Fővárosi Lapok 1879. február (26-49. szám)

1879-02-21 / 43. szám

Péntek, 1879. február 21. 43. szám. Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre........................ .­8 frt. Negyedévre....................... . . Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Kísértő árny. Kísértő árny voltál, gyötörtél Bús éji jelenéseiddel; Hogy életet nyerj : vérem’ ittad; Az éj hozott s a hajnal vitt el. Magad hagytál el. Mért jövél hát ? Mi vont, űzött ? — A hold sugára ? A bűntudat ? Vagy úgy jövél tán­cús vágyaim varázsszavára ? Zokoghatsz most otthont az éjben, Sóhajként vész el ott sirásod: »A szél, a szél!« — azt gondolom most, Ha ablakom’ zörgetve rázod. Küszöböm’ át nem lépheted már, Kísértetektől meg van védve . Megszenteld védő malaszttal Uj, szebb szerelmem álma, üdve. Zanathy Kálmán. A nemes. (Beszély.) Írta Ember György. (Folytatás.) Az agg Dózsa a kastély kertjében a természet működésének sajátos zaja és tüneményeit figyelgetve, folyton csak Jolánkára várt. Ki-ki vette imakönyvé­ből a levélkét, melyet lánya még hajadon korában irt neki, midőn egy alkalommal egyik szomszédváros­beli ismerősénél volt. Valahogy e levélre akadt az agg, s rögzeszméjében ez méginkább megerősítette. Rózsa unokáját Kendi gondosan neveltető. De be­látta, hogy saját otthonja, bárminő szakavatott neve­lőnőt tartson is, nem elég. Káldival szemben jöve­delme ötödét kötötte le a leánynak. De ad többet is. A szeretet nem fontolgat, nem zsugorgat. Hadd lássa a szívtelen, hogy a­kit a sors igaztalanul halálra ját­szott, az atyai szeretettel neveli fel az igazi apa által megtagadott, megvetett leányt. S úgy tett, Rózsát Kendi a városba vitte s a legtekintélye­sebb intézetbe adta. A falusiak ettől fogva sokáig nem látták a leányt. Minden év nyarán hazajött egy­szer s pár hónapig itthon időzött. A jó jég, a kies táj jótékonyan hatottak Rózsa testi szervezetére. De valami megfoghatatlan okból nem a kastélyban adott szállást neki nevelő atyja. A tiszteletes úr családjánál volt, s ha a vidéket megtekinteni volt kedve, Kendi a kocsijával mindig oda jött. A falu szája eléggé törté-marta magát, hogy ki­találja az okot, de bár a tiszteletes úr hajléka körül hiába forgolódott, semmire sem ment. A mesebeli veres sapkát szerette volna megkeríteni, hogy ne lássa senki, s odalopakodjék, a­mikor a tiszteletes urék Kendi nagyságával beszélgetnek. Végre is azt sütötte ki Fodorminta, hogy a lány növekedik, a Kendi nagy­sága meg még fiatal, hát a falu szája és a többi nő ... Pedig dehogy! . . A tiszteletes úr családjával bizalmasan beszél­getett Kendi egy verőfényes délutánon. Rózsa figyel­mesen hallgató, értelmes szemeit alig bírta levenni nevelő atyjáról. Csengő, kellemesen hangzó férfias szavait mindig jó szíve melegével tudta fűszerezni. Egyszer hosszasabban tekintett a leányka szemeibe. Tárcájából egy fényképet vett elő és sorba muto­gatta. Mosolyogva mutatott aztán Rózsikára. — Szakasztott mása! — kiáltott fel meglepől­eg a tiszteletesné. — Még nem egészen, — mondta Kendi, — ha majd vonásai jobban kifejlődnek, akkor a csalódásig fog hasonlítni boldogult édes­anyjához. Nos, ennek alapján bizonyos tervem van. Az agg tiszteletes jó erőben van. Néhány évig semmi szín alatt sem szabad látnia az én kedves Rózsámat. Azt hiszem, nem sokáig élek — mondta Kendi elfojtott hangon és szemei tévetegen jártak a tárgyak körül — de mig élek, vigaszt, lelki vigaszt akarnék a szegény öregnek. Oh, hogyha én egykor a lelkén kegyetlenül ejtett se­bet behegeszteni tudnám. A tiszteletes fürkészve nézett Kendi szemeibe. — Nem tudok behatni nagyságod szép titkaiba, de hiszem, hogy kedves meglepetés lesz az. Ha nem, kérjük nagyságodat, mért foglalkozik folyton a halál ijesztő képeivel? Ifjú, erőteljes, mint a hatalmas nö­vésnek ereszkedett cédrus. Büntelen, példás élete még sok-sok évet ígér. E sötét gondolatok hatalmat vesznek testi s lelki erején s hatásuk könnyen árt­hat viruló egésségének. Eb, uram, űzze pokolra e szörnyű képzeletet. Kendi szomorú mosolylyal nyújtotta jobbját a papnak. — Nem képzelet! Rózsa szivében tőrszúrást érezve kapta keblére kezeit. A tiszteletesné gyorsan átölelte a lányt és csodálkozva fürkészett szemeiben, mig a pap elsá­­padtan emelkedett föl székéről s remegő hangon, sze­mében a szeretet könyével, szólt: — Uram, nem feledi ön, hogy az isten . .. — Igen, — egészítő ki tompa hangon Kendi, — hogy az isten ujj mutatásai megfejthetlenek. Ró­zsának kezet nyújtott, aztán szomorúan távozott. A lányka pihegve fordítá nyugtalan szemeit a tá­vozó felé. Künn, a paplak előtt, az ifjú lelkész, félénken, halk hangon szólt: — Uram, nem amerikai párbaj ? Kendi ijedten kapott a lelkész kezéhez, görcsö­sen ragadva meg. — Honnan tudja ön ezt? Nem, nem, hisz ez lehetetlen. Rózsika mit sem tud. Ugy­e, barátom, csak sejtelmeire támaszkodott? Én bolond! Ne higyje ön! — folytató fuldokló hangon. — lássa, csak érzem, hogy napjaim megszámlálvák. Oh, az égre, annak a szegény lánynak ilyesmit ne szóljon ön. — A feldobott aranypénz képet mutatott. — Uram! — hörögte Kendi, — ki mondta ezt ? A pap aztán szemeit törülgetve Fodor mintára hivatkozott, ki nem értette ugyan az erdőben történ­teket, de elbeszélte azokat az egész faluban .. . — Nos, igaz-e, uram ? Ne tegye ön, nem kötik le arra sem a földi, sem az égi törvények. Oh lássa, én értem önt. Megszánta elődöm szomorú sorsát, szenvedő leányát, aztán kérdőre vonta azt a kegyet­lent, ki emberiségéből kivetkőzve, a vadállatnál is alacsonyabb lett. A falu szeretete, családom imádata és Rózsa angyali ragaszkodása nevében kérem, vesse le e lelki nyűgöt. Mi köti le ? Számoljon, uram, tiszta lelkiismeretével! Kendi férfiasan szép arcáról könyek peregtek alá! Hosszan, mélyen nézett a papra, megszorítá ennek kezét és szótlanul távozott. A pap egy helyre szegződve kisérte tekintetével a távozót, kiről tudta, hogy a harc mely lelkében foly, vetekedik Prometheus küzdelmeivel. Bent a szobában zokogás hallaszott. Sietve letörte szemeiről a könyeket s mosolyogva nyitotta be az ajtót. Rózsa a tiszteletesnére borulva sirt, s a nő alig bírta vigasztalni. A gyönge növényke siralma volt ez, midőn az éltető nap leáldozásától retteg. A pap mosolyt erőtetve vigasztalá szintén. Mint a kinek termőföldjét pusztító jég fenyegeti s mosolyogva biztatja kenyérért esdő családját, úgy for­golódott Rózsa körül és szent ámítással csilapította le annak fájdalom és kétely közt hányatott lelkét. — Nem, Rózsa kisasszony, csak agyrém nála. Bizonyos életuntság talán, de melynek gyógyirja kerülhet. És én­ hiszem is, hogy e helyen, e békés kis faluban, annyiak szeretete mellett, meg fogja kedvelni az életet is. — Oh, — mondta Rózsa epedve, — ha én a sors titkos kertjében arra a gyógyírra találhatnék. Mikor szerencsém, életem, mindenem az ő drága ke­zeiben van. Ön nem tudja, mit érezek én. Egy napon a falusi pap izgatottan, sürgetve kér­dezte Fodormintától: emlékszik-e az időre pontosan, melyben Kendi és Káldi urakat megleste. A falu szája tekintélyes kis termetének egész súlyával és nyelve jóízű szaporaságával bizonyító, hogy julius 1-én d. u. 3 órakor volt. — Mert azon a helyen 10 év múlva ugyanazon napon s órán még valami baj is lehet, Pista bácsi. — Micsoda? Az isten teremt’ úgy segéljen, hát hisz azért nyomkodták meg úgy azt a tíz esztendőt. No, majd teszek én róla. Jobb lett volna annak nem születni, mint oda kerülni. Tyühű. Valamennyi markos legény van a faluban, mind odagyűjtöm. A mi édes, jó, fiatal apánkat bizony meg ne bántsa senki. Hosszú botjával körülcsapkodva s dühösen to­­porzékolva folytatá: — Mert ő édes, jó atyánk. Ha beteg valaki, szívesen segít, egész patikája van; ha megszorulunk, örömmel ad segélyt, oktat, biztat mindekit, lealáz­­kodik még az utolsó kis rongyos gyermekhez is. Avagy nem igaz-e, hogy mióta idejött, kezdett felnyílni a szemünk s vettük észre, hogy mi rakásra oláhoso­­dunk; hitte volna a sátán, hogy micsoda veszedelem környékez bennünket. S mennyiébe kerülünk, édes Jehovám, a templom, az iskola, de kiváltképen az a kisdedek iskolája! Ott ül sokszor a parányik közt és aztán úgy elgyögyörékel velők; de van is becse, mert az okos oktató asszony ugyancsak nyelvökre csalo­gatja azt a szép magyar szót. Hogy az eget, földet s valamennyi elementumot dicsően fentartó irgalmas isten áldaná is meg őt mind a két kezével! — szapo­­rázta elragadtatással Fodorminta. A pap Fodorminta minden nyomósabb szavát fejbólintással erősítgette. Mikor elváltak, szeretettől sugárzó tekintetét a Kendi lakása felé fordítá. — Az nem lehet, azt nem fogja megengedni az isten igazsága. Ha a jövő titkos képét ismerhette volna.... (Folyt. köv.) Szent Cecília. (Olasz regény.) Irta A. Barrili. (Folytatás.) C­íme itt van könyvem. Ön jószivű ember s a köztünk uralkodó eltérő nézetek nem akadályoztat­tak meg, hogy önt szeressem vagy barátságától tar­tózkodjam. Íme itt van vigasztalhatatlan érzelmeim bizonysága, s meg fogja őrizni, mint rám emlékeztető tárgyat. Még csak tegnap este, miután néhány lapot keserű gyönyörrel teleírtam, a tűzbe akartam dobni. De — mondom magamban — ez az isteni teremtés, kiről könyvem minden lapja dicsőítéssel emlékezik meg, semmi rosszat sem tett nekem; ártatlan oka ő, szegényke, bajomnak, csak úgy bánkódik miatta, mint én, ha ugyan jobban nem. Elhatároztam tehát, hogy bevégzem, megírom az utolsó napok fájdalmas törté­netét s önnek átadom. El fogja olvasni, meg fogja ismerni gondolataimat, s talán lesznek önre annyi hatással, hogy jóakarólag fog visszaemlékezni rám, míg mások jó hírnevemen fognak rágódni. Szegény ifjú! így végződött szerelmének tör­ténete ! Elfogadtam a kéziratot s megígértem, hogy nem fogok róla megfeledkezni. Jelenlétemben szedte össze tárgyait, s miután egy kicsit beszélgetett velem, keserűséggel teli szívvel de tetteiben és magaviseletében nyugodtan utazott

Next