Fővárosi Lapok 1878. november (252-276. szám)
1878-11-22 / 269. szám
rosabban, féktelenebbé ujjonganak szerelmesen kurjongató ifjú hévvel. A szív, a kedély ezer meg ezer hangja egymást követi gyors, vidám ütemben; bizalmas, kedves hangok, mintha nem is e világból valók volnának. De néha nagy hirtelen panaszos jajgatás vegyül a dallamba, telve keserű váddal és nevezhetlen kínnal, mintha elárult szerelem fájdalmát zengené. A vén hegedű dala halkan száll föl a holdas éjbe . . . A magános virasztót hirtelen gyorslábú lovak dobogása zavarja föl. Egyre közelít a zaj . .. két lovas áll meg a cigányok őrtüzénél. Az érkezők a puszta fiai. A szokásos ruha van rajtok: lobogó ing s vékony fehér gatya; sűrű fürtjeikre kis pörge kalap van nyomva. Vállukon puska csüng, övökből késhegyek s pisztolyagyak látszanak ki. — No, ebadta cigány, jer velünk muzsikálni odaát a csárdába! — mondá az egyik. — Nesze ez a fényes huszas, a java még csak azután jön, mert mi, szegénylegények, nem vagyunk ám szegény legények. Csillogó ezüst darab hullott a cigány lábai elé. Bihari megérte a fölszólítást s hegedűjével kezében az egyik betyár lovára pattant. Jó hosszú száguldozás után a lovak egy korcsma előtt álltak meg, mely kis dombon a pusztában feküdt. Hangos lárma, kacaj, kurjongatás hangzott eléjök s midőn lovaikat egy gyerkőcnek átadva beléptek a sárból és fából összetákolt szalmafedelű viskóba, vad legények fogadták őket, kik jobbára ,takaros leányzók oldalán dőzsöltek, tréfáltak, szerelmeskedtek. A cigány megjelenése átalános örömet okozott. A párok táncra kerekednek. Lassan, ünnepélyesen jár a vonó a húrokon. Csárdást táncolnak, a tüzes magyar nemzeti táncot. Legény és leány szemközt állnak egymással, csípőre tett kézzel, a csizmasarkokat mereven összeillesztve. Éz oly nyugodtan, mint ahogy a dallam kezdődött, kezdik a táncosok is ütemes mozdulataikat. De egyre szenvedélyesebben szól a nóta s egyre mámorosabbak, szerelmesebbek lesznek a párok. Most repül a vonó, a legények a levegőbe emelik táncosnőiket, megölelik, átkarolják egymást. Van kézszorítás, boldog egymáshoz simulás s új távozás, forgás és fordulás, kacsintás és epedés, turbékolás és sóhajtás! Villáinknak a fekete szemek, duzzadnak az erek, az idegek reszketnek, a szívek hangosan, lázasan dobognak!. . . Ilyen a csárdás, a legtüzesebb táncok egyike, mely a legnagyobb szenvedély közepett is kellemmel, kevélységgel, lovagiassággal bir. Vége a táncnak. Fáradtan pihennek a táncosok. Egy lobogó hajú, villámló szemű, könnyű sötét kelmemellényt és bő gatyát viselő legény Biharihoz lép és megkérdezve tőle nevét, igy szól: — Bihari, ma a puszta egy büszke fejedelmének játszottál; hegedűd, tüzes dalod barátoddá tette a puszta fiát. Nesze, cigány, köszönetül a király pár arcképét adom neked s jegyezd meg, hogy még mindig adósod marad Fekete János betyárfőnök! Fekete János — mert csakugyan a hírhedt rabló volt az társaival — a bámuló muzsikusnak több ezüst pénzdarabot nyomott markába. A pénznél azonban jobban örült Bihari annak, hogy most Ilonka, a tanya virágzó bájos leánya közeledett hozzá. A leány szemei sajátos tüzet szórtak és csókra álltak biborajkai; fejéről szorgalmasan ápolt két hajfonat hullott alá, melyeknek végei tarka pántlikával voltak díszítve. Kurta, piros szoknyájában a leány víg pusztai tündérhez hasonlított. — Biharinak hívnak, cigány bátyám ? — kérdező. — Mondd, hol vetted a hegedűt, hol a különös nótát, mely majd melegen, majd fagyosan érinti a szivet ? Ilyet még soha sem hallottam a pusztán... Oly mélyen, oly erősen, oly hosszan nézett Biharira, hogy ő is rászegezte szemét s mintegy elbűvölten nem bírta elfordítani tekintetét. S midőn újra érzékkábító táncra hevült a társaság, a szegény cigány szíve elszorult, játéka rohamosabb és fájdalmasabb lett, szeme szüntelen Ilonkát kereste. Mindez óráig nem volt a nagy pusztán, a nagy világon senkije, kit szeretett volna; most egyszerre úgy érezé, hogy megtalálta azt, miután oly sokáig vágyott nehéz álmaiban . . . Egy új tánc kezdeténél hirtelen rikító hosszú fütty szakita meg kint az éj csendjét szurktálta a benlevők zajos lármáját is. Pillanatra sik csend állt be a szobában. A legények jókedvű arcára kísérteties sápadtság ült,csakhamar azonban megragadták fegyvereiket s titkos nyíláson keresztül eltüntették a föld alá. Fekete János egy pár gyorsan odasugott szavára a leányok földiszítették egyik társukat s hasonlóképen tettek a legények is. Bihari tovább húzta a nótát s az egész jelenet hirtelen oly békés, ártatlan színezetet öltött, mintha egy szegény pusztai pásztornak ülnék meg itt menyegzőjét. Berohant lelkendezve amaz őrök egyike, kik nagy körben a tanya körül hajdúk és pandúrok megfigyelése végett voltak kiállítva. — Elvesztünk, János! — kiáltá fuldokló hangon. — Rögtön nyakunkon lesznek a pandúrok! — Hányan vannak? — kérdé a banda vezére, megvizsgálva mellénye belső zsebéből kihúzott pisztolyának ravaszát. — Vagy hatan!. .. Egy pár gyors parancs után néhány legény leereszkedett a földalatti üregbe s alig hogy eltűntek, kívülről hallatszott már a lovak dobogása, az ajtó kinyílt s egy csapat fegyveres pandúr lépett be. — Éljen ! Egésségtekre, pandúrok! — kiálták a legények, az érkezőknek odanyujtva boros poharaikat. — Jókor jöttetek! — mondá egy másik. — A csillagszemű Ivánka lakziját üljük. Éltessétek ti is a bájos menyasszonyt! A felcicomázott hajadon meghajtotta magát s majdnem szerelmes mosolylyal poharat nyújtott a pandúrok vezetőjének. Ez körüljártatta szemeit az egybegyűlteken, pödörte amúgy is kisodrott bajszát és elfogadta a serleget. — Azt már nem hittük, — mondá társaihoz fordulva tréfásan, — hogy még ma oly takaros jószággal találkozzunk, mint te vagy, szép Ivánka. Egésségedre, kedves ara, te vagy a puszták csillaga! A legények is sorba kínálták a pandúrokat kancsóikból. (Folyt, köv.) Úti emlékek. In. (Brcska. — Két elesett török pasa.) Az első érdekesebb pont, melynél kikötöttünk, Mitrovic volt. A várost még korábbi időkből ismerem , virágzó helység nagy kereskedelmi forgalommal. Már úgyis tarkabarba utazó társaságunkat még inkább tarkítandó, Mitrovicban több osztrák-magyar katonatiszt szállott hajónkra, köztök egy vezérőrnagy. Épen ebédhez ültünk, mikor a »Kilpa« Sabácon kötött ki. Szerbia ez egyik legfontosabb városa kissé beljebb van a folyóparttól építve, de régi várának falai oly alacsony, csaknem a környező tereppel egyenlő magasságú sziklára épültek, melynek lábát a Száva zavaros habjai mossák. A volt vár már több mint omladék, a legelpusztultabb rom. A várostól keletre fekvő síkság élénk képet tárt elénk: az önkényteseknek egyik tábora tanyázott rajta. Az önkénytesek azonban borzasztó rossz benyomást tettek rám; az összecsődült, martalék után sóvárgó népség legnagyobb részén, fegyvereket leszámítva, semmi katonai sem volt, az egyik topánkában és fekete polgári kabátban, a másik üngben, nagy szalmakalappal fején, a harmadik nyári felöltőben, de nadrág és lábbeli nélkül, a negyedik és ötödik bocskorokban mutatták be magukat hajónk utazóközönségének ; egyenruháját csak néhányat lehetett köztök látni. Sabácon csak a velünk utazott szerb tisztek szállottak ki a hajóból, de helyettök egész sereg nő és gyermek tódult a »Kulpára.« Délután érkeztünk a Drina torkolatához, melylyel szemközt hosszú, keskeny földnyelven, a magyar parton Kacsa falu fekszik, a kis falutól pedig délre, egészen a földnyelv csúcsán, közvetlenül a Száva partján a racsai erőd. Az egyszerű erődöcske ágyúi uralják a Drina torkolatát; balparti, bosnyák szögletében voltak azok a földsáncok felhányva, melyeknek később bekövetkezett szerb csapatok általi bevételét a szláv lapok nagy győzedelemmé fújták fel. Kacsa erőde igen érdekes helyecske bizonyos tekintetben, mert ha éjfél után egy racsai magyar kakas elkezd kukorékolni, annak igen gyakran egy török és egy szerb kakas válaszol, úgyhogy a kis erődben egyszerre lehet három különféle ország kakasainak kukorékolásában gyönyörködni, mégpedig anélkül, hogy a kakasok kénytelenek volnának saját hazájuk területét elhagyni. Midőn hajónk a racsai földnyelv északkeleti oldalára ért, (tehát még a Drina torkolata előtt) könnyű kis ladik evezett hozzánk, az egyik matróz kötelet dobván a benne ülő kormányosnak, az ladikját a gőzöshöz kapcsolá és azután hajónkra mászott fel kötélhágcsón. Az érkező a kalauz volt. Mindjárt a kormányhoz sietett és azontúl ő irányozta aKulpát.« Drenkova alatt a dunai gőzösöknek ily kalauzra van szükségük a vízesések és a lappangó szirtek miatt; a szávai hajóknak meg Kacsánál van szükségük a kalauzra, a Drina által úsztatott, óriási fatörzsek miatt. A kalauz ott él a Drina torkolatánál és így részben saját maga, részben pedig megbízottjai által azonnal értesül arról, ha a vad és szeszélyes Drina valami akadályt vet a Száva-gőzösök útjába. Elhagyván hajónk a három ország határát, a Drina-torkolatot, kalauzunk újra átengedte a »Kulpa« irányzását a hajókormányosnak és a racsai földnyelv északnyugati oldalán épugy, mint jött, el is távozott. Időközben beesteledett és igy már nem voltam valami igen messze utam céljától: Brcskától. * A kedves gyermekektől igazán nehezen búcsúztam el. Igen szeretek utazni, nagyon sokat vándoroltam is már és remélem, hogy még többet is fogok , de egy átka mégis van az ilyen folytonos járáskelésnek: alig érezzük magunkat valahol otthonosnak és máris tovább kell mennünk és alig kedvelünk, szeretünk meg valakit, máris el kell válnunk, mégpedig gyakran örökre. Ez a tudat tette nekem oly nehézzé a búcsút a megszeretett gyermekektől. A kis Katalinnak még utóló szava is az volt hozzám: »Nemde meglátogat ön bennünket Triesztben ?« Igen ám — gondoltam magamban, — ha addig nem méltóztatik a kedves délszláv lázadók egyikének vagy másikának engem egy fejjel megrövidíteni. Miután a gyermekek lefeküdtek, a szép özvegygyel fölmentem a fedélzetre. Az éj holdnélküli, csillagtalan, sötét volt. Egyszerre csak vöröses fénykör mutatkozott hajónk előtt, amely valami lámpástól eredt; nem is tudakozódtam, hogy mi az, mert éreztem, hogy az a breskai rakpart lámpása. Ütött az elválás órája! várjon fogom-e még valamikor a kedves kis családot viszontlátni ? Magam sem értettem, mi történt velem egy rövid napon át, de azért éreztem, hogy még egyszer, talán utójára, látnom kell a kis gyermekeket. A szép mama engedelmével tehát még egyszer beléptem vele a kamarába. Mindketten édesdeden aludtak, a kisfiú azóján, Katarina pedig egy rögtönzött ágyban a földön. Ekkor megcsendült a hajóharang, a »Kulpa« megérkezett Brcskába. Sietnem kellett, hogy a hajón ne maradjak, pedig tulajdonképen örömest ott felejtettem volna magamat. A szép özvegy még egyszer és igen szívesen köszönte meg az átengedett kamarát és azzal egy utósó »óra kali« (isten őrizzen, tulajdonkép: jó órát) kívánása mellett elváltunk egymástól. Két perc múlva már török földön állottam, útlevelemet elébb egy öreg zapu kezébe nyomván. * Brcska okvetetlenül legszebb városa Boszniának. Rakpartja kőből van építve és csaknem csupa emeletes kőházakkal szegélyezve. A Brka patak, mely délről jőve a Szávába ömlik, egymástól igen különböző két részre osztja a várost. A patak balpartján emelkedik a török városrész, egyenes, egymást derékszög alatt metsző utcákkal, több igen csinos épülettel, jó karban tartott fakerítéssel ellátott szilvásokkal, nagy árucsarnokokkal és több nyugateurópai színezetű bolttal. A Brka jobb partján a bosnyák negyed terül el, girbegörbe, keskeny, piszkos sikátorokkel és rongyos vityillókkal. Brcskát három igen szép dzsámija, az elég nagy görög templom és egy kis, de szerfölött csinos, kőből épült katholikus kápolna díszítik. A gazdag bégek házai közt pedig jó benyomást tesz ránk a mi konzulsági épületünk és a dunagőzhajózási társaság nagyobb ügynöksége. A városnak valami ötszáz háza van, melyek a Szávatöltés és a keleti és déli oldalon emelkedő dombláncolat közt elterülő patakmélyedésbe vannak építve. A Száva ugyan nagyrészt alapját képezi Brcska gazdagságának, de azért gyakran sok bajt is okoz a 1302