Fővárosi Lapok 1879. február (26-49. szám)
1879-02-21 / 43. szám
Péntek, 1879. február 21. 43. szám. Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre........................ .8 frt. Negyedévre....................... . . Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Kísértő árny. Kísértő árny voltál, gyötörtél Bús éji jelenéseiddel; Hogy életet nyerj : vérem’ ittad; Az éj hozott s a hajnal vitt el. Magad hagytál el. Mért jövél hát ? Mi vont, űzött ? — A hold sugára ? A bűntudat ? Vagy úgy jövél táncús vágyaim varázsszavára ? Zokoghatsz most otthont az éjben, Sóhajként vész el ott sirásod: »A szél, a szél!« — azt gondolom most, Ha ablakom’ zörgetve rázod. Küszöböm’ át nem lépheted már, Kísértetektől meg van védve . Megszenteld védő malaszttal Uj, szebb szerelmem álma, üdve. Zanathy Kálmán. A nemes. (Beszély.) Írta Ember György. (Folytatás.) Az agg Dózsa a kastély kertjében a természet működésének sajátos zaja és tüneményeit figyelgetve, folyton csak Jolánkára várt. Ki-ki vette imakönyvéből a levélkét, melyet lánya még hajadon korában irt neki, midőn egy alkalommal egyik szomszédvárosbeli ismerősénél volt. Valahogy e levélre akadt az agg, s rögzeszméjében ez méginkább megerősítette. Rózsa unokáját Kendi gondosan neveltető. De belátta, hogy saját otthonja, bárminő szakavatott nevelőnőt tartson is, nem elég. Káldival szemben jövedelme ötödét kötötte le a leánynak. De ad többet is. A szeretet nem fontolgat, nem zsugorgat. Hadd lássa a szívtelen, hogy akit a sors igaztalanul halálra játszott, az atyai szeretettel neveli fel az igazi apa által megtagadott, megvetett leányt. S úgy tett, Rózsát Kendi a városba vitte s a legtekintélyesebb intézetbe adta. A falusiak ettől fogva sokáig nem látták a leányt. Minden év nyarán hazajött egyszer s pár hónapig itthon időzött. A jó jég, a kies táj jótékonyan hatottak Rózsa testi szervezetére. De valami megfoghatatlan okból nem a kastélyban adott szállást neki nevelő atyja. A tiszteletes úr családjánál volt, s ha a vidéket megtekinteni volt kedve, Kendi a kocsijával mindig oda jött. A falu szája eléggé törté-marta magát, hogy kitalálja az okot, de bár a tiszteletes úr hajléka körül hiába forgolódott, semmire sem ment. A mesebeli veres sapkát szerette volna megkeríteni, hogy ne lássa senki, s odalopakodjék, amikor a tiszteletes urék Kendi nagyságával beszélgetnek. Végre is azt sütötte ki Fodorminta, hogy a lány növekedik, a Kendi nagysága meg még fiatal, hát a falu szája és a többi nő ... Pedig dehogy! . . A tiszteletes úr családjával bizalmasan beszélgetett Kendi egy verőfényes délutánon. Rózsa figyelmesen hallgató, értelmes szemeit alig bírta levenni nevelő atyjáról. Csengő, kellemesen hangzó férfias szavait mindig jó szíve melegével tudta fűszerezni. Egyszer hosszasabban tekintett a leányka szemeibe. Tárcájából egy fényképet vett elő és sorba mutogatta. Mosolyogva mutatott aztán Rózsikára. — Szakasztott mása! — kiáltott fel meglepőleg a tiszteletesné. — Még nem egészen, — mondta Kendi, — ha majd vonásai jobban kifejlődnek, akkor a csalódásig fog hasonlítni boldogult édesanyjához. Nos, ennek alapján bizonyos tervem van. Az agg tiszteletes jó erőben van. Néhány évig semmi szín alatt sem szabad látnia az én kedves Rózsámat. Azt hiszem, nem sokáig élek — mondta Kendi elfojtott hangon és szemei tévetegen jártak a tárgyak körül — de mig élek, vigaszt, lelki vigaszt akarnék a szegény öregnek. Oh, hogyha én egykor a lelkén kegyetlenül ejtett sebet behegeszteni tudnám. A tiszteletes fürkészve nézett Kendi szemeibe. — Nem tudok behatni nagyságod szép titkaiba, de hiszem, hogy kedves meglepetés lesz az. Ha nem, kérjük nagyságodat, mért foglalkozik folyton a halál ijesztő képeivel? Ifjú, erőteljes, mint a hatalmas növésnek ereszkedett cédrus. Büntelen, példás élete még sok-sok évet ígér. E sötét gondolatok hatalmat vesznek testi s lelki erején s hatásuk könnyen árthat viruló egésségének. Eb, uram, űzze pokolra e szörnyű képzeletet. Kendi szomorú mosolylyal nyújtotta jobbját a papnak. — Nem képzelet! Rózsa szivében tőrszúrást érezve kapta keblére kezeit. A tiszteletesné gyorsan átölelte a lányt és csodálkozva fürkészett szemeiben, mig a pap elsápadtan emelkedett föl székéről s remegő hangon, szemében a szeretet könyével, szólt: — Uram, nem feledi ön, hogy az isten . .. — Igen, — egészítő ki tompa hangon Kendi, — hogy az isten ujj mutatásai megfejthetlenek. Rózsának kezet nyújtott, aztán szomorúan távozott. A lányka pihegve fordítá nyugtalan szemeit a távozó felé. Künn, a paplak előtt, az ifjú lelkész, félénken, halk hangon szólt: — Uram, nem amerikai párbaj ? Kendi ijedten kapott a lelkész kezéhez, görcsösen ragadva meg. — Honnan tudja ön ezt? Nem, nem, hisz ez lehetetlen. Rózsika mit sem tud. Ugye, barátom, csak sejtelmeire támaszkodott? Én bolond! Ne higyje ön! — folytató fuldokló hangon. — lássa, csak érzem, hogy napjaim megszámlálvák. Oh, az égre, annak a szegény lánynak ilyesmit ne szóljon ön. — A feldobott aranypénz képet mutatott. — Uram! — hörögte Kendi, — ki mondta ezt ? A pap aztán szemeit törülgetve Fodor mintára hivatkozott, ki nem értette ugyan az erdőben történteket, de elbeszélte azokat az egész faluban .. . — Nos, igaz-e, uram ? Ne tegye ön, nem kötik le arra sem a földi, sem az égi törvények. Oh lássa, én értem önt. Megszánta elődöm szomorú sorsát, szenvedő leányát, aztán kérdőre vonta azt a kegyetlent, ki emberiségéből kivetkőzve, a vadállatnál is alacsonyabb lett. A falu szeretete, családom imádata és Rózsa angyali ragaszkodása nevében kérem, vesse le e lelki nyűgöt. Mi köti le ? Számoljon, uram, tiszta lelkiismeretével! Kendi férfiasan szép arcáról könyek peregtek alá! Hosszan, mélyen nézett a papra, megszorítá ennek kezét és szótlanul távozott. A pap egy helyre szegződve kisérte tekintetével a távozót, kiről tudta, hogy a harc mely lelkében foly, vetekedik Prometheus küzdelmeivel. Bent a szobában zokogás hallaszott. Sietve letörte szemeiről a könyeket s mosolyogva nyitotta be az ajtót. Rózsa a tiszteletesnére borulva sirt, s a nő alig bírta vigasztalni. A gyönge növényke siralma volt ez, midőn az éltető nap leáldozásától retteg. A pap mosolyt erőtetve vigasztalá szintén. Mint a kinek termőföldjét pusztító jég fenyegeti s mosolyogva biztatja kenyérért esdő családját, úgy forgolódott Rózsa körül és szent ámítással csilapította le annak fájdalom és kétely közt hányatott lelkét. — Nem, Rózsa kisasszony, csak agyrém nála. Bizonyos életuntság talán, de melynek gyógyirja kerülhet. És én hiszem is, hogy e helyen, e békés kis faluban, annyiak szeretete mellett, meg fogja kedvelni az életet is. — Oh, — mondta Rózsa epedve, — ha én a sors titkos kertjében arra a gyógyírra találhatnék. Mikor szerencsém, életem, mindenem az ő drága kezeiben van. Ön nem tudja, mit érezek én. Egy napon a falusi pap izgatottan, sürgetve kérdezte Fodormintától: emlékszik-e az időre pontosan, melyben Kendi és Káldi urakat megleste. A falu szája tekintélyes kis termetének egész súlyával és nyelve jóízű szaporaságával bizonyító, hogy julius 1-én d. u. 3 órakor volt. — Mert azon a helyen 10 év múlva ugyanazon napon s órán még valami baj is lehet, Pista bácsi. — Micsoda? Az isten teremt’ úgy segéljen, hát hisz azért nyomkodták meg úgy azt a tíz esztendőt. No, majd teszek én róla. Jobb lett volna annak nem születni, mint oda kerülni. Tyühű. Valamennyi markos legény van a faluban, mind odagyűjtöm. A mi édes, jó, fiatal apánkat bizony meg ne bántsa senki. Hosszú botjával körülcsapkodva s dühösen toporzékolva folytatá: — Mert ő édes, jó atyánk. Ha beteg valaki, szívesen segít, egész patikája van; ha megszorulunk, örömmel ad segélyt, oktat, biztat mindekit, lealázkodik még az utolsó kis rongyos gyermekhez is. Avagy nem igaz-e, hogy mióta idejött, kezdett felnyílni a szemünk s vettük észre, hogy mi rakásra oláhosodunk; hitte volna a sátán, hogy micsoda veszedelem környékez bennünket. S mennyiébe kerülünk, édes Jehovám, a templom, az iskola, de kiváltképen az a kisdedek iskolája! Ott ül sokszor a parányik közt és aztán úgy elgyögyörékel velők; de van is becse, mert az okos oktató asszony ugyancsak nyelvökre csalogatja azt a szép magyar szót. Hogy az eget, földet s valamennyi elementumot dicsően fentartó irgalmas isten áldaná is meg őt mind a két kezével! — szaporázta elragadtatással Fodorminta. A pap Fodorminta minden nyomósabb szavát fejbólintással erősítgette. Mikor elváltak, szeretettől sugárzó tekintetét a Kendi lakása felé fordítá. — Az nem lehet, azt nem fogja megengedni az isten igazsága. Ha a jövő titkos képét ismerhette volna.... (Folyt. köv.) Szent Cecília. (Olasz regény.) Irta A. Barrili. (Folytatás.) Címe itt van könyvem. Ön jószivű ember s a köztünk uralkodó eltérő nézetek nem akadályoztattak meg, hogy önt szeressem vagy barátságától tartózkodjam. Íme itt van vigasztalhatatlan érzelmeim bizonysága, s meg fogja őrizni, mint rám emlékeztető tárgyat. Még csak tegnap este, miután néhány lapot keserű gyönyörrel teleírtam, a tűzbe akartam dobni. De — mondom magamban — ez az isteni teremtés, kiről könyvem minden lapja dicsőítéssel emlékezik meg, semmi rosszat sem tett nekem; ártatlan oka ő, szegényke, bajomnak, csak úgy bánkódik miatta, mint én, ha ugyan jobban nem. Elhatároztam tehát, hogy bevégzem, megírom az utolsó napok fájdalmas történetét s önnek átadom. El fogja olvasni, meg fogja ismerni gondolataimat, s talán lesznek önre annyi hatással, hogy jóakarólag fog visszaemlékezni rám, míg mások jó hírnevemen fognak rágódni. Szegény ifjú! így végződött szerelmének története ! Elfogadtam a kéziratot s megígértem, hogy nem fogok róla megfeledkezni. Jelenlétemben szedte össze tárgyait, s miután egy kicsit beszélgetett velem, keserűséggel teli szívvel de tetteiben és magaviseletében nyugodtan utazott