Fővárosi Lapok 1879. január (1-25. szám)

1879-01-16 / 12. szám

Csütörtök, 1879. január 16. A. .,HWJ*|%S,||.,|W 12. szám. Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 h­t. Negyedévre...........................4 n Megjelen­ik­ az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az elpusztult úri család. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) A sárga kastély ura nem kevésbbé bámulva látta megjelenni Kajáry Bertalant. Soha, mióta ez udvar a Várföldieké lett, nem tette még ide be lábát a hajdani birtokos fia. Bár ugyanabban a faluban lakott, mégis úgy volt, mintha innen messze, nagyon messze, a világ legtávolabb részében lakott volna. Mint gyermek távozott innen, mint öreg ember tért most vissza. Különös érzés fogta el, a­mint a kocsiból leszállt. Körülnézett s hiába kereste gyer­mekkori emlékeinek tárgyait. A hosszú félszer, az alacsony istállók két oldalt, a vörösre festett galamb­dúc az udvar közepén, a nagy kerekes kút a hosszú csörgő lánccal, az eperfák a folyosó előtt, mind nem léteztek. Az ódon, alacsony ház helyét ízléses, modern épület foglalta el, nagy ablakokkal, üveges verandá­val, széles vörös márványlépcsővel, terra­cotta-szob­­rokkal az előcsarnok fülkéiben. Sötétkék kabátos, ezüst­gombos inas jelenti be Kajáry Bertalan urat. Magas, kétszárnyú ajtó nyílik ki előtte s pompásan bútorozott terem közepén szi­kár, magas, hideg, büszke arcú férfi fogadja. Nem idegen arc az, gyakran láthatja, bár min­dig csak távolról érintkeznek, jó napot kívánnak egy­másnak, néha még azonfölül is váltanak egy-két szót, de kimérten, feszesen. Viszonyukat jellemzi az, hogy most, midőn itt állnak egymás előtt, Kajáry Bertalan nem tudja, hogy önnek szólítsa-e vagy tegezze Vár­földi Gusztávot? Valaha gyermekkorukban emlékszik, hogy te­gezték egymást, de az nagyon rég volt. Több mint harminc év múlt el azóta. Kajáry Bertalannak na­gyon nehezen megy most rá a szája a »te«-re, de mégis erőt vesz magán s azon a régi bizalmas hangon szólítja gyermekkori játszótársát. A büszke, hideg, sápadt férfi vontatva oda nyújtja sovány kezét. — Méltóztassál helyet foglalni, — szól halkan. De oly halkan, hogy úgy is érthetni: »Méltóz­tassék.« Kajáry Bertalan haboz, vájjon folytassa-e azon a módon? Minden megzavarja őt, a halk, rideg hang, a kéz, mely nem viszonozza szorítását, a sárgás, össze­aszott arc, melynek üregéből hidegen tekint ki két sötét szem, a hely pompája, a terem fényes bútorzata. úgy érzi, mintha mindaz visszariasztaná, elbá­­tortalanítná, lealázná őt. Úgy érzi, mintha a szó el­fúlna ajkán s igazán nem tudna mit sem mondani. Egészen megzavarodva ereszkedik le egy székre, s pár percig némán hallgat, csak köhécselve s izzadó homlokát törülgetve. Várföldi Gusztáv zsebbe dugott kézzel hidegen várja, míg látogatója megszólal. A sápadt, redős, ko­mor arcon egy biztató vonás sincs. Midőn látja, hogy látogatója még sem szól, megszólal végre ő maga: — Szolgálhatok valamivel ? Kajáry Bertalan még erősebben törülgeti hom­lokát. A vér mind arcába tódul, egészen vörös lesz. Föltárnád büszkesége. Eszébe jöti, hogy ez a hely, a hol most ül, az ő ősi birtoka volt, hogy ez ember, ki ott áll előtte s kevély felsőséggel tekint le rá, az ő atyja szolgájának a fia.E pompa itt a teremben, e dús­gazdagság mind az ő vagyonukból származott. A Ka­­járyak kegyelméből és gondatlanságából csepered­tek föl ez emberek, a Kajáryak kenyerét ették. Erre a gondolatra kissé fölemeli fejét Bertalan úr, de aztán ismét csak lehajtja. Nem természete az a dacos büszkeség, s a szikra, mely föllobbant szívé­ben, hamar kialszik. Arca újra felölti azt a zavart, szerény, mosolygó kifejezést, mely rendes kifejezése. Még egyszer odanyújtja kezét, a komor, kevély embernek. — Ne ceremoniázzunk, Guszti. Beszéljünk őszintén, magyarosan. Mi a tatárért haragoskodnánk mi tovább ? — Én nem haragoskodom, nincs is rá semmi jogom, sem okom, — viszonozza udvariasan, hidegen a kastély ura. — Na lásd, úgy van, — folytatja Bertalan úr mosolyogva, — nincs rá semmi okod. A mi pedig engem illet, na hiszen, ha okom volna is, üsse a kő !.. azt mondom neked, Guszti, itt a kezem . . . Miért ne legyünk mi megint jó pajtások? A hideg komor ember nem felel semmit, csak hallgat. Szemei fürkészen függnek a beszélőn, ki úgy látszik, nagyon nehezen bír tovább haladni. — Hát Guszti, lásd, én biz isten sajnálom, hogy eddig úgy kerülgettük egymást. No de nem lesz ezután úgy, mert. .. mert. . . A jó ember elakadt. Nem dicsekedhetett valami nagy ékesszólással különben sem, most pedig sehogy sem bírta megtalálni a szavakat, melyeket keresett. — De mit kerülgetem, mint a macska a forró kását? — tört ki végre belőle a bátorság. — Hi­szen talán te magad is sejted, hogy miféle járatban vagyok. Várföldi Gusztáv egy szóval, egy tekintettel sem mutatja, hogy sejtené. — Hát tudod, neked van egy szép eladó leá­nyod, nekem meg egy derék legény fiam . .. Kajáry Bertalan nevetve szemébe kacsint haj­dani játszótársának, mintha azt akarná mondani: »No hiszen érted már?« De az nem érti. Legalább úgy tesz, mintha nem értené. Sápadt, komor arcán nem látszik semmi egyéb, mint meglepetés, megütközés. Szikrányi mosoly sem deríti föl a zord, kevély vonásokat, egy szóval sem siet segítségére az akadozó jó embernek. Kajáry Bertalan lesüti szemeit, s nagyot léleg­zik. Nem tudja, folytassa-e még most is? Egy pilla­natig megfordul fejében a gondolat, hogy hátat for­dít a dölyfös jöttmentnek. Mit? Hiszen az tartja szerencséjének, hogy egy Kajáry nőül kéri leányát. De aztán eszébe jut fia. Nem, nem vihet haza szegény Lacinak olyan szomorú hírt s ha már itt van, ha" már annyit elnyelt, hát elnyel még egy kicsit. A dölyfös ember, kit a szerencse fölsegített az uborka­fára, azt akarja, hogy mint valami nagy kegyelmet kérjék tőle leánya kezét. Na hát isten neki! — Guszti pajtás, — szól Kajáry Bertalan s fölállva a székről, hajdani játszótársának vállára te­szi kezét, — te gazdag ember lettél, mi meg szegé­nyek. Hát hiszen tudom, hogy a leányodnak akad elég kérője, válogathatsz, de jobb embert, becsületesebb embert, olyat, a­ki leányodat jobban szereti, mint az én Laci fiam, nem találsz. Kajáry Bertalan úr megint nagyot lélekzik, s most már várja a feleletet. A leány most már meg van kérve annak rendje-módja szerint. Várföldi Gusz­távnak válaszolni kell valamit. A sápadt, mogorva ember kissé meghajtja fe­jét. Némi nyugtalanság látszik arcán, de hidegen fe­lel. Nagyon megtisztelve érzi magát az ajánlat ál­tal, de úgy hiszi, hogy a fiatalok alig ismerik egymást; legalább nem emlékszik, hogy szerencséje lett volna itt valamikor Kajáry László úrhoz.­­— Egyébként mindenesetre közölni fogom megtisztelő ajánlatotokat leányommal. Szavai ridegen, csaknem gúnyosan hangzanak, s a­mint elvégzi szavait, kissé ismét megbillenti fejét, mintha jelezni akarná, hogy ezzel bevégezték egy­szersmind az egész tárgyalást. Kajáry Bertalan kezébe veszi kalapját, melyet egy székre letett. Menni készül, de még húzódozik. Úgy látszik, mintha még mondani akarna valamit. Végre csakugyan megszólal: — Csak arra kérnélek még, Guszti pajtás, — s a jó embernek hangja oly könyörgő, oly alázatos, — ne várakoztassatok sokáig. Tudod, nagyon nehéz ál­lapot ez a várakozás ilyenkor s a fiú szeretné meg­tudni : széna-e vagy szalma ? Várföldi Gusztáv még mindig hidegen felel: — Mihelyt leányommal beszéltem, azonnal le­szek oly bátor, hogy értesítelek. Kajáry Bertalan nem szól többet, csak kezét nyújtja. Elszorult szívvel távozik, de e pillanatban valami nemes büszkeség tükröződik a kopott öreg ember arcán, úgyhogy a kastély ura meglepetve te­kint rá. — Még egy szót, Guszti, — szól a kopott em­ber, mikor kiértek a folyosóra. — Nem a vagyonodra áhítozunk. Szegények vagyunk, de becsületesek va­gyunk. A hideg, komor ember sápadt arcán egy kis pi­­rosság fut át. De pillantása azért semmivel sem válik barátságosabbá. Kikíséri vendégét egészen a kocsiig. A kopott vén ember mosolyogva mutat négyes fogatára. Várföldi egy futó pillantást vet a négy lóra, a cifra szerszámra, az uj kocsira s félig szánakozó, félig gúnyos mosoly villan át ajkai körül. (Folyt. köv.) A kék szalag. Herceg Lubomirski elbeszélése. (Folytatás.) — E szerint kegyed nem tudja, mihez tartsa magát, nemde ? — Meg kell tébolyodnom, édesem. A grófnak eme nyugodtsága, bizalma, borzadályt kelt bennem. Ha őt e hideg merevségéből nem sikerül kigyógyíta­nom, megöl a boszuság . .. Fogalma sincs önnek arról, mennyit szenvedek . .. Oh, az a kártyajáték!.. Mikor azt elkezdik, ha vissza nem vonulok valamely könyvet olvasni, kénytelen vagyok a fiatal emberek izetlen csevegéseit hallgatni! És ez minden nap így van .. . S minő emberek a Sándor barátai, édesem! ? Van köztük különösen egy vaskos . . . nem hiszem, hogy cselédeinkkel bizalmas lábon nem áll, mert mi­kor ő itt van, alighogy fölkelünk az ebédtől, belép az inas egy csomó kártyával; a vastag úri­ember azon­nal átveszi, kibontja borítékából s aztán legyező­alakban szétvonva azt, férjem felé közeledik s ő rög­tön hajlandó a játszásra, a szörnyeteg! E pillanatban csinos külsejű, elegáns, de jelen­téktelen arcú fiatal ember haladt el az ablak alatt, a park főútja felé. Nadine észrevette őt. — Íme ott megy az unokaöcs! . . Valami ju­tott eszembe! Ha ezúttal sem fogok tervemben boldo­gulni, a vízbe ölöm magamat! Uram, — kiáltott azután, — uram! jöjjön ide! A fiatal­ember megfordult, fölveté a fejét s ráismervén a kastély asszonyára, mélyen meghajolva köszönt. — Nézze csak ön, mint hajlong! Akár a khi­­nai, a bálványkép előtt! . . Mily ostoba!. . Az unokaöcs a szalonba lépett. — Ismeri ön az én boudok­omat ? — kérdezte a grófné a belépőtől. A fiatal ember nyilván láthatólag zavarba jött; mindaz, mi eddig vele történt, oly szokatlannak tűnt neki föl, hogy nem tudta többé hányadán van. — Asszonyom, — dadogá. — Önök mindnyájan vadászatra indulnak hol­nap ! Ne menjen ön ! Mentse ki magát, gondoljon ki valamely ürügyet s ön engem bondok­omban fog ta­lálni. Beszélni akarok önnel.

Next