Fővárosi Lapok 1879. január (1-25. szám)

1879-01-14 / 10. szám

Kedd, 1879. január 14. 10. szám. Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ ut­ca 43. 37. földszint. Előfizetési d­­j. Félévre...............................8 frt. Negyedévre...........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, Barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az elpusztult úri család. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) Az ex-kántor újra integet. Az asszony nem bánja. Neki ne integessenek, ő mindent elmond. Ed­dig is talán azt kellett volna cselekedni, akkor talán nem esett volna ez a veszedelem. Most hát tudja meg a tekintetes úr, hogy Laci urfi egy idő óta minden este elment hazulról, és sokszor csak úgy éjféltájban vetődött haza. — Az én fiam ? — szörnyűködik Bertalan ur. Az ő jó, szelid, ártatlan fia, a ki oly fé­lénk és oly szemérmes, mint valami kis leány! Annak a Terkának talán mégis elment az esze! Nem, nem ment el. A mit mond az szent igaz s­ nagyobb nyomaték végett csípejére is teszi a kezét — De hát hol járt az én fiam ? . . . az én fiam éjjel ? — fakad ki Bertalan úr csaknem siránkozva. A gazdasszony azt már nem tudja. Iteszelte megkérdezni Laci urfit. — Megkérdezem hát én, — kiált föl az elkese­redett apa. De a bű ivótárs útját állja. — Tekintetes uram . . . tekintetes uram! . . . Csak a szemével hunyorgat hanem a tekintetes úr megérti abból, hogy a derék férfiúnak valami fon­tos közlendője van. El is mondja azt, de csak négy­szem­közt. Nagy feneket kerít neki, s azon kezdi, hogy az ifjúság megfontolatlansága gyakran akadályokat gör­dít a szülők bölcs gondoskodásának útjába. Aztán magát mentegeti, hogy ámbátor tudtára volt légyen a dolog, még­sem szólt a tekintetes urnak. Kajáry Bertalan valami rettenetes dolgot vár e bevezetés után, s nem meri félbeszakítani a vén korhelyt, ki végre hosszú, tekervényes ide-oda kerül­getés után kinyögi, hogy Laci urfi esténkint bizony a Várföldiek kastélya körül kóvályog. Bertalan ur még akkor is csak bámul, úgy lát­szik, még most sem érti jól a dolgot. — A kastély körül? Szentandrássy Mihály bátyánk­ümmöget. — Fiatal ember szeme megakad ám a szép leányon, tekintetes uram. — A Várföldi leányon? —­ hebegi Bertalan ur. — Hát mi tűrés-tagadás, biz az úgy van, — fűzögeti odább a szót a vén korhely cimbora; — de ne tessék azért úgy megijedni, tekintetes uram. Fia­talság, bolondság. Laci urfi majd jobban meggon­dolja a dolgot. De Kajáry Bertalan ur még arra sem felel, csak a rendkívüli s mindegyre növekvő bámulás tük­röződik arcán. Aztán egyszerre berohan a másik szobába, hol az ifjú betegen fekszik. — Fiam! édes fiam! — kiált föl s nyakába bo­rul az eszméletlen fekvőnek. IV. Nagy gondolatok keringhettek Kajáry Berta­lan ur fejében, mert arca egész nap oly komoly és ün­nepélyes volt, hogy sem a vén gazdasszony, sem a mindenes gyerek, de még Szentandrássy Mihály bá­tyánk sem tudott kiokosodni belőle. Az ex-kántor ugyan eleinte vigasztalni kezdte a tekintetes urat, hogy a baj nem lesz talán még sem oly nagy, a jó isten majd segítni fog a betegségen, a mi pedig azt a leányhistóriát illeti, hiszen a tekinte­tes ur majd előveheti atyai tekintélyét. Ne tessék félni, hí­di urfi engedelmes fiú volt mindig. — Az volt, mindig az volt, — bólint fejével nyájasan Bertalan ur. Úgy látszik, mintha az egész beszédből csak ezt az egyet tartotta volna meg fejében. Szentandrássy Mihály bátyánk látja, hogy ma semmire sem mehetni a tekintetes úrral, de azt is látja, hogy az a komoly, hallgatag ünnepélyesség nem csupán a fia betegsége miatt aggódó apai szívből, hanem talán egyéb okból is származik. Egy darabig próbálgatja a vén ivótárs a tekin­tetes urat, hátha mégis ki tudna belőle csavarni va­lamit, aztán abba hagyja az egész igyekezetet. Hanem mikor elválnak, Bertalan ur mégsem állja meg, hogy ki ne ejtsen annyit: — Bekény Józsának kellene írni a nógrádi jó­szág végett. — Az ám, — ismétli a bü­viszhang, — a nóg­rádi jószág végett kellene irni. Nem adjuk halálig. Bertalan ur kissé zavarodottnak látszik. Nem felel, csak magában motyog valamit. A mindenes fiú is hallja, a­mint a tekintetes ur végig kullog a fo­lyosón. — Irni kellene . . . igazán irni kellene. Másnap várja az ex-kántor, hogy a tekintetes ur újra előhozza a dolgot; de Bertalan ur nem szól sem másnap, sem harmad-, sem negyednap. Egyszer végre mégis megszólal: — Itt már Bökény Józsa. — Dehogy! — kérdezősködik Szentandrásy Mihály bátyánk. Kajáry Bertalan ur kihúz a zsebéből egy leve­let s zavartan hajtogatja ujjai közt. — Azt hiszem, hogy keveset igér a nógrádi jó­szágért. — Nem adjuk oda, semmi árért sem adjuk, — viszonozza tüzesen Szentandrásy Mihály bátyánk. Bertalan ur köhécsel és elhallgat. Úgy látszik, mintha gondolatokba mélyedne, a­mi bizony nem igen szokása. Néhány napig aztán ismét nem került szóba a nógrádi jószág. Aközben az ifjú Kajáry betegsége szerencsés fordulatot vett. A láz lecsilapult, a beteg eszmélete visszatért, ereje napról napra javult. Mikor legelőször fölkelt az ágyból, Bertalanul­ mosolyogva szólt oda hozzá: — Már látom, Laci, hogy meg kell venni neked a négy lovat. A jövő hét végén vásár lesz Debrecen­ben. Elmegyünk. Az ifjú elpirult. Megértette, mire céloz atyja, de gyöngéd tréfánál egyébnek nem tekintette. Négy lovat vegyenek ők ? Honnan vegyék ? Hiszen a min­dennapi szükségre is alig van pénz. Estefelé azonban Bertalan ur megint csak elő­hozta : — Már csakugyan be kell menni Debrecenbe. Laci elmosolyodott. Szentandrássy Mihály bá­tyánk bámulva nézett a tekintetes urra. Másnap még néhányszor előhozta Bertalan ur a dolgot s a mindenes fiút is odaszólította a folyosóra, a­mint épen egy kis tüzelőfát készült aprítni valami rozzant szekéroldalból. — Már be kell menni Debrecenbe, Gyurka fiam. Meg kell venni azt a négy lovat. — Azt a négy lovat ? — bámészkodott a su­hanó. — Hát aztán hová teszszük azt a négy lovat ? Bertalan ur megvakarja fejét. Úgy látszik, ez a gondolat még nem jutott eszébe. De nem törődik so­káig s nyájasan mosolyogva felel: — Az istállóba teszszük, Gyurka fiam. Az is­tállóba. A fiú még jobban bámészkodik. Nem szól, de magában affélét gondol, hogy a tekintetes ur fejében talán kissé megzavarodott valami. Szentandrásy Mihály bátyánk is mindinkább megerősödik ebben a gondolatban. Sehogy sem érti, hogy mit akar a tekintetes ur a négy lóval. — Ha volna itt a vidéken valakinek eladó négy lova, — folytatja töprenkedését Bertalan ur. — Deb­recen mégis messze van. Aztán ki tudja mit kap az ember a vásárban ? Még­is csak jobb szeretném va­lami ismerőstől. S ezen a dolgon ismét elgondolkozik pár napig Kajáry Bertalan. — Nem volna jó a Gémesy Muki négyes fogata? — szólal meg aztán. Most már nagyon komolyan félti a vén kántor a t­ekintetes urat. Laci maga aggódva tekint aty­jára ! A Gémesy Muki négy lova? Hiszen annak legalább kétezer forint az ára. Mialatt Kajáry Bertalan ur környezete azon töri fejét, hogy mit jelent mindez, aközben egy ügy­véd érkezik a faluba s bemutatja magát, mint Bö­kény Józsa ur meghatalmazottját. Küldője kész ki­egyezkedni a zálogos jószág végett. Szentandrásy Mihály bátyánk közbe akar kiál­tani, hogy »nem adjuk«, de a szó elhal ajkán, a mint látja, hogy Bertalan ur helybenhagyólag bólint fejé­vel az idegennek. (Folyt, köv.) A kis öreg. (Francia elbeszélés.) Írta George Vautier. (Vége.) Margueritenek a képe folyvást előttem lebe­gett ; mindenütt üldözött ez engem. Majd tudomá­somra jutott, hogy Gabriel kapitányi ranggal oda­hagyta a katonai szolgálatot és Párisban telepedett le, hol bizonyos gyár igazgatását átvéve, oly után ha­ladt, melyen nagy vagyonra tehetni szert, megcáfolva ezáltal Florimond nagybátyámnak jósolgatásait, ki bölcs tapasztalatai nyomán azt jövendölte, hogy az az eleven ifjú vagy a vérpadon vagy gályarabságban végzi be életét. Egy nap ama ház felé vetődtem el, a­hol ő lakott; de féltem, hogy észre találnak venni s gyorsan elsiettem onnan. A halál, mely oly sokáig leselkedett, végre el­ragadta Clarisse nénit. Florimond bátyám azonban nem követte őt egyhamar a temetőbe. Sok évig élt még mint megtört, elerőtlenedett aggastyán, és ez időt folyvást mellette töltöm, soha el nem hagyva őt. Csaknem százéves volt Florimond bátyám, mi­kor elhalt. Én újra egyedül álltam a világon, másod­ízben, kilenc éves korom óta. Loucket ügyvéd, egy­kori pártfogóm, már rég óta ott nyugodott szülőföl­dem amaz igénytelen sírkertj­ében, hol apám és anyám aludták örök álmukat. Nem csatolt többé az élethez semmiféle köte­lék, sem szeretet, sem valamely hivatás betöltése. Mindenre alkalmatlan voltam én, ki, fájdalom, az önzésnek estem áldozatul. Az első pillanatban élénk fájdalmat éreztem , majd legnagyobb szomorúságom közepett egyszerre bágyadt sugár hatott át lelkemen. — Most már mint fiatal ember élhetem vilá­gomat ! Nem akarom palástolgatni hibáimat. E pilla­natban eszem ágában sem volt, hogy búsuljak azok után, a­kiket tőlem a halál elragadt; a megszabadu­lás érzetével egyszerre annyira megtelt a szívem, hogy nem maradt abban hely egyébnek, mint a ha­tártalan örömnek. Egy név lebbent el legott ajkaimról: — Mar­guerite ! Jól tudtam én azt, hogy Marguerite nem volt többé szabad; azt is tudtam, hogy nem fogom őt többé olyannak találni, mint midőn egykor szerelmes voltam belé, de én valósággal olyan valók, mint a tébolyodott s nem elmélkedtem legkevésbbé sem ama

Next