Fővárosi Lapok 1879. február (26-49. szám)

1879-02-14 / 37. szám

Szent Cecilia. (Olasz regény.)­­ Irta A. Barrili. (Folytatás.) A szerelem fogalma hamar szivéig nyilallott szemein keresztül ez isteni gyermek látására, kinek fejét a déli napnak az ablak vörös függönyein átszű­­rődött sugarai fényözönbe meríték, s szemei a ma­gasba tekintenek, mintha onnan akart volna ihletet nyerni dallamaihoz, melyet ujjai a komoly hangszer­ből kicsaltak. Mindez pár perc műve volt, mert a vér fel­buzdulásához, a villanyos szikra kiszabadulásához , egy lelki állapotnak valamely hatalmas érzelem által való megváltoztatásához nem szükséges több idő. S mig ez az ifjú szivében történt, ajkainak nem volt több ideje, mint csak ezeket suttogni: mily szép ! Is­tenem, mily szép!. Mikor a zenélő leányka észrevette, hogy valami árnyék áll mellette, megfordult, az ifjú megpillantá­sánál gyöngén felkiáltott s távozni akart. — Oh ne! Maradjon kisasszony, — mondá az ifjú s esdekelve nyujtá felé kezét. Csak folytassa, ne zavarja meg egy szegény zenész jelenléte. A leányka elpirult, néhány zavart szavat rebe­­gett, a melyekre az ember nem szokott visszaemlékezni, ha kimondta. A ki szerelmes, s a szeretett nővel először be­szél, az meg szokott zavarodni. Az első tíz-tizenöt szóra, a melylyel a beszélgetést megkezdik, nem ké­pesek visszaemlékezni. E szavak egyszerű semmit­­mondások, üres gondolatok, a melyek egészen ellen­kezők azzal, a mit az ember mondani akar s azt hi­szem, hogy ha úgy futtában le lehetne írni, jóizűt le­hetne rajta nevetni. Értékök csak addig tart, mig kimondják, s az elfogultságot, a lélek habozását elrej­tik , s azt mondom önnek . .. Azaz én ugyan nem tudom, de másoktól hallottam, hogy kedvesebben csengenek, mint Ariosto oktávái, bájosabbak, mint Dante Divina Commediájának versei. Hogy mit mondtak a fiatalok egymásnak, nem tudom s az igazat megvallva, nem is igen törekedtem megtudni. De végre beszédbe kellett elegyedni, s Calisto üríté ki először a keserű poharat. — Kisasszony, — mondá — ha kegyed volt... Ma reggel mikor itt ültem, hol most kegyed, mintha valami szagot éreztem volna, de nem tudtam hon­nan jön. — Ah! — kiáltott fel a leányka. — Én szoktam magammal violát­­hordani, — nagyon kedvenc vi­rágom. — Tehát nem csatlakoztam, — felesé Calisto. — Nem gondoltam, hogy e finom illat ilyen szép zenésznő­től származik... Hanem hogy az angyalok... Ne essék rosszul a hasonlat, kisasszony, ne vegye hóknak. Iga­zán angyalokra gondoltam. Ha az orgonahang az ima legszebb alakja, miért ne jöhetnének az angyalok értte, hogy az égbe felvigyék ? Rám nézve nincs kü­lönbség az ég és föld angyalai között, s különösen most akármelyik ült itt, nem merném ujjaimmal e billentyűket megszentségteleníteni. Di Villa Cervia grófnő, ki az ifjú Casellinek ez édes vontatással mondott szavait kissé zavaro­dottan hallgatta, ez utolsó mondást bevezetésnek te­kintette a társalgáshoz. — Oh! és miért ne játszanék többé ? — kér­dezte Cecilia. — Ön igazán drágán megfizetteti velem tücsök-gyakorlataimat. Az első naptól kezdve, mikor önt hallottam, mindig szerettem volna orgonázni, hogy lássam, mi különbség van a zongora és eme nehéz hangszer között. Kezdetben semmire sem bírtam menni, de most már annyira vagyok, hogy valamit kibetűzök. — Sőt inkább! — mondá Calisto, a kisasszony nagyon jól játszott, s következtethetem, hogy mester a zongorán. — Oh! ne dicsérjen érdememen felül. A zon­gora volt a zárdában időtöltésem s ezzel a kis szerze­ménynyel, melyet most játszottam, a nagy szeretetnek tartozom, melylyel a zongora irányában viseltetem. Szeretek játszani, de kevés a tudományom. Ezután ama fületlen-farkatlan társalgások egyike következett, melyben a szegény tudomány, az orgona, zongora, Rossini, Beethoven annyiszor for­dultak elő; oly édes szavakkal beszéltek, hogy Calisto beleszeretett Cecilia grófnőbe, s ez sem találta visz­­szataszítónak a szomorú és udvarias ifjút. A jó isten tudja, hová tévedt volna szeszélyes beszélgetésük fonala, ha a leányka a billentyűkre nem teszi kezét s néhány félhangot ki nem csal. Calisto nem zavarta meg, egész odaadással hallgatta, azután míg Cecilia játszott, barátságos szabadsággal magya­­rázá, hogy miképen kell eljárni a fogásokkal, milyen hangokat kell kinyitni és elzárni a kellő helyen. Ez a rögtönzött lecke a beszélgetést könnyebbé s folyékonyabbá tette s több an­yagot szolgáltatott az eszmecserére. Cecilia a szerint, a­mint egyik vagy másik zenefajról volt szó, különféle dallamokba kez­dett. Azután megköszönte Calistónak, hogy oly szives volt őt útba igazítani, s az eszmetársulás törvényénél fogva azt is, hogy minden vasárnap eljár orgonázni. — Kisasszony — mondá Calisto — ebben nincs semmi megköszönni való. Többet kapok én, mint nyújtok, mert a zene nagy vigasztalás, mit csak azok értenek, kik hozzám hasonlóan magányban s vigasz­talás nélkül élnek. — Gyönyörű foglalkozás a zene! — mondá Ceci­lia, kit az ifjú szerencsétlenségére való szomorú em­lékezés meghatott. — Szép foglalkozás s valóban nagy vigasz. De az olvasás is nyugasztalólag hat a kedélyre. — Oh, ne mondja kisasszony! A zenét minden­nél többre becsülöm, miután hálás kísérője az érzel­meknek, melyek az elmét megihlesztik a nélkül, hogy lenyűgöznek, szabad folyást engednek a képzelődés­nek, s nem verik bilincsekbe szigorú, hideg következ­tetésekkel. A könyv ama gondolatot ébreszti fel ke­gyedben, a­mit ő akar; a hideg, kimért szó csak ma­gyarázatot tűr meg, míg a zene végtelen értelménél fogva a lelket gondolkodni, örülni, bánkódni hagyja. Megtörtént-e ez kegyeddel valamikor, ha esténkint a sötét teremben a zongora mellett ült s a billentyű­kön czikázó ujjai, csapongó képzelődését követték, vagy megfordítva, a képzelet az ujjak szeszélyes futa­mait ? Ez olyan gyönyör, mit a világ legszebb könyvé­nek olvasása sem nyújthat ; én legalább így gondolom vagy jobban mondva gondoltam, mikor szobámban vigasztaló zongora volt. A leányka szó nélkül, lecsüggesztett fővel hall­gatta ; talán a szegény ifjú helyzetéről gondolkodott, ki a zenét annyira szerette s nem volt zongorája, mely szomorú estéin megvigasztalhatta volna. Egyszerre megfordult, Calisto arcára tekintett, ki elpirult, s ha­tározott hangon kérdezé: — És miért nem akart hozzánk jönni ? — Miért? — kérdezé Calisto meglepetve a hirtelen kérdés által. — Ne gondolja, kisasszony, hogy futok Di Villa Cervia gróf tekintetétől. Vona­kodásomat csak azok magyarázhatják neheztelésre vagy elfojtott gyűlöletre a kastély ura iránt, kik nem ismernek. Jól tudom, hogy ő elődeinek ősi lakában van, s én csak örülhetek, hogy visszaváltotta, ha egy­szer kezére jött. De kegyed tudja, hogy azon a helyen születtem, ott éltem gyermekségem éveit, s ott rejle­nek édes-keserű emlékeim. Ifjú koromban egy ide nem messze eső intézetben végeztem tanulmányaimat s tudja mit csináltam ott? Nyolc teljes hónapon ke­resztül sóvárogtam a négyhavi szünidő után, melyet eme halmokon, e falak között, anyám, szegény anyám közelében töltöttem el. (Folyt. köv.) A susogók. (Farsangi tanácsok.) (K. T. K.) Ősi magyar szó ez; nem tudom, ha vájjon tájszólás-e, de az bizonyos, hogy alkalmasabb címet a házasság­szerzőkre nem ruházhatni. A házas­ságszerzés vagy magyarán fejezve ki magunkat, a su­­sogás épen oly szenvedély, mint a vadászat, kártyázás s gyakran ép oly ártalmas, mint ez utóbbi, mert gyá­szos következményei miatt egész családok lesznek szerencsétlenekké. De a susogó ezzel mit sem törődik, szenvedélye­­zi; lelkiismeretét a szerencsétlenek forró kényei nem égetik, vigasztalja magát azzal, hogyha itt kísérlete hajótörést szenvedett, másutt a házasság hajóját a boldogság paradicsomába vezérelte. A há­zasság fontos kérdése közelebbről s közvetlenül mago­kat az illető feleket érdekelné; azonban a józanész s szeretet eme törvényét a szenvedélyes susogók rend­szerint ledöntik s uj törvényeket önmagok szeretnek gyártani, úgyhogy gyakran az ifjak csak puszta géppé válnak az általuk alkotott törvények járma alatt. Tapasztalhattuk nem egy ízben, hogy a roko­nok, barátok, ismerősök a házasság fontos ügyét, leg­alább látszólag, komolyabban latolgatják, s szigorúb­ban számítgatnak, mint az illető jegyesek. Ez az ér­deklődés néha helyén van ugyan, de vajmi sokszor túllép a kellő határokon. Hivatalom körében nem egyszer hallottam a szerencsétlen házasoktól, hogy egyenesen a susogót tartották szerencsétlenségük okozójának. Az ilyen áusogók szentül meg vannak győződve arról, hogy közreműködésök a házasság létesítéséhez okvetlenül­ szükséges. Elhitetik magukkal, hogy ők June fölavatott papnői, Hymen áldozatai. Nem vitat­juk el, hogy kezdetben jóakarat vezette lépteiket, de ez a jóakarat szokássá, majd aztán megrögzött szenve­déllyé változott át. Nem jöhetnek össze ifjú férfiú­­val­ vagy leánykával, özvegygyel, a nélkül hogy a tár­salgást mindjárt a nősülésre vagy a férjhezmenetelre (­VD21 9§eV) ne tereljék s rögtön súgnak egy vagy más nevet. Ígér­nek füt-hát, festenek paradicsomot kigyó s végzetes almafa nélkül s a boldogság szikrája villan föl sze­­mekben, ha figyelmes hallgatóra találnak; hátha aztán még tanácsukat kérik ki! Az ember — igy okoskodnak — nem igen tudja a maga javát, különö­sen áll ez a házasságnál, hol a vonzalom gyakran elfogulttá tesz; azért tanácsos, ha egészen elfogulat­lan egyénekre bízzák e fontos szövetség megkötését. Ők pedig e téren hivatottak, tanúkat idézhetnének, kik áldva emlegetik nevöket. A férfiak köréből csak nagyritkán válik ki egy­­egy susogó, de azért elvétve köztök is találkozik. Hiba­ hiába, a férfiú koránt sincs oly tapintatos, erélyes, ki­tartó s elmés, mint a gyöngébb fél. Inkább csak gya­korlati téren mozog s csak is a férfiakat hálózza be. Rendszerint házasember s ez a legnyomatékosabb érv, melylyel a nőtlenre hatni akar. A nőtlen egyén ellenvetéseit derekasan megcáfolja, ha amaz szegény­ségét hozza föl, rögtön b­ánt ragad s kiszámítja, hogy kettecskén könnyebben kijönnek, mint ha egymaga van; az összeadásból származható többletre nem igen szokott aztán kiterjedni. A nőtlen mentegetődzik, hogy nem tud magához valót kiszemelni: a susogó férj rögtön kínálkozik, hogy bevezeti a lányos házak­hoz; ismerőseit úgy eldicsérgeti, mindegyik leány az Ovid által rajzolt aranykorszak tündére lenne, vagy legalább a Bethlen Kata udvarából került volna ki. — Majd bemutatom Klárának: szép, üde, mint a pünkösdi rózsabimbó; igaz, hogy nem rendelkezik nagy vagyonnal, de maga fölér az afgán emir kincstá­rával. Igazi parthie; ha ez nem nyerné meg kedvét, udvaroljon Bertának, szerényebb lánykát még nem láttam,aztán gyöngéd,fenkölt szellemű, Petőfit, Aranyt, könyv nélkűl szavalja s aztán milyen házias, milyen gazdaasszony; csak meg kell ízlelni náluk a kalácsot; ha nős nem volnék, rajta kivűl nem választhatnék mást. Tudok még másikat is ajánlani — ott van Fáni, látta, mily nagyszerűen öltözködik, azt hinné az em­■ em­ber, hogy Alter műterméből került ruhája, pedig dehogy, az utolsó fodorig maga varrta, csak a szöve­tett vette, azt is leszállított áron. Egy tekintetre ke­­vélynek látszik, de ne higgye, az csak látszat, nem hi­szem, hogy önfeláldozóbb feleség valakiből válhatnék. A férfi susogó ügyessége a házasságszerzésben csak eddig terjed. Ha terve sikerült, jó, ha aztán ajánlatának eredménye nem üt ki számítása szerint, azzal sem sokat törődik. Nem ismeri s nem válogatja ki ama finomabb szálakat, melyekkel az ifjakat a nők kö­­rülfonni szokták. E művészethez a férfi nem ért. Az igazi s­zenvedélyes susogók a nők táborából kerülnek ki, s valóban, bámulatos ügyességet tanúsítanak. Nem tényeket hordanak föl, nem nagyítnak. Erejök az érzelgősség s eszményítésben rejlik, ügyes hadve­zér gyanánt elrejtik terveiket. A kiszemeltek nem is sejtik, hogy tőrbe ejtvék, nem is álmodják, hogy az a véletlen összejövetel ügyesen van kiszámítva. A susogó ki­s bejár a­mint a szükség hozza magával, meglepetéseket, találkákat rendez, gyöngéd figyelmet ébreszt még ott is, hol annak hite-hamva sincs, így aztán gyakran sikerül összekovácsolni a házasság rózsaláncát, s ha e művelet véghez ment, azzal a boldog hiedelemmel áltatja magát, hogy az illetők majd csak összetörődnek. A kölcsönös vonzalom, bol­dogság kérdése, szerinte csak másodrangú dolog, azt semmibe sem veszi, csak azért felelős, hogy a házas­ság létre jöjjön. Ha ez sikerül, a többit a vaksorsra, végzetre s az illetőkre bízza, szenvedélye másfelé hajtja. Szegény Tompa! Ez a lelkiismeretes pap egy ízben a susogók ellen hosszas egyházi beszédet tartva, igy kiáltott föl: »fájdalom! farsang idején ez a nem­telen szokás gyakorlatban van közöttünk s ujjal mu­tathatnék nem egy szerencsétlen házasságra, mely boldogtalanságának okát a házasságszerzésben siratja és átkozza.« Majd keserűen rajzolja, miként vonatik hitegetés, rábeszélés, erőszakolás által két egyén há­zassági viszonyba, mikor a legnagyobb embertelenség­gel mint eszközök kezeltetnek , alig vétetnek figyelembe. "

Next