Fővárosi Lapok 1879. január (1-25. szám)
1879-01-16 / 12. szám
Csütörtök, 1879. január 16. A. .,HWJ*|%S,||.,|W 12. szám. Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 ht. Negyedévre...........................4 n Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az elpusztult úri család. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) A sárga kastély ura nem kevésbbé bámulva látta megjelenni Kajáry Bertalant. Soha, mióta ez udvar a Várföldieké lett, nem tette még ide be lábát a hajdani birtokos fia. Bár ugyanabban a faluban lakott, mégis úgy volt, mintha innen messze, nagyon messze, a világ legtávolabb részében lakott volna. Mint gyermek távozott innen, mint öreg ember tért most vissza. Különös érzés fogta el, amint a kocsiból leszállt. Körülnézett s hiába kereste gyermekkori emlékeinek tárgyait. A hosszú félszer, az alacsony istállók két oldalt, a vörösre festett galambdúc az udvar közepén, a nagy kerekes kút a hosszú csörgő lánccal, az eperfák a folyosó előtt, mind nem léteztek. Az ódon, alacsony ház helyét ízléses, modern épület foglalta el, nagy ablakokkal, üveges verandával, széles vörös márványlépcsővel, terracotta-szobrokkal az előcsarnok fülkéiben. Sötétkék kabátos, ezüstgombos inas jelenti be Kajáry Bertalan urat. Magas, kétszárnyú ajtó nyílik ki előtte s pompásan bútorozott terem közepén szikár, magas, hideg, büszke arcú férfi fogadja. Nem idegen arc az, gyakran láthatja, bár mindig csak távolról érintkeznek, jó napot kívánnak egymásnak, néha még azonfölül is váltanak egy-két szót, de kimérten, feszesen. Viszonyukat jellemzi az, hogy most, midőn itt állnak egymás előtt, Kajáry Bertalan nem tudja, hogy önnek szólítsa-e vagy tegezze Várföldi Gusztávot? Valaha gyermekkorukban emlékszik, hogy tegezték egymást, de az nagyon rég volt. Több mint harminc év múlt el azóta. Kajáry Bertalannak nagyon nehezen megy most rá a szája a »te«-re, de mégis erőt vesz magán s azon a régi bizalmas hangon szólítja gyermekkori játszótársát. A büszke, hideg, sápadt férfi vontatva oda nyújtja sovány kezét. — Méltóztassál helyet foglalni, — szól halkan. De oly halkan, hogy úgy is érthetni: »Méltóztassék.« Kajáry Bertalan haboz, vájjon folytassa-e azon a módon? Minden megzavarja őt, a halk, rideg hang, a kéz, mely nem viszonozza szorítását, a sárgás, összeaszott arc, melynek üregéből hidegen tekint ki két sötét szem, a hely pompája, a terem fényes bútorzata. úgy érzi, mintha mindaz visszariasztaná, elbátortalanítná, lealázná őt. Úgy érzi, mintha a szó elfúlna ajkán s igazán nem tudna mit sem mondani. Egészen megzavarodva ereszkedik le egy székre, s pár percig némán hallgat, csak köhécselve s izzadó homlokát törülgetve. Várföldi Gusztáv zsebbe dugott kézzel hidegen várja, míg látogatója megszólal. A sápadt, redős, komor arcon egy biztató vonás sincs. Midőn látja, hogy látogatója még sem szól, megszólal végre ő maga: — Szolgálhatok valamivel ? Kajáry Bertalan még erősebben törülgeti homlokát. A vér mind arcába tódul, egészen vörös lesz. Föltárnád büszkesége. Eszébe jöti, hogy ez a hely, a hol most ül, az ő ősi birtoka volt, hogy ez ember, ki ott áll előtte s kevély felsőséggel tekint le rá, az ő atyja szolgájának a fia.E pompa itt a teremben, e dúsgazdagság mind az ő vagyonukból származott. A Kajáryak kegyelméből és gondatlanságából cseperedtek föl ez emberek, a Kajáryak kenyerét ették. Erre a gondolatra kissé fölemeli fejét Bertalan úr, de aztán ismét csak lehajtja. Nem természete az a dacos büszkeség, s a szikra, mely föllobbant szívében, hamar kialszik. Arca újra felölti azt a zavart, szerény, mosolygó kifejezést, mely rendes kifejezése. Még egyszer odanyújtja kezét, a komor, kevély embernek. — Ne ceremoniázzunk, Guszti. Beszéljünk őszintén, magyarosan. Mi a tatárért haragoskodnánk mi tovább ? — Én nem haragoskodom, nincs is rá semmi jogom, sem okom, — viszonozza udvariasan, hidegen a kastély ura. — Na lásd, úgy van, — folytatja Bertalan úr mosolyogva, — nincs rá semmi okod. A mi pedig engem illet, na hiszen, ha okom volna is, üsse a kő !.. azt mondom neked, Guszti, itt a kezem . . . Miért ne legyünk mi megint jó pajtások? A hideg komor ember nem felel semmit, csak hallgat. Szemei fürkészen függnek a beszélőn, ki úgy látszik, nagyon nehezen bír tovább haladni. — Hát Guszti, lásd, én biz isten sajnálom, hogy eddig úgy kerülgettük egymást. No de nem lesz ezután úgy, mert. .. mert. . . A jó ember elakadt. Nem dicsekedhetett valami nagy ékesszólással különben sem, most pedig sehogy sem bírta megtalálni a szavakat, melyeket keresett. — De mit kerülgetem, mint a macska a forró kását? — tört ki végre belőle a bátorság. — Hiszen talán te magad is sejted, hogy miféle járatban vagyok. Várföldi Gusztáv egy szóval, egy tekintettel sem mutatja, hogy sejtené. — Hát tudod, neked van egy szép eladó leányod, nekem meg egy derék legény fiam . .. Kajáry Bertalan nevetve szemébe kacsint hajdani játszótársának, mintha azt akarná mondani: »No hiszen érted már?« De az nem érti. Legalább úgy tesz, mintha nem értené. Sápadt, komor arcán nem látszik semmi egyéb, mint meglepetés, megütközés. Szikrányi mosoly sem deríti föl a zord, kevély vonásokat, egy szóval sem siet segítségére az akadozó jó embernek. Kajáry Bertalan lesüti szemeit, s nagyot lélegzik. Nem tudja, folytassa-e még most is? Egy pillanatig megfordul fejében a gondolat, hogy hátat fordít a dölyfös jöttmentnek. Mit? Hiszen az tartja szerencséjének, hogy egy Kajáry nőül kéri leányát. De aztán eszébe jut fia. Nem, nem vihet haza szegény Lacinak olyan szomorú hírt s ha már itt van, ha" már annyit elnyelt, hát elnyel még egy kicsit. A dölyfös ember, kit a szerencse fölsegített az uborkafára, azt akarja, hogy mint valami nagy kegyelmet kérjék tőle leánya kezét. Na hát isten neki! — Guszti pajtás, — szól Kajáry Bertalan s fölállva a székről, hajdani játszótársának vállára teszi kezét, — te gazdag ember lettél, mi meg szegények. Hát hiszen tudom, hogy a leányodnak akad elég kérője, válogathatsz, de jobb embert, becsületesebb embert, olyat, aki leányodat jobban szereti, mint az én Laci fiam, nem találsz. Kajáry Bertalan úr megint nagyot lélekzik, s most már várja a feleletet. A leány most már meg van kérve annak rendje-módja szerint. Várföldi Gusztávnak válaszolni kell valamit. A sápadt, mogorva ember kissé meghajtja fejét. Némi nyugtalanság látszik arcán, de hidegen felel. Nagyon megtisztelve érzi magát az ajánlat által, de úgy hiszi, hogy a fiatalok alig ismerik egymást; legalább nem emlékszik, hogy szerencséje lett volna itt valamikor Kajáry László úrhoz.— Egyébként mindenesetre közölni fogom megtisztelő ajánlatotokat leányommal. Szavai ridegen, csaknem gúnyosan hangzanak, s amint elvégzi szavait, kissé ismét megbillenti fejét, mintha jelezni akarná, hogy ezzel bevégezték egyszersmind az egész tárgyalást. Kajáry Bertalan kezébe veszi kalapját, melyet egy székre letett. Menni készül, de még húzódozik. Úgy látszik, mintha még mondani akarna valamit. Végre csakugyan megszólal: — Csak arra kérnélek még, Guszti pajtás, — s a jó embernek hangja oly könyörgő, oly alázatos, — ne várakoztassatok sokáig. Tudod, nagyon nehéz állapot ez a várakozás ilyenkor s a fiú szeretné megtudni : széna-e vagy szalma ? Várföldi Gusztáv még mindig hidegen felel: — Mihelyt leányommal beszéltem, azonnal leszek oly bátor, hogy értesítelek. Kajáry Bertalan nem szól többet, csak kezét nyújtja. Elszorult szívvel távozik, de e pillanatban valami nemes büszkeség tükröződik a kopott öreg ember arcán, úgyhogy a kastély ura meglepetve tekint rá. — Még egy szót, Guszti, — szól a kopott ember, mikor kiértek a folyosóra. — Nem a vagyonodra áhítozunk. Szegények vagyunk, de becsületesek vagyunk. A hideg, komor ember sápadt arcán egy kis pirosság fut át. De pillantása azért semmivel sem válik barátságosabbá. Kikíséri vendégét egészen a kocsiig. A kopott vén ember mosolyogva mutat négyes fogatára. Várföldi egy futó pillantást vet a négy lóra, a cifra szerszámra, az uj kocsira s félig szánakozó, félig gúnyos mosoly villan át ajkai körül. (Folyt. köv.) A kék szalag. Herceg Lubomirski elbeszélése. (Folytatás.) — E szerint kegyed nem tudja, mihez tartsa magát, nemde ? — Meg kell tébolyodnom, édesem. A grófnak eme nyugodtsága, bizalma, borzadályt kelt bennem. Ha őt e hideg merevségéből nem sikerül kigyógyítanom, megöl a boszuság . .. Fogalma sincs önnek arról, mennyit szenvedek . .. Oh, az a kártyajáték!.. Mikor azt elkezdik, ha vissza nem vonulok valamely könyvet olvasni, kénytelen vagyok a fiatal emberek izetlen csevegéseit hallgatni! És ez minden nap így van .. . S minő emberek a Sándor barátai, édesem! ? Van köztük különösen egy vaskos . . . nem hiszem, hogy cselédeinkkel bizalmas lábon nem áll, mert mikor ő itt van, alighogy fölkelünk az ebédtől, belép az inas egy csomó kártyával; a vastag úriember azonnal átveszi, kibontja borítékából s aztán legyezőalakban szétvonva azt, férjem felé közeledik s ő rögtön hajlandó a játszásra, a szörnyeteg! E pillanatban csinos külsejű, elegáns, de jelentéktelen arcú fiatal ember haladt el az ablak alatt, a park főútja felé. Nadine észrevette őt. — Íme ott megy az unokaöcs! . . Valami jutott eszembe! Ha ezúttal sem fogok tervemben boldogulni, a vízbe ölöm magamat! Uram, — kiáltott azután, — uram! jöjjön ide! A fiatalember megfordult, fölveté a fejét s ráismervén a kastély asszonyára, mélyen meghajolva köszönt. — Nézze csak ön, mint hajlong! Akár a khinai, a bálványkép előtt! . . Mily ostoba!. . Az unokaöcs a szalonba lépett. — Ismeri ön az én boudokomat ? — kérdezte a grófné a belépőtől. A fiatal ember nyilván láthatólag zavarba jött; mindaz, mi eddig vele történt, oly szokatlannak tűnt neki föl, hogy nem tudta többé hányadán van. — Asszonyom, — dadogá. — Önök mindnyájan vadászatra indulnak holnap ! Ne menjen ön ! Mentse ki magát, gondoljon ki valamely ürügyet s ön engem bondokomban fog találni. Beszélni akarok önnel.