Fővárosi Lapok 1879. január (1-25. szám)
1879-01-26 / 21. szám
Vasárnap, 1879. január 26. 21. szám Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 lt. Negyedévre........................... 4 « Megjeleli ittus ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Egy rózsaszínű dominóhoz. Egy rózsaszínű pajkos szép madárka karomra szállt, csevegve édesen. És a kis álnok ottan leste, várta, Hogy ablakát szívem kitárja, S azon belopózzék csöndesen. Az ablak sarkát régtől rozsda marta, A szívbe bent egy rút dongó lakott, Melyet rideg tél dermedetben tarta ; Neve : Csalódás. Sorsa úgy akarta , S kicsalta a csicsergés őt legott. Azt hitte tán, hogy megjött a tavasz, S az ablakot nyikorgva tárta fel. De csőrével koppint a kis ravasz, Élettelen kipenderült amaz, S helyét a rózsás gyilkos vette el. Épen befért, s keblének melege Élesztgeté a hülő falakat; Mígnem valóm gyönyörtől remege, Lelkemnek elszállt minden fellege És benne gazdag üdvforrás fakadt De óh, a csalfa elröppent megint, Viszonlátásra reményt adva bár, De üdv szivemnek ha soká nem int, Ismét kihűl, ismét találva kínt, Amit talán nem érdemelne már! De nem ! Ha nem jösz, nem várok tovább. Mint háziúr nagyon szegény vagyok. Inkább a bérből engedek alább. De fáj az úr, nem bírom ezt tovább. Ha nem tösz te, más bérlőt fogadok ! Csejthei Zoltán: Egy oxygén párány. (Önéletirat az utca sarából.) Írta Hortsy Pál. (Vége.) A virág visszakapta tehát a szabad levegőt, a napsugárt, de nem tudott örülni neki. Annál kevésbbé én, kicsiny oxygén parány, ki annak csak egy részecskéjét képeztem. Egy holttestnek voltam alkotó eleme, élet és mozgás nélkül arra kárhoztatva, hogy tétlenségben töltsem napjaimat. Szerencsére sorsom rövid időn jobbra fordult. Egy szélroham felkapta az egész száraz virágot, s néhány pillanat alatt bedobta a tó vizébe, mely ott hullámzott a ház előtt elterülő kert közepén. A hullámzó viz ringatta fel s alá, szerető anya nem ringathatja gyöngédebben magzatát. Talán nem is ölelheti át nagyobb szeretettel, mint a viz a hervadt rózsabimbót. Éreztük, amint a víz átjárta az egyes levele közötti tért, elválaszta lassan egymástól a levélkét, aztán behatott azoknak pórusaiba, s ellenállhatatlan hatalommal vonta a leveleket lefelé a tó fenekére. Ott csupa forrongó, működő párányokat találtunk. Mindenki küzdött a dolgok fentlevő rendje ellen, megszakítani igyekezett eddigi kötelékeit, s észre sem vette, hogy ezalatt új kötelékbe bonyolíta magát. Szóval teljes forradalmi szellem uralkodott fölöttünk, fölöttem úgy, mint mások fölött. Az emberek — mint ezt néhányan közülünk mondják, — rohadásnak hívják ezt a processzust, s elfogult észszel enyészetnek tartják, holott pedig ez csak természetes átalakulás. Ami mesterséges, szövevényes van a természetben , az egyszerűvé tétetik általa s természetének megfelelő kapcsolatra talál minden elem. Én is iparkodtam szakítni eddigi állapotommal, mert nem egyezett természetemmel az a szövevényes kapcsolat, melyben a rózsa egy részét alkotom. Szabadulni kívántam, egyszerű gázalakot kívántam fölvenni megint, aminő annak előtte voltam. De be kellett látnom, hogy magamban gyönge vagyok a kivitelre, s hogy nem kerülhetem ki a segítséget. Többekkel kötöttem szövetséget, s csakhamar győzedelmeskedtünk ellenségeinken. Kiváltunk belőlük egy gáztömecscsé, s ott hagyva az egész rothadó anyagot, mint kis buborék, csillogó gyöngy alakját véve magunkra, szállottunk föl a víz színére. A víz színére elébb, azután ki merre lát, szét a nagy levegőbe. Ott éltünk a tó fölött egy ideig, majd a tisztás víz körül lebegve, majd a nádas levelei között bujkálva ide-oda. De a kapcsolatot, melyben egymással állottunk, csak a szabadulás közös szüksége hozta létre, annak most a szabadulás keresztülvitele után föl kellett bomlania. Egyszer kínálkozott is hozzá az alkalom, mégpedig fényes, nagyszerű alkalom. A tó partján kigyúlt egy szénaboglya, s messzire bevilágítá sötét éjjel az egész vidéket. Pölocsúdtunk eddigi lethargiánkból, s kedvező széltől segítve, gyors szárnyakon röpültünk az égés felé. Nem sokára elértük azt s röpülve mentünk a tűz kellő közepébe. Mintegy új életre kelve kerültünk ki a tűzkeresztelőből, elveszítettük eddigi formánkat, s helyébe újat vettünk fel. Én és két hydrogén-parány egyesültünk egy tömecscsé, viztömecscsé, s mint ilyenek, gőzalakban képeztük először azt a triumvirátust, a melynek jelenleg is tagja vagyok. Utunk föl a magasba vitt. A levegő felső régióiban foglaltunk helyet, hová leghamarabb esnek a nap sugarai reggel s legtovább maradnak alkonyaikor. Onnan néztünk alá a földtekére, néztük a városok fölé nehezedő vastag füstfelhőket, a ligetek és berkek zöldelő körvonalait s a sürgő-forgó embereket, kik alig látszottak nagyobbaknak, mint egy-egy légy, bár egynémelyike a világot vélte vállain hordozni. A ránk eső sugarakkal egész kötekedő játékot űzött az összegyülemlett vízgőz-sokaság. Egynémelyiket átbocsátottuk a földre, mely alattunk feküdt, másokat összevissza hánytunk-vetettünk magunk között, egy részüket magunknál tartottuk, a másrészt a többiektől elválasztottan vertük vissza. Kivált a kék sugarakat nem tudtuk szenvedhetni, ezek a leghidegebbek nem tudták kinyerni rokonszenvünket, úgy küldtük azokat vissza a földre. A föld fia pedig fölfelé néztében csak ezeket látható, s ábrándozva merengett rajta, hogy milyen szép kék az »ég.« De dicsőségünk pára volt és elpárolgott. Egy hideg légáram tartott felénk, s egymáshoz bújtunk félelmünkben, nehogy megfogyjunk. Nehéz, vastag felhőrétegekbe gyűltünk össze, melyeket lassan vontatva vitt magával a szél a hegyek felé. Ott, mikor elértük az ormokat, azokba kapaszkodtunk belé, a szél nem birt többé velünk, s mi millió meg millió esőcsöppé alakulva zuhogtunk alá. Én az egyik az elsők között. A még szárazon talált föld mohón nyelt el kebelébe s ott teljes erőből furakodtam lefelé, hogy elérjem a vizforrások székhelyét, így reméltem kijuthatni ismét a napvilágra, s valóban ki is jutottam. Alig néhány napi vándorlás után, mint forrásvíz bukkantam elő egy csermely fejénél. Akit legelőször megpillantottam a napvilágon, Izabella volt. Oda hajlott a forrás vize felé, megmente benne kicsiny tenyerét, hogy szomját olthassa a fris nedűvel. Sietve tartottam feléje, hadd merítsen föl engem is az ő pici keze. Arra nem gondoltam az első pillanatban, hogy engem is kihörpint, s hogy vége lesz megint egy időre az imént visszanyert szabadságnak. De hát mit is törődtem volna sokáig vele ? Hiszen tudtam, hogy ez a kicsiny emberi lény csak egy ideig élvezi a világot, én az oxygén parány örök vagyok, s élni fogok örökkön örökké. Az elenyész, én fenmaradok, miért ne töltsék néhány napot az ő összetevő része gyanánt ? Igen, azzá lettem, az ő öszszetevő részévél éreztem, hogy helyemen vagyok. Csupa tűz emészte a szegény leányka belsejét , egy csöpp vizecske is segített oltani ezt a tüzet. Szive Béláért dobogott, pedig úgy hitte, hogy az hozzája hitelesen. Hogy is ne hitte volna? Nem ott szépelgette a legutolsó bálban Amelie körül egész éjjel, s volt-e számára csak egy pillantása? Oh, ezt a mellőzést nem tudta elviselni Izabella s a gőz szárnyain repült el messze vidékre feledni, hegeszteni sebét. A forrástól erdő árnyában mentünk hazafelé, ugyanabba a házba, hol már mint a hervadt rózsabimbó része töltöttem néhány napot. Izabellára a szalonban Béla várt, utána utazott, hogy kiengesztelje. Csak én tudom, ki láttam ekkor Izabella belsejét, hogy mily szívből jött a kiengesztelődés. Remegve nyújtotta oda kezét, melyet az ifjú hosszan, szótlanul tartott a magáéban. Sok szóval nem bizonyítgatták szerelmöket, de a lánykapilláira legyőzhetetlen erővel tolakodott oda egy könycsepp, mintha az öröm árja csapott volna át gátjain. Közös boldogságok záloga lett ez a könycsepp, ez vont feléjök tiszta kék eget.* A könycseppben én is napvilágra kerültem, s elpárologva, megint a magasban foglaltam el helyemet. Erős nyugati szél vett szárnyaira s hajtott hidegebb tájak felé. Óráról órára keményebben hűlt át vízcsöpp-triumvirátusunk, míg végre egészen átfagyva, mint hópehely hullottunk ide alá. Azóta megtapostak az emberek, a lovak patái és a tova robogó kocsikerekek, s még Béla is szid, mint hitvány sarat! Hetvennégy, hetvenöt. (A hires deadwoodi titok története.) Írta Bret Harte. (Vége.) — Az éghajlatot túlságosan dicsérik. Idegeim már szenvednek tőle. A környezet nem hozzád illő és Marvin úr már türelmetlen lesz. Alice elpirult. — De kutatásaid, anyám ? — Abbahagytam. — De én nem, — mondá Alice nyugodtan. — Emlékszel vezetőmre, Joe Szaniszlóra? Tehát Joe Szaniszló ... mit gondolsz kicsoda ? Rightbodyné meglehetősen közönyös maradt. — Joé Szaniszló a Silsbie Józsua fia. Rightbodyné csodálkozva fölegyenesedett. — Igen, anyám, de semmit sem tud arról, amit mi tudunk. Atyja rosszul bánt vele és kegyetlenül eltaszíta magától mársévek előtt, és midőn apját felakasztották, szégyenből megváltoztatta nevét. — De ha semmit sem tud atyja egyezségéről, mi közöm hozzá ? — Oh! semmit! Azt gondoltam, hogy ez is vezethet valamire. Rightbodyné gyanakodott, hogy a »valami* mást jelent s élesen kérdezte: — És hogy jösz te e fölfedezésre ? A Yo-Szemító völgyben semmit sem szóltál. — Oh, én is csak ma tudtam meg, — mondá Alice az ablakhoz menve. — Véletlenül ma itt volt és elmondta nekem. IV. Ha Rightbodyné barátjai csodálkoztak, férje halála után történt gyors, különös és váratlan elutazásán Kaliforniába, még jobban csodálkoztak egy év múlva ama híren, hogy valami Ryder úrral akar egybekelni, kiről egyebet nem tudtak, mint hogy kaliforniai és férje volt levelezője. Tagadhatlan, hogy a férfi gazdag és látszólag nem volt iparlovag s mire járt, hogy bátor és férfias, de még azok is, kik csodás humorában gyönyörködtek, megijedtek nyelvtanától és beszédmódjától. Beszélték, hogy Marvin úr leendő apósával csak egyszer találkozott és az akkor annyira visszatetszett neki, hogy az eljegyzés nem történt meg. A lólopás története többé kevésbbé átalakítva szájról szájra járt, úgy látszott szót sem hittek az egészből.