Fővárosi Lapok 1878. december (277-300. szám)

1878-12-24 / 296. szám

látta, beszélt felőle, meg is tapogatta, sőt az elmúlt éjjel minden tekintetben neki kellett vele foglalkoznia, s az jutott eszébe, hogy jó lenne a drága időt favágásra fordítani, s magukra hagyta őket. Jamesnek be kellett vallania, hogy a gyerek éledni kezd. Majd szíves részvéttel kellett hallgatnia, hogy a baba szeme mogyoróbarna színű, épen mint az övé, hogy öt foga van s hozzávetőleg megállapí­tott korához képest erőteljes gyerek, — és a part­lakó még mindig késlekedett. Végre, mikor keze már az ajtókilincsen volt, visszafordult Bessyhez és igy szólt: — Szabad-e önhöz, miss Robinson, egy különös kérdést intéznem ? — Csak bátran. — Honnan gondolta azt, hogy én — hóbortos vagyok ? A különben oly nyiltszivű miss Robinson a gyermek fölé hajtá a fejét. — Honnan ? — Nos, hát honnan? — Ejh, hiszen ön csakugyan hóbortos volt. — Ejnye — — De hát — — Nos? — Tekintse a dolgot úgy, mintha mit sem mond­tam volna. Aztán ama gyönge ürügy alatt, hogy a babának inni visz valamit, kiment a konyhába, melynek ablaka alatt mister North elhaladt, ki láthatta őt, a mint köté­nyét szeme elé tartva s egy székre vetve magát, úgy kacagott, hogy szinte rengett belé. A következő két-három nap a partlakó nem látogatta meg Robinsonékat; ez idő alatt egészen múltja emlékeinek élt. Harmadnapra aztán újra bele­élte magát — bár meg kell vallani, nem minden erő­­ködés nélkül — a csöndes búbánat állapotába, me­lyet már annyira megszokott volt. A vihar eseménye és a gyermektalálás kezdett halványodni emlékezeté­ben, ép úgy mint a rokonainak a látogatása. Komor, nyirkos nap volt s ő épen ablakánál ült, midőn ko­pogtattak ajtaján. A fiatalító »Flora« nevet viselő koros indus takarítónő, ki ez időtájban szokta őt föl­keresni, előre jelentgette közeledtét, a póling kiáltá­sának utánzásával. Ő tehát nem lehetett. Úgy tetszett, mintha szoknyasuhogást hallott volna a deszkákon át s halottsápadtan ugrott föl — egy név­vel ajkán. Egyszerre valaki türelmetlenül tárta föl az ajtót, s előtte — miss Bessy Robinson állt, a ba­bával ! A megkönnyebbültség kimagyarázhatlan érze­tével kínálta meg a leányt, ki vidám tekintetét kém­lelve szegezte rá. — Ön, úgy látszik, nagyon megijedt. — Meglepetés ez csupán. Hiszen tudhatja ön, hogy én itt színét sem látom az embernek. — Igaz. De mondja csak, van-e önnek olykor orvosra szüksége ? Mivelhogy nem tudta az ifjú, voltaképen hová céloz Bessy, e kérdésben hangzott a felelet: — Miért ?­­ — Mert önnek most orvos után kell látnia s­­­egyet bárhonnan előteremteni, — úgy bizony. Ez a mi gyermekünk beteg. Mi nem szoktunk magunkhoz orvost híni, mert mi nem hiszünk neki s és ezért nem is kérjük látogatását — de talán e kis baba szülei já­rattak házukhoz orvost ... Nos, álljon föl már arról a székről s híjjon egyet. James rámeresztő szemét a leányra s fölállt, noha még mindig kétkedve, habozva. Miss Robinson észrevette ezt. — Én nem fárasztanám önt azzal, hogy három mértföldnyi távolságra lovagoljon, ha volna valaki, a­kit küldhetnék. De apám odaát Eurekában van fát vásárolni s én magamban vagyok . . . Hohó! hová in­dul ön? North fölvéve kalapját, már föltárta az ajtót. — Hát orvosért megyek! — viszontá elbá­mulva. — Van önnek esze, hogy ide-oda hat mértföld­nyi utat gyalog akar végezni ? — Bizonynyal — nekem nincs lovam. — De van nekem! Ott künn van megkötve. Bizony nem sok néz ki annak a gebének a sze­méből, de ha egyszer megindítja ön, magától is el­üget az. — De ön — mikép fog ön visszatérni ? — Ej no, — szólt miss Robinson, székét köze­lebb vonva a tűzhelyhez s kalapját, nagy kendőjét le­téve, — én nem szándék­­om megint visszatérni. Ön itt talál engem, mikor az orvostól visszaérkezik. No,­­ menjen! Siessen, ahogy csak tud! A leánynak nem kellett őt újra nógatni. Egy pillanat alatt fölpattant a miss Bessy nyergébe, — nem női, hanem katonanyereg volt ez — s tova üge­tett a homokon. Kétféle dolog lebegett most lelke előtt; az egyik, hogy ő, a »különc« most a telepít­­vény nagytudományú férfiéval fog érintkezni, midőn a felügyelete alatt levő idegen beteg gyerek számára orvost hív a másik, hogy ő, az ő magános lakát egy hívatlanul jött, tenyeres-talpas, képezetlen, de szép fiatal nőnek a rendelkezésére bocsátotta. E fölött gondolkozott ő gyors lovaglása közben, azonban di­cséretére legyen mondva, a legbuzgóbban teljesítő feladatát, noha oly zavarosan terjeszti elé a dolgot az orvosnak, hogy ez, a­mint együtt visszalovagoltak, úgy értette őt, mintha North egy fiatal asszonyt a vizbefulástól mentett volna meg s ez most egy gyer­meknek adott életet. Ama néhány szó, a mely az orvost a kunyhóba lépte után a valódi tényállásról fölvilágosítá, minden más köztársaságban további részletezéseket tett volna szükségessé. Azonban Duchesne orvos, e vén katona­orvos, nem álmélkodott semmi fölött és nem is törő­dött semmivel. — E gyermeket a tüdőláb fenyegette, — monda az öreg. — Most már nem veszélyes ez többé, de a legnagyobb elővigyázatot és gondozást teszi szüksé­gessé. Főleg pedig nem lenne szabad a szabad légre kivinni. — Ezen fordul meg a dolog! — szólt Bessy nyomatékosan. A két férfi bámulva tekintett rá. — Azt értem alatta, — mondá a leány bővebb fejtegetésbe bocsátkozva, — hogy önnek a gebén haza kell lovagolnia, reggelig várnia apámra s aztán némi aprócseprő holmikkal ide visszasietni; mert hát a babá­nak ártalmára lenne a lovaglás, a kéjutazás, mig csak meg nem gyógyul. És én addig itt maradok. — A picikére addig nem is lenne jó hatással a külső levegő, — jegyzé meg az orvos, mosolyogva szemlélvén Jamesnek a zavarát. —Miss Robinsonnak igaza van. — Én majd a homokon át elkisérem önt odáig, a­hol a gyalogösvény kezdődik. — Tartok tőle — szólt North, ki kötelességé­­n­ek érzé szintén nyilvánítani valamit, — hogy ön itt aligha fog oly kényelmet találni, mint — — Meghiszem azt, — válaszolt a leány őszin­tén , — de különben sem sokat reméltem itt talál­hatni. North megfordult s nagy lassan távozni készült. — Jó éjt!— szólt a leány hirtelen, s ajkán­­ szemén szelidebb mosolylyal, mint azt eddig a part­lakó tapasztalta, oda nyujtá kezét. — Jó éjt — és jól gondját viselje az öregemnek! (Folyt. köv.) Karácsony-est. (F.) Itt van ismét a családok ünnepe, a titkok és meglepetések estéje, melyet epedve vár szegény és gazdag, nagyja és apraja. Valóban kedves varázs és költészet rejlik a karácsony ünnepében, melynek örö­mei a legérzéketlenebb embert is sokszor meghatja. A napfordulat ez időszakában a régi pogányok áldo­zatot hoztak a napistennek s tiszteletére örömtüzeket gyújtottak óriási jegenyefényűkből. E szokás kellő változással származott át reánk is, mert minden eszme, mely szinte önkénytelenül keletkezett a nép mély szelleméből, örökké él és alkalmazkodni tud a viszo­nyokhoz. Karácsony estéjén, a Megváltó születésének em­lékezetéül, számtalan gyertyával díszítjük a zöld ka­rácsonyfát. A fényözön, mely nappalt varázsol a szo­bába, jelképezi a Megváltónak világosság- és áldás­hozó megjelenését a bűn homályában tengődő vilá­gon ; a fa zöld színe pedig ama remény ábrázolója, melyet hivő lelkek a Megváltó iránt éreznek. Az ártatlan gyermek várva várja a dicső estét s végtelennek tetszik neki a rövid időköz, melyen át ma még sóvárognia kell. Még azok az apró jószágok is, kik alig hatoltak be a járáskelés nehéz titkaiba, kik a »papa, mama« szavakon kivűl egyebet tán nem is dadognak, tapsolnak kis kövér kacsáikkal, ha a fé­nyes fát megpillantják. A négy-öt éves »nagyobb ki­csinyek« már régen tudják hiba nélkül a karácsonyi verset s jó idő óta ők a világ legilledelmesebb, legjobb gyermekei, mert hisz a Jézuska mindent lát és sem­mit sem hoz a csintalanoknak. Előtte való este csön­desen vetkőztetik le magukat, holott máskor hangos lármával protestáltak ez ellen, hisz a »Krisztkindli« meglátogatja most a szülőket s velök együtt kiválo­gatja az ajándékokat: gyermekeknek olyankor jelen lenni tilos. A mama százszor is kénytelen elmondani az apró hizelgőknek, mi mindent hoz nekik a Jézuska, ha jók és engedelmesek maradnak. Pár évvel félebb, hol a gyermek okosabb, esze fejlettebb, a leány előre meghatározza a karácsonyi baba nevét, a fiú pedig a képzeletben már előtte álló huszárcsapat vezérét Hunyadi Jánosnak, Rákóczinak kereszteli el, s a mellett maga is babérokról álmodik, melyeket szedni fog, a mikor huszár lesz. Boldog gyermekkor, a gonddal telt viharos élet egyetlen boldog időszaka! És ha még oly nagy kegy­ben állunk is később a szerencse istenasszonya előtt s ez még oly pazarul önti is ránk bőségének szaruját: oly vidámak, gond nélkül boldogok soha, de soha többé nem lehetünk! Mert küzdelem az élet s vajmi sok üröm vegyül az öröm poharába! Mivel a zavartalan gyermekkorra való emléke­zés egész életén keresztül kiséri az embert, jól teszik a szülők, ha áldozatok árán is előmozdítják kisdedeik e rózsás boldogságát. Kimondhatatlanul nyomasztó és fanyar érzet az, ha egy terhes, küzdelemben gaz­dag életet, minő soknak jut osztályrészül, még a vi­dám gyermekkor emlékezetének egy verőfényes sugara sem tud megaranyozni. A gyermekektől térjünk át az ifjúkorra. A leendő »fiatal ember,a­ki napjában többször nagy buzgósággal néz a tükörbe, ha nem látja-e meg va­­laháza felső ajkán a fekete árnyékot, s a kellemeiről immár meggyőződött serdülő leány szintén mily mo­hón várják ma a megígért órát, könyvet, új ruhát, di­vatos kalapot! Megint pár évvel tovább tekintve, magunk előtt látjuk a boldogságban úszó márkapárt. A jegyesek már hónapokkal előbb furfangosan, óvatosan kikém­leltek valamit s egymás szemeiből iparkodtak kiol­­vasni, vájjon mivel szerezhetné egyik a másiknak a legnagyobb örömet. Azon vannak mind a ketten, hogy nagyon kielégítsék egymás kivonatát s karácsony tá­jékán van egy szoba a házban, hová »nagy büntetés« terhe alatt tiltva van belépni a férfinak. A dévai leány találgatni engedi jegyesét, hogy ugyan mit készíthet saját pici kezeivel abban a titokteljes szobában, néha nagylelkűségből meg is nevezi neki a rejtélyes aján­dék kezdőbetűjét — természetesen hamisat, hogy tévútra vezesse — és az ifjú, bár sokszor tudja, mi meglepetés vár reá, ide-oda tapogatózik s jól ügyel, hogy el ne árulja magát. Hát a szülők mily örömmel várják a közelgő ünnepet s csak néha egy-egy prózai családfő gondol titokban arra, hogy sokba kerül. De a családtagok örömtől ragyogó szemei, kipirult orcái, hálás szavai bő kárpótlást nyújtanak majd neki is. A szülők vissza­gondolnak saját gyermekkorukra mely ép ilyen bol­dog volt. Végre valahára megérkezik az óhajtott est, az előkészületek befejezvék, a karácsonyfa föl van dí­szítve, az asztal megrakva. Kinyílik a titokteljes szoba, melyet tündérországgá változtatott át a gyermeki képzelet, mindnyájan lelkesedve besietnek s a vakító fényben bámulják a Jézuska ajándékait. De lassan! — semmihez sem szabad nyúlni, mig nem imádkoz­nak vagy nem énekelnek. A száj sebesen, alig érthe­­tőleg rebegi a karácsonyi mondókát, míg a szem szinte elnyeli a felhalmozott adományokat; azután megered az öröm és meglepetés kiáltása és van ál­­mélkodás és elragadtatás a házban. Az első öröm le­zajlása után a családtagok sietnek mindeme gyönyör adományozóihoz, a szülőkhöz fordulni s egy-egy őszinte csók nagyobb köszönetet mond nekik, mint mondhatná a hosszantartó szóözön. S miután elhangzott az örömzsivaj, kialudtak a fa gyertyái s a fenyő gyantás szaga a hamvadó viasz­gyertyák illatával vegyül, kéjesen szívjuk magunkba még e különös illatot is s derülten ülünk a nyájas lakomához. Ilyen a boldog emberek karácsonya. De a boldogok mindig csak a kisebbséget ké­pezik. Mennyi, de mennyi szoba marad ma is sötéten, hidegen, örömtelen. Pedig a karácsony­ est utáni vágy és várakozás egyformán megvan a gyermekszívekben, akár selyem, akár daróc alatt dobogjanak is azok, de mennyire különböző e­rő­kivonatok teljesedése! Hány szegény anya, ki egy csoport gyermekkel szegényes szobácskájában nehéz munka és száraz kenyér mellett tengődik, gondol bús szívvel a közelgő ünnepre. Aty­­juk nem viselheti többé gondjukat, mert örök nyuga­lomra hajtotta fejét; talán messze földön jeltelen sír­ban aluszsza álmait. A­mit az anya kereshet vagy Folytatás a mellékleten: 1431­

Next