Fővárosi Lapok 1878. december (277-300. szám)
1878-12-24 / 296. szám
látta, beszélt felőle, meg is tapogatta, sőt az elmúlt éjjel minden tekintetben neki kellett vele foglalkoznia, s az jutott eszébe, hogy jó lenne a drága időt favágásra fordítani, s magukra hagyta őket. Jamesnek be kellett vallania, hogy a gyerek éledni kezd. Majd szíves részvéttel kellett hallgatnia, hogy a baba szeme mogyoróbarna színű, épen mint az övé, hogy öt foga van s hozzávetőleg megállapított korához képest erőteljes gyerek, — és a partlakó még mindig késlekedett. Végre, mikor keze már az ajtókilincsen volt, visszafordult Bessyhez és igy szólt: — Szabad-e önhöz, miss Robinson, egy különös kérdést intéznem ? — Csak bátran. — Honnan gondolta azt, hogy én — hóbortos vagyok ? A különben oly nyiltszivű miss Robinson a gyermek fölé hajtá a fejét. — Honnan ? — Nos, hát honnan? — Ejh, hiszen ön csakugyan hóbortos volt. — Ejnye — — De hát — — Nos? — Tekintse a dolgot úgy, mintha mit sem mondtam volna. Aztán ama gyönge ürügy alatt, hogy a babának inni visz valamit, kiment a konyhába, melynek ablaka alatt mister North elhaladt, ki láthatta őt, a mint kötényét szeme elé tartva s egy székre vetve magát, úgy kacagott, hogy szinte rengett belé. A következő két-három nap a partlakó nem látogatta meg Robinsonékat; ez idő alatt egészen múltja emlékeinek élt. Harmadnapra aztán újra beleélte magát — bár meg kell vallani, nem minden erőködés nélkül — a csöndes búbánat állapotába, melyet már annyira megszokott volt. A vihar eseménye és a gyermektalálás kezdett halványodni emlékezetében, ép úgy mint a rokonainak a látogatása. Komor, nyirkos nap volt s ő épen ablakánál ült, midőn kopogtattak ajtaján. A fiatalító »Flora« nevet viselő koros indus takarítónő, ki ez időtájban szokta őt fölkeresni, előre jelentgette közeledtét, a póling kiáltásának utánzásával. Ő tehát nem lehetett. Úgy tetszett, mintha szoknyasuhogást hallott volna a deszkákon át s halottsápadtan ugrott föl — egy névvel ajkán. Egyszerre valaki türelmetlenül tárta föl az ajtót, s előtte — miss Bessy Robinson állt, a babával ! A megkönnyebbültség kimagyarázhatlan érzetével kínálta meg a leányt, ki vidám tekintetét kémlelve szegezte rá. — Ön, úgy látszik, nagyon megijedt. — Meglepetés ez csupán. Hiszen tudhatja ön, hogy én itt színét sem látom az embernek. — Igaz. De mondja csak, van-e önnek olykor orvosra szüksége ? Mivelhogy nem tudta az ifjú, voltaképen hová céloz Bessy, e kérdésben hangzott a felelet: — Miért ? — Mert önnek most orvos után kell látnia segyet bárhonnan előteremteni, — úgy bizony. Ez a mi gyermekünk beteg. Mi nem szoktunk magunkhoz orvost híni, mert mi nem hiszünk neki s és ezért nem is kérjük látogatását — de talán e kis baba szülei járattak házukhoz orvost ... Nos, álljon föl már arról a székről s híjjon egyet. James rámeresztő szemét a leányra s fölállt, noha még mindig kétkedve, habozva. Miss Robinson észrevette ezt. — Én nem fárasztanám önt azzal, hogy három mértföldnyi távolságra lovagoljon, ha volna valaki, akit küldhetnék. De apám odaát Eurekában van fát vásárolni s én magamban vagyok . . . Hohó! hová indul ön? North fölvéve kalapját, már föltárta az ajtót. — Hát orvosért megyek! — viszontá elbámulva. — Van önnek esze, hogy ide-oda hat mértföldnyi utat gyalog akar végezni ? — Bizonynyal — nekem nincs lovam. — De van nekem! Ott künn van megkötve. Bizony nem sok néz ki annak a gebének a szeméből, de ha egyszer megindítja ön, magától is elüget az. — De ön — mikép fog ön visszatérni ? — Ej no, — szólt miss Robinson, székét közelebb vonva a tűzhelyhez s kalapját, nagy kendőjét letéve, — én nem szándékom megint visszatérni. Ön itt talál engem, mikor az orvostól visszaérkezik. No, menjen! Siessen, ahogy csak tud! A leánynak nem kellett őt újra nógatni. Egy pillanat alatt fölpattant a miss Bessy nyergébe, — nem női, hanem katonanyereg volt ez — s tova ügetett a homokon. Kétféle dolog lebegett most lelke előtt; az egyik, hogy ő, a »különc« most a telepítvény nagytudományú férfiéval fog érintkezni, midőn a felügyelete alatt levő idegen beteg gyerek számára orvost hív a másik, hogy ő, az ő magános lakát egy hívatlanul jött, tenyeres-talpas, képezetlen, de szép fiatal nőnek a rendelkezésére bocsátotta. E fölött gondolkozott ő gyors lovaglása közben, azonban dicséretére legyen mondva, a legbuzgóbban teljesítő feladatát, noha oly zavarosan terjeszti elé a dolgot az orvosnak, hogy ez, amint együtt visszalovagoltak, úgy értette őt, mintha North egy fiatal asszonyt a vizbefulástól mentett volna meg s ez most egy gyermeknek adott életet. Ama néhány szó, a mely az orvost a kunyhóba lépte után a valódi tényállásról fölvilágosítá, minden más köztársaságban további részletezéseket tett volna szükségessé. Azonban Duchesne orvos, e vén katonaorvos, nem álmélkodott semmi fölött és nem is törődött semmivel. — E gyermeket a tüdőláb fenyegette, — monda az öreg. — Most már nem veszélyes ez többé, de a legnagyobb elővigyázatot és gondozást teszi szükségessé. Főleg pedig nem lenne szabad a szabad légre kivinni. — Ezen fordul meg a dolog! — szólt Bessy nyomatékosan. A két férfi bámulva tekintett rá. — Azt értem alatta, — mondá a leány bővebb fejtegetésbe bocsátkozva, — hogy önnek a gebén haza kell lovagolnia, reggelig várnia apámra s aztán némi aprócseprő holmikkal ide visszasietni; mert hát a babának ártalmára lenne a lovaglás, a kéjutazás, mig csak meg nem gyógyul. És én addig itt maradok. — A picikére addig nem is lenne jó hatással a külső levegő, — jegyzé meg az orvos, mosolyogva szemlélvén Jamesnek a zavarát. —Miss Robinsonnak igaza van. — Én majd a homokon át elkisérem önt odáig, ahol a gyalogösvény kezdődik. — Tartok tőle — szólt North, ki kötelességének érzé szintén nyilvánítani valamit, — hogy ön itt aligha fog oly kényelmet találni, mint — — Meghiszem azt, — válaszolt a leány őszintén , — de különben sem sokat reméltem itt találhatni. North megfordult s nagy lassan távozni készült. — Jó éjt!— szólt a leány hirtelen, s ajkán szemén szelidebb mosolylyal, mint azt eddig a partlakó tapasztalta, oda nyujtá kezét. — Jó éjt — és jól gondját viselje az öregemnek! (Folyt. köv.) Karácsony-est. (F.) Itt van ismét a családok ünnepe, a titkok és meglepetések estéje, melyet epedve vár szegény és gazdag, nagyja és apraja. Valóban kedves varázs és költészet rejlik a karácsony ünnepében, melynek örömei a legérzéketlenebb embert is sokszor meghatja. A napfordulat ez időszakában a régi pogányok áldozatot hoztak a napistennek s tiszteletére örömtüzeket gyújtottak óriási jegenyefényűkből. E szokás kellő változással származott át reánk is, mert minden eszme, mely szinte önkénytelenül keletkezett a nép mély szelleméből, örökké él és alkalmazkodni tud a viszonyokhoz. Karácsony estéjén, a Megváltó születésének emlékezetéül, számtalan gyertyával díszítjük a zöld karácsonyfát. A fényözön, mely nappalt varázsol a szobába, jelképezi a Megváltónak világosság- és áldáshozó megjelenését a bűn homályában tengődő világon ; a fa zöld színe pedig ama remény ábrázolója, melyet hivő lelkek a Megváltó iránt éreznek. Az ártatlan gyermek várva várja a dicső estét s végtelennek tetszik neki a rövid időköz, melyen át ma még sóvárognia kell. Még azok az apró jószágok is, kik alig hatoltak be a járáskelés nehéz titkaiba, kik a »papa, mama« szavakon kivűl egyebet tán nem is dadognak, tapsolnak kis kövér kacsáikkal, ha a fényes fát megpillantják. A négy-öt éves »nagyobb kicsinyek« már régen tudják hiba nélkül a karácsonyi verset s jó idő óta ők a világ legilledelmesebb, legjobb gyermekei, mert hisz a Jézuska mindent lát és semmit sem hoz a csintalanoknak. Előtte való este csöndesen vetkőztetik le magukat, holott máskor hangos lármával protestáltak ez ellen, hisz a »Krisztkindli« meglátogatja most a szülőket s velök együtt kiválogatja az ajándékokat: gyermekeknek olyankor jelen lenni tilos. A mama százszor is kénytelen elmondani az apró hizelgőknek, mi mindent hoz nekik a Jézuska, ha jók és engedelmesek maradnak. Pár évvel félebb, hol a gyermek okosabb, esze fejlettebb, a leány előre meghatározza a karácsonyi baba nevét, a fiú pedig a képzeletben már előtte álló huszárcsapat vezérét Hunyadi Jánosnak, Rákóczinak kereszteli el, s a mellett maga is babérokról álmodik, melyeket szedni fog, a mikor huszár lesz. Boldog gyermekkor, a gonddal telt viharos élet egyetlen boldog időszaka! És ha még oly nagy kegyben állunk is később a szerencse istenasszonya előtt s ez még oly pazarul önti is ránk bőségének szaruját: oly vidámak, gond nélkül boldogok soha, de soha többé nem lehetünk! Mert küzdelem az élet s vajmi sok üröm vegyül az öröm poharába! Mivel a zavartalan gyermekkorra való emlékezés egész életén keresztül kiséri az embert, jól teszik a szülők, ha áldozatok árán is előmozdítják kisdedeik e rózsás boldogságát. Kimondhatatlanul nyomasztó és fanyar érzet az, ha egy terhes, küzdelemben gazdag életet, minő soknak jut osztályrészül, még a vidám gyermekkor emlékezetének egy verőfényes sugara sem tud megaranyozni. A gyermekektől térjünk át az ifjúkorra. A leendő »fiatal ember,aki napjában többször nagy buzgósággal néz a tükörbe, ha nem látja-e meg valaháza felső ajkán a fekete árnyékot, s a kellemeiről immár meggyőződött serdülő leány szintén mily mohón várják ma a megígért órát, könyvet, új ruhát, divatos kalapot! Megint pár évvel tovább tekintve, magunk előtt látjuk a boldogságban úszó márkapárt. A jegyesek már hónapokkal előbb furfangosan, óvatosan kikémleltek valamit s egymás szemeiből iparkodtak kiolvasni, vájjon mivel szerezhetné egyik a másiknak a legnagyobb örömet. Azon vannak mind a ketten, hogy nagyon kielégítsék egymás kivonatát s karácsony tájékán van egy szoba a házban, hová »nagy büntetés« terhe alatt tiltva van belépni a férfinak. A dévai leány találgatni engedi jegyesét, hogy ugyan mit készíthet saját pici kezeivel abban a titokteljes szobában, néha nagylelkűségből meg is nevezi neki a rejtélyes ajándék kezdőbetűjét — természetesen hamisat, hogy tévútra vezesse — és az ifjú, bár sokszor tudja, mi meglepetés vár reá, ide-oda tapogatózik s jól ügyel, hogy el ne árulja magát. Hát a szülők mily örömmel várják a közelgő ünnepet s csak néha egy-egy prózai családfő gondol titokban arra, hogy sokba kerül. De a családtagok örömtől ragyogó szemei, kipirult orcái, hálás szavai bő kárpótlást nyújtanak majd neki is. A szülők visszagondolnak saját gyermekkorukra mely ép ilyen boldog volt. Végre valahára megérkezik az óhajtott est, az előkészületek befejezvék, a karácsonyfa föl van díszítve, az asztal megrakva. Kinyílik a titokteljes szoba, melyet tündérországgá változtatott át a gyermeki képzelet, mindnyájan lelkesedve besietnek s a vakító fényben bámulják a Jézuska ajándékait. De lassan! — semmihez sem szabad nyúlni, mig nem imádkoznak vagy nem énekelnek. A száj sebesen, alig érthetőleg rebegi a karácsonyi mondókát, míg a szem szinte elnyeli a felhalmozott adományokat; azután megered az öröm és meglepetés kiáltása és van álmélkodás és elragadtatás a házban. Az első öröm lezajlása után a családtagok sietnek mindeme gyönyör adományozóihoz, a szülőkhöz fordulni s egy-egy őszinte csók nagyobb köszönetet mond nekik, mint mondhatná a hosszantartó szóözön. S miután elhangzott az örömzsivaj, kialudtak a fa gyertyái s a fenyő gyantás szaga a hamvadó viaszgyertyák illatával vegyül, kéjesen szívjuk magunkba még e különös illatot is s derülten ülünk a nyájas lakomához. Ilyen a boldog emberek karácsonya. De a boldogok mindig csak a kisebbséget képezik. Mennyi, de mennyi szoba marad ma is sötéten, hidegen, örömtelen. Pedig a karácsony est utáni vágy és várakozás egyformán megvan a gyermekszívekben, akár selyem, akár daróc alatt dobogjanak is azok, de mennyire különböző erőkivonatok teljesedése! Hány szegény anya, ki egy csoport gyermekkel szegényes szobácskájában nehéz munka és száraz kenyér mellett tengődik, gondol bús szívvel a közelgő ünnepre. Atyjuk nem viselheti többé gondjukat, mert örök nyugalomra hajtotta fejét; talán messze földön jeltelen sírban aluszsza álmait. Amit az anya kereshet vagy Folytatás a mellékleten: 1431