Fővárosi Lapok 1878. október (225-251. szám)

1878-10-23 / 244. szám

Szerda, 1878. október 23. 244. szám. Tizenötödik év­folyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre.............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LATOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Ath­enaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Sötét árnyú erdő mélyén... • 1 . Sötét árnyu erdő mélyén, Hol madarak laknak, Rá ismersz a helyre, a hol Egyszer tüzet raktak. Úgy a szív is, a mely egykor Szerelemben égett, Sírig tartó forradást hord, Fájdalmasat, mélyet. S mint a harcos sebe fájdul Uj harc hallatára: Úgy a szív uj szerelmének Régi kín az ára. Gr. Zichy Géza: Egy agglegény viszontagságai. (Víg beszély.) Lauka Gusztávtól. (Folytatás.) Oszkár azután elaludt és legalább volt miről álmodnia. Én, ki tíz egész napot töltöttem Szent­ Já­noson, tökéletesen megismerkedhettem életmódjával és szokásaival. Későn feküdt, és későn kelt. Ha reggeli hét órakor felébredt is, kilencig rendesen heverészett. A hymen-hireket pontosan elolvasta és az egybekelendő­­ket vagy sajnálta, vagy irigyelte. E hireket azután szorgalmasan megvitte ismerőse házainak. Pongyolájában mindenelőtt madarait etette meg. Bolondja volt az erdei és mezei hangversenynek.­­ A madarakat az azoknak tulajdonított hangsze­rek szerint nevezte el. A stiglincek voltak a prímás hegedűsök, a csí­zek a kontrások, a zöldike a klarinétos, a gimpli a drúgós, a rigó a trombitás. A fagetát a seregély játszotta, ki ezenkívül más hangszereken is kitűnő volt. Zenekarának halottjait, egyszerűbb vagy cif­rább dobozokban, az egresek aljában sorba temette el. A gyalult deszkából készült sirfákon ilyen forma sir­­iratok voltak olvashatók: »Harmadik gimph­us«, hat­éves, született a gyűrűsi cserjésben, szelíd, és mérték­letes életű madár, kitűnő lerúgós, meghalt tüdőüzér­­tágulásban. Nyugodjék békében.« A reggeli toillette bevégezte után rágyújtott pipára s a ház előtti virágos kiskertet övedző léces kerítésre kitámaszkodva, a járó­kelő nőcselédeket kezdte mustrálni. Mindeniknek volt valami mondani­, mindeniktől valami kérdeznivalója. »Mariska! — Igaz-e, hogy Malvin kisasszony a vasárnapi táncmulatságban elesett ?! »Magácska megígérte, hogy hangyatojást hoz a madaraknak. »Miféle hivatalt visel az a fiatal úr, a­ki Teréz kisasszony­nyal jegyet váltott? »Hallom, hogy felmondtak magának a téni úr miatt! »Igaz, hogy a karusi kasznár a jegygyűrűt visz­­szaküldte ? »Pipiske. — Ugyan szépen megtartotta ígéretét! »A selyemkendő már fiókomban várakozik.« Tizenkét órakor ebédelni ment, a­mikor azután reggel nyert híreivel vagy élményeivel asztaltársait mulattatta. Sokat tudott és sokat fillentett. A nyári napokat igen észszerűen használta fel:­­ kilátogatott a lankák, szőllőkertekbe és az uzsonnát is rendesen ott költötte el. Hitelt érdemlő emberektől hallottam, hogy té­len át mindig talált helyet, a­hol vacsorára szívesen megmarasztották. Kisebb városokban örömest megvacsoráltatják az olyan embereket, kik az untató egyformaságot megosztják, vagy megszüntetik. Családi körökben főleg az által vált kedveltté, hogy a kis gyermekeket és ölebeket dédelgette. A gyermekek és ebek számára mindig hozott valami ennivalót zsebeiben. Jöttére tehát egy iránt ujjong­tak és vihongtak a gyermekek és ölebek. Szerencsésen elérte azt az életkort, mikor az ember fiatalabb ismerőseinek bácsija. Táncvigalmak­ban tiszte volt, táncosokról gondoskodni. Országos tiszteletben és becsülésben álló előfizetés-gyűjtő volt. Fáradhatlan eljárója a jótékony célra kibocsátott sorj­­egyeknek. A színházigazgatóknak, amint Szent­ Jánoson megjelentek, első teendőjük volt Oszkár bácsit felke­resni, ő azután addig látott-futott, addig harangukto­­zott, míg legalább az első hónapot biztosító bérletet összeszerezte. Nélkülözhetlen lett Szent­ János társadalmi éle­tében, ha elveszettnek mutatkozott is férjül a nővi­lágban. Nem féltek, hogy valamelyiköket hírbe hozza, azért ügyes-bajos dolgaikban nyugodtan megközelít­­­­hették és felhasználhatták. Könnyű gondokkal tarkázott, csendesen válto­zatos élete mellett, mégis gyakran gondolkozóba esett, nem lett volna-e jobb megpárosodnia ? Ha egésségében jelentős­ változást érzett, meg­­ijedt magányától és elhagyatottságától.Ilyenkor azután sorban kezdte mérlegelni amaz ismerőseinek családi helyzetét, kik egyik vagy másik választottját előre el­hódították. De csakhamar megvigasztalódott, ha a családi élete egén fellegeket látott tornyosulni, ha mennydör­gést hallott és a villámok cikázatát vette észre. »Kevés öröm, kevés bánat.« — E négy szóval válaszolt kötekedő barátainak. Hiába nyugodott meg azonban sorsában, azt mégsem hallotta senki az ő ajkairól, mintha a megnő­­­­sülésről végleg lemondott volna. Még mindig reményteljes szemlét tartott az öz­vegy vagy érettkorú asszonyok között. Szemeinek ragyogása árulta el, hogy az akna még nincs egészen kibányázva, s csak egy vállalkozó társ kell, hogy az annyiszor el nem fogadott, vagy félénkségből nem ajándékozó Jepur vállalkozzék. »Lemondani, lemondani, könnyű nektek azt mondani . . .« Jepur is lemondott talán szóval, de nem szi­vével. Azt sem állíthatjuk, mintha nem akadt volna nő, a­ki még a számításba vehető negyedszázadot agglegényünkkel szívesen meg ne osztotta volna. A jóból a kevés is elég, a rosszból a kevés is sok Az ötvenéves férfi még nem öreg, a nőknél pe­dig ki tudná megmondani, hány évesek. Gyakran még a koporsók is elég lovagiasak csinos összegecske évet eltagadni. A szív csak későn, vagy soha sem öregszik meg. A szeretet pedig halhatatlan. Szorgalmas búvárlója és olvasója lévén a hírla­poknak, figyelmét a halálozási rovatok sem kerülhet­ték ki. Mindig megrettent és megborzadt, mikor ilye­neket olvasott: »X. az ismert hazafi, munkás és becsületes ügy­véd tegnap reggel ágyában halva találtatott. Nőtele­­nül és egyedül, még orvosért sem küldhették, a ki megmenthette volna.« »Borzasztó következése az egyedüliségnek. A csanálosi gazdag bérlő, Tischler fürdőkádjába fűlt. Alkalmasint szokása szerint lefekvés előtt fürödni a kádba ült, s minthogy túl vérmes ember volt, fejjel a korpás és savas vizbe szédült, s akaratlanúl agyonitta magát!« Még nehány hasonló eset szöget ütött az Oszkár fejébe. Éjjelenkint, mikor egyedül volt, eddig nem ta­pasztalt változásokat érzett. Szíve gyakrabban és szo­katlanul erősebben dobogott. Hetenkint legalább kétszer gyomorgörcs bántotta. — Felszédüléseket ér­zett. Elvétve fuldoklott is. A szerencsétlenségére valami régi pathologiá­­ból azt is kiolvasta, hogy mindezek előjelei a bekövet­kezhető rögtöni halálnak. Egyszerre hullani kezdettek az aprómarhák. Volt udvar, a melyből naponkint tiz-tizenöt csirkét és tyúkot hánytak ki. — Mi lehet az oka ennek, a háztartást, konyhát és asztalt érzékenyen érintő pusztulásnak ? — kérdé egyik orvos-barátjától. — Hogy mi az oka, azt még nem sikerült kipu­hatolnunk ; annyi azonban bizonyos, hogy a levegő­ben van, és rendesen a csirkék után a gyermekek, a kappanok után az agglegények következnek. Az aprómarha-hullás rendesen nyitánya a kholerának, mely Damascusban lép fel, és aztán az egész Euró­pát beutazza. Jepur úgy megijedt, hogy azonnal elhatározta, legalább is oly szállást keresni, hol gondot viselnek rája, és éjszaka is lesz kit küldeni orvosért és a gyógy­szertárba. (Folyt, köv.) Egy becsületes ember története. (Francia elbeszélés.) Írta Paul Perret. (Folytatás.) — Ez az öröm, a melyről ön beszél, csakis rész­lélekben keletkezhetnék, — motyogta Martin, miköz­ben mindinkább hátrált az ablak felé, hol íróasztala állt, — de önben ? . .. — Hát mit tartozik az én rám, hogy ön gazdag és tiszteletben álló ember? Kezdem nevetségeseknek találni a világ komédiáit. Én a földszinten ülök és tapsolok. Oh, de jó színész ön az ártatlanság szere­pében, Villeroy úr! Ám, játsza békével szerepét ezen­túl is! Nekem azt mondták: »Hallod-e, te egy szép fiatal hölgyet szeretsz, ki nem fog megvetni efféle sze­gény ördögöt, mint a minő te vagy s hajlandó lenne nőül menni hozzád, ha te kellemes életet biztosíthat­nál a számára. Karold föl szerencsédet és keresd föl azt, a­ki rablásból és orgyilkosság útján gazdagodott meg. Kiáltsd a fülébe: »Azt hiszi ön, hogy legyőzte a végzetet s dacolhat az örökigazsággal ? Nagyon csalódik ön! Korántsem úgy áll a dolog, milliomos úr!« Ezt mondták nekem és én megtagadtam az en­gedelmességet. Visszautasítom a fölajánlott szerel­met is. A beszennyezett, becstelen boldogságtól vissza­riadtam. Én egyedül, nyomorultan fogok meghalni s érzem, hogy e meg nem érdemelt végórám nem sokára be fog következni! .. . — Ejh, — szólt Martin gúnyos mosolylyal, midőn íróasztalához eljutott, — én azt hiszem, nem oly hamar fog az bekövetkezni. Ön úgy beszél, mint költő és becsületes ember; az emberek e két fajának egyike sem élelm­es. .. Azonban ön elfeledte nekem tett ígéretét . . . Azt a bizonyos nevet ön még nem mondta nekem meg. — Ön ismeri őt, — viszonzá Ferenc. — Az az ember, a ki ezelőtt tizenhat évvel Nizzerollesban éjeit annyiszor megzavarta . . . — A rendőrkém vagyis a műkedvelő kém ... mert ő a saját javára dolgozott. — Ő oly irgalmatlan hálóval kerítette önt be a melyben százszor is megfoghatja; megvesztegette önnek a jegyesét s megnyerte magának a nővérét. Úgy őrzi ő önt, mint valami zsákmányt, és nem szabadulhat körmei közül... Ön a legóvatosabb volt üldözöttjei közt .. . Oh, ez szép küzdelem volt! . . Ön nem feledte ezt el! . . . Ez ördöngös embernek a nevét, mint már mondtam, jól ismeri ön.

Next