kinek nagy, fekete szemei sajátságos kifejezéssel voltak szögezve az öreg batyuska arcára, feszült figyelemmel hallgatván, minden szavára, élénk mozdulattal kelt föl helyéről, és a lelkében tomboló érzelmektől reszkető hangon, szakgatott szavakkal kérdé az öregtől: — És hol van az a kép, hol van az a zászló ? Ha itt van, mutasd meg, hadd lássam! Fedor batyuska egy kis csomagot vont ki hoszszú kabátja zsebéből, és átnyújtá a hercegnek, akit Bobrowski gróf e szokatlan felindulása nagyon meglepett. A csomagból kis, kerekded arckép hullott ki a karszékre. György herceg kezébe vette és megnézte. A kép hátsó oldalán elfakult tollvonásokban e név volt olvasható : »Comtesse Nathalie de Bobrowski 1847.« — Édes, szeretett anyám! — kiáltott fel a gróf e név hallatára, és a herceg kezéből kivett kis olajfestményt ajkaihoz szorítá. Meg-megnézegetve, forró csókjaival halmozá el, mig a máskor oly komolyan néző szemekből nagy könycseppek hullottak a pamlagon szétborított honvéd-huszárezred lobogójára. Körülbelől két lábnyi hosszú és ugyanolyan szélességű, négyszögletű, fehér selyemből készült lovassági »standart« volt ez, piros, fehér és zöld szegéllyel, közepén a szűz Mária képével, alatta a szokásos jeligével: »Maria, Mater Dei, patrona Hungáriáé, ora pro nobis.« — Lehetséges-e ? — kérdé a herceg a legnagyobb meglepetés hangján, — hogy a véletlen oly sajátságos játékot miveljen ? Iván gróf, ez valóban az ön édes anyja volna! »Én ugyan tudtam, hogy ön egy külföldi család ivadéka s erre vonatkozott az a megjegyzésem, hogy mindent tudok; de inkább azt gondoltam, hogy francia nemzetségből származik.« — Tévedt, György herceg, — szólt lázas türelmetlenséggel a gróf, — én egy régi magyar család ivadéka vagyok. De kérem, hadd folytassa most elbeszélését e derék öreg szolga. Mit találtak még az elesett hősnél s hol temették el ? __Pál herceg, a mint a zászlót és arcképet magához vette, hozzám fordult és ezt mondá: »A vitézséget és hazaszeretetet az ellenségben is tisztelni kell. E bátor főur itt előttünk kötelessége teljesítésében, mint valódi lovag halt meg. Hogy ezredének zászlaja, mely a mig élt, dicsőségesen lengett előttük, az ellenség kezébe ne essék, haldokló testéhez kötötte és kilehelte utósó sóhaját azzal a büszke tudattal, hogy e zászlót csak akkor hódíthatja el tőle az ellenség, ha már halva lesz. Ez az arckép ott valószínűleg hitvesét ábrázolja. Szegény vitéz, kinek szeretettjétől távol kellett elvéreznie! A zászlóval együtt, mint a hadi jog szerint ejtett hadi zsákmányt, a cár ő felségének kell átadnom.« A halott ruhájában némi pénzösszegen kívül, melyet a herceg legott a legénység közt osztott ki, egyebet nem találtunk. Pál hercegnek azonban nem volt alkalma szándékát kivinni, mert a magyarok fegyverletétele után az orosz hadak azonnal kivonulni kezdtek Erdélyomágból s ezredünkkel mi is a Kaukázusba távoztunk, honnan csak négy év múlva tért haza a boldogult herceg s betegsége miatt a cári udvarnál nem fordulhatott meg. Nemsokára mentünk a török háborúba, hol aztán Szebastopolnál elesett. A többit már elmondtam. — Nincs kétség benne, hogy az elesett hős az én édes atyám volt, gróf Niczky Zoltán, aki — mint édes anyámtól és a magyar szabadságharc történetéből tudom, — Erdélyben esett el. A grófné pedig, édes anyám, ki nemsokára a csata után Bem tábornagy főhadiszállására sietett, csak férje haláláról volt képes tudomást nyerni. Holtteste nyomára sehogy sem tudott jutni. — Pál herceg az elesett magyar hős holttestét még aznap este bevitette a falu plébániájára, hol éjféltájban beszentelték, s az ottani sírkertben temették el hajnalhasadtakor. Jelen voltam én is a temetésén. A boldogult herceg volt az első, ki a gödörbe leeresztett egyszerű koporsóra egy maroknyi földet hányt. Jól emlékezem a helyre, ahol fekszik, most is meg tudnám még találni. — Az én szegény atyám, — szólt most Bobrowski gróf meghatottan, — egykor császári huszárkapitány volt s a magyar függetlenségi harc alatt egy honvédhuszár■ ezred parancsnoka lett. Atyám a negyvenes években egy az orosz-lengyel határszélhez közelfekvő kis galíciai mezővárosban feküdt, s egy varsói bál alkalmával ismerkedett meg egy orosz-lengyel főúri családdal s nemsokára annak egyetlen nőivadékával, az akkor tizenhatéves Bobrowski Nathália grófnővel, a hölgy szüleinek tudta nélkül, jegyet váltott. Egy kis lengyel falu templomában titokban esküdtek meg. Magyarországon a szabadságharc ép akkor kezdődött, s a huszárezredet eleintén a magyar határszélhez helyezték át, ahonnan nemsokára a magyar harcok hírére az ezred nagy része a határon keresztül magyar földre lépett. A magyar forradalmat aztán a mi fegyvereink győzték le. Atyám elesett s fiatal özvegye, édes anyám, előbb Párisba, aztán oroszországi birtokaira vonult, hol az ötvenes évek elején a felséges cár megkegyelmezett neki, s megengedte, hogy fia, a leányágra jutott Bobrowski-család nevét és címerét a gróf Niczky névvel együtt megtarthassa és azzal élhessen. Két hazám van ekkép nekem, György herceg! Itt születtem, itt növekedtem föl a császári kegy oltalmában. Itt, e föld iránt szívtam magamba a hazaszeretetet és honfi-ragaszkodás szent érzelmeit. És mégis meg-megpendül olykor egy hang szivemben, mely azt sugalja nekem, hogy ott ama kéklő, nagy hegyeken túl még egy hazám van: a föld, melyet Árpád népe lakja, s hogy e vitéz nép vére énbennem is buzog. Néha bizonytalan honvágy bánatos érzelme szállja meg keblemet és ilyenkor a szél szárnyán indítom meg messze országból meleg üdvözleteimet feléje, s a kastélyom ablakai alatt a határ felé húzódó erdők fáinak zuhogásában szintén egy-egy választ vélek hallani. A gróf meleg érzelem és mély meghatottság hangján beszélt. Komoly arcvonásai mindjobban élénkültek, és mikor beszéde alatt második hazáját említé, hangja nemes hévtől reszketett, szeme élénk tűzben ragyogott. — Kedves bajtársam, — szólt György herceg, átnyújtva neki az asztalon feküdt kis képet, — én csodálkozásomban voltakép nem tudok mit szólni, annyira meglepett e váratlan fölfedezés. Ez rendkívüli véletlen. Fogadja legelőször is szerencsekivánatomat, hogy a gondviselés oly hosszú idő után e becses ereklyét ismét visszajuttatá családja birtokába. Ami a zászlót illeti, ez eddig sem képezte tulajdonomat, és gróf úr tudja, hogy katonatiszti kötelességem e meghódított diadaljelvényt Pál herceg nevében a felséges cár lába előtt letenni, bármily későn történjék is ez. Pár nap múlva Carskie-Szeloban teljesítem e kötelességet, elbeszélve felséges urunknak, mily vitéz atyja volt hű szolgájának és katonájának, Bobrowski Iván grófnak. A mi pediga mi további viszonyunkat illeti, engedj meg Iván gróf, hogy ez ünnepélyes órától fogva, egyik legbensőbb barátomnak tekinthesselek. Nem volna szép, ha a csatatéren egymással találkozott és lovagiasan megvívott két hős apa fiait a bajtársiasság nemes köteléke nem fűzné egymáshoz. Remélem, nem utasítod vissza ajánlatomat. Bevallom, könnyelműen beszéltem, egy nemzet ellen sértő szavakkal élve, mely oly hőst, minő atyád volt s oly önzetlen, nemeslelkű férfit tud szülni, minő te vagy, Iván gróf! A gróf fölkelt és melegen megszorítá a neki nyújtott baráti jobbot. Az aranyozott nagy rococo falióra mutatója mind előbbre haladt, a csöndes észak óráinak múlását jelezve, de a három férfi közül egynek sem jutott eszébe, hogy ideje volna nyugalomra térni. Az öreg Fedor, a kandalló mellett álló nádszékre letelepedvén, időnkint a lelohadt tüzet újra föleleveníté, és az elvétve hozzá intézett kérdésekre felelvén, ő is részt vett a két főúr közt ama halk hangon folytatott beszélgetésben, mely bizonyos körülmények közt oly bizalomgerjesztő, mert mindig kölcsönös lelki egyetértésen és az érzelmek egygyé olvadásán alapszik. A pirkadó hajnal még ott találta a két férfit a pamlagon ülve, rokonszenvesen beszélgetve és csak mikor az ablak redőnyeinek hézagain belopódzék a világosság, a hajnal rózsás sugarait hintve a fehér cár elfakult diadaljelvényének aranyos hímzésére és ama fiatal nő arcképére, ki magyar fiát idegen országba vezette, akkor búcsúzott el Iván gróf uj barátjától. Midőn hálószobáját felkeresvén, halk léptekkel a folyosón haladt, még mindig fényárban úszott az ebédlő s kihallatszott belőle a jókedvű tisztek hangos hahotája és poharaik koccantása. Egy becsületes ember története. (Francia elbeszélés.) irta [Paul Perret. (Folytatás.) — Én istenem! — folytatá Ferenc, mintegy magához beszélve, — hiszen én becsületes fiú vagyok, ki megérdemlem, hogy kissé szeressenek . .. — Oh, bizonynyal megérdemli ön; bizonyos vagyok felőle. — Mégis szörnyűség azt tapasztalni, hogy Géraldine azzal a vén ördöggel szövetkezik ellenem .. . Ha ő úgy akarná, nem el lehetnénk- e mi amaz átkozott pénz nélkül ? Én majd dolgozni fognék kitartó szorgalommal, türelemmel küzdve a jólétért. Legyőzném az akadályokat, erőszakolnám a szerencsét s kellemessé tenném az életet... De hát ő nem hisz nekem; szegénynek, gyámoltalannak, nevetséges öltönyeinek látott.. . Csak ő érette félnék szegény lenni. .. — Ejh! — vágott szavaiba a leányka, ki folyvást rajta pihenteté a szemét, — engedelmeskedjék ön Robiniére urnak. Jól tudom én, hogy nővéremet ez teszi leginkább elégültté. — Elégültté ? — ismétlé Ferenc. — Vájjon mikép ejthette őt is hatalmába az a vén ember? Mi