Fővárosi Lapok 1879. február (26-49. szám)
1879-02-23 / 45. szám
öreg szolga lelkébe s egészen más forgott eszében, mint életének kockáztatása. Gyorsan a bástyához ment, s mikor a nagy toronyhoz ért, mely a négyszögű épület egyik sarkát képezte, óvatos léptekkel haladt előre. Az ódon falak visszaverték a hold sugarait, s nagy árnyékot vetettek a kastély háta mögötti meredély fáira s cserjékre, melyek Giovanninak jó búvóhelyül szolgáltak. De mikor az épülethez közel ért, óvatosabban, lehajolva ment előre, mert a meredély megvilágosodott s a kis cserjék csak időről-időre rejthették el. A hol a cserjés ritkulni kezdett, Giovanni megállt s figyelni kezdett, de legcsekélyebb neszt sem hallott. Hol lehetett Di Cardiana marchese ? bizonyosan a másik oldalon állt szinte óvatosan és figyelmesen, csakhogy egészen más szándékkal. Giovanni meg sem mozdult, nem is lélekzett, mint az előőrsön álló katonák az ellenséggel szemben. Talán fél órai szünet múlhatott el, mikor úgy tetszett neki, hogy az ágak megzörrentek, mintha valami élő lény járt volna ott. Giovanni csupa szemfül volt. Mellette hatolt fel egy ember a meredélyen. A felfelé tartó ismeretlen nem vette észre Giovannit, ki leguggolt egy cserje árnyába, s hiába igyekezett az ismeretlen arcvonásait felismerni, ki a földre nézett s széles karimájú kalap árnyékolta az arcát. Mikor az ismeretlen a fal tövébe ért, megállt, egy fatörzshöz támaszkodott, s az öreg szolgának hátat fordítva, a jobb szegleten levő torony felé tekintett. A fal ama részére, hová az ismeretlen tekintett, Cecilia marchesa szobájának egyik ablaka nyilt. Az a szoba volt, mely gyermek korában volt számára berendezve, s melyet gyöngéden szeretett; míg férje szobája délre nézett, az övé, mely két-három szobával távolabb esett, épen a szögletbe jutott, egyik ablakával nyugatra, a másikkal északra. Úgy látszott, hogy az idegen nagyon jól tudta ezt, mert ez volt fáradságos éjjeli bolyongásának célja. Néma csönd uralkodott a mezőn, csak halk lombzúgás hallatszott a szél fugalmától s a tücsök egyhangú éneke a domb zsombékai között. Ez a jelenet jó ideig tartott. — Mit csinál Di Cardiana marchese? — gondolta magában a szolga. — S mért nem jön elő rejtekéből? De Di Cardiana marchese még nem bujt elő, meg volt rá az oka. Várt, hogy az ismeretlen által oly figyelmesen vizsgált ablak megnyilik-e. De várakozását nem koronázta siker ; jól észrevette az idegen mozdulatából, hogy távozni akar. Akkor kiosont egy bokor mellől s az idegen felé tartott. Giovanni látta ezt rejtekhelyéből s megrezzent, bár tudta, hogy Di Cardiana is várta megjelenését. — Ismeretes tény, hogy a legbátrabbak sem tudnak bizonyos félénkséget leküzdeni, mikor szemük előtt valami küzdelem kezdődik. — Mit csinál ön itt ? — kiálta a marchese az ismeretlen elébe lépve. Egyik kezében lovagló ostorát tartá, míg a másikkal tövébe nyúlt. Az ismeretlen megállt, fejét hátravető csodálkozásában , azután rövid szünet után felelt: — Kiránduláson vagyok. Azt hiszem, hogy e vidék mindenki számára szabad. — Nem. — felelt a marchese, — ön itt az én házamban van. — Azt nagyon hamar mondja, Di Cardiana Albert marchese úr , várja be legalább Emánuel gróf halálát. — Őpám, ezt tudnia kell önnek; s ha ő volna itt, ahol most én, nem tenne mást, mint amit én, és elűzné birtoka területéről Caselli Calisto urat. — Meghiszem, meghiszem; s én azonnal elmennék, ha nem volna szokásom el nem menni ama helyről, ahol olyan kihívó magatartással beszélnek hozzám, mint ön bánik velem, marchese úr! E szavak után egy kis szünet állt be, mialatt haragtól elfutva, mely kitöréssel fenyegetett, egymásra bámultak. Di Cardiana marchese kezdte meg a beszédet. — Mit csinál ön itt? mit akar? Minden éjjel láthatni, amint azt az ablakot figyelmesen, kitartóan vizsgálja, épen úgy, mint Párisban. Azt hiszi talán, hogy ott nem láttam folytonosan lakásom körül ólálkodni, lépteinket követni, a sétákon, a színházban, mindenhol keresni nőmnek pillantásait, ki az én nevemet viseli ? Ha akkor meg nem bánathattam önnel vakmerőségét, mert a botránytól féltem, azt hiszi talán, hogy elengedtem büntetését ? Ön itt az én házamban van s azt az ablakot kémleli. Azt várja, hogy az ön gondolatainak asszonya megjelenjen, hogy egy virágot dobjon, vagy édes ígéretet susogjon ? —Vigyázzon,marchese úr! — felelt szigorú pillantással Caselli. — Rágalmazza a nőt, ki az ön nevét viseli. Gyáva. — Bravo! — mondá magában az öreg Giovanni, úrnőjének e bátor védelmére. De öröme kevés ideig tartott. Alig ejté ki Calisto e szavakat, Di Cardiana marchese lovaglóostora fütyölt a légben, s erősen szállt Calisto arcára. Azt hitte Giovanni e pillanatban, hogy e két ember két haragos vadállat őrült dühével fog egy-másra rohanni. S Calisto valóban kezeit ütésre készen felemelte, de visszatartó, bár nagy megerőtetésébe került. Oly hangon szólt ellenfeléhez, melyből legrettenetesebb harag villáma cikázott elő: — Marchese! azt gondoltam, hogy az önhöz hasonlók csak házas paripáik ingerlésére használják a korbácsot, s hogy a lovagias embereknek van bátorságuk kardhoz vagy pisztolyhoz nyúlni. — Nem mondom, hogy nincs, — felelé a másik dacosan. — Én kihívó kártyát csak hozzám hasonló rangúaknak szoktam adni, az alacsonyabb állású fenhéjázókat ily módon szoktam megfékezni. De ha többet akar tudni, meg fogja. Majd minden reggel vadászni megyek. Holnap szürkületkor például a tisztás felé fogok menni hajtóimmal. Nagyon szép hely, van ott egy magaslat, hol nincsenek fák, s hol rendesen meg szoktam vigyázni a nap fölkeltét, míg kiséretem előre megy az erdőben. Mindig vannak pisztolyok övemben, mint most is, s ha valakinek kedve kerekednék megpróbálni ezeket . . . — Elég, elég! — szakító félbe Calisto. — Ott leszek , ne kétkedjék, s az lesz az utolsó napfelkelte, a melyet önnek megérni hagyok. Ezzel vége volt a párbeszédnek. Di Cardiana vállat vont ellenfele fenyegetésére s azon az úton, melyen jött, eltávozott; Calisto pedig kimért léptekkel szállt le a meredélyen. Giovanni is elérkezettnek látta az időt rejtőkéből kibúvni s a kastélyba menni, de mikor Calistót oly közel látta maga mellett elmenni, nem birt ellenállni a vágynak, hogy meg ne szólítsa. Halk hangon szólító nevén Calistót. Calisto zavar s ingerültség közt fordult meg a hirteleni hívásra, de azonnal felismerte az öreg szolgát s felé indulva kezét nyujtá neki. (Folyt. köv.) Quinet. (Rogeard kilencedik előadása.) (L.) Azt lehetne hinni, — kezdé pénteken este Rogeard, — hogy minden tanári szószékről az igazságot hirdetik, vagy legalább arról az őszinteség, a meggyőződés szól. De hány tanár van még a legjelesebbek közt is, kik azzal dicsekedhetnének, hogy soha nem módosították véleményöket önérdekből, vagy a hatalmasaktól való félelemből. Nem is szólva a kis és nagy morált hirdető Nisard-ról,Sainte Beuveről, kinek semmi meggyőződése nem volt, ott vannak a Cousinek, Guizot-k, Villemain-ek, kik mind engedtek valamit meggyőződéseikből, hisz a nélkül »magas«-ra bajos jutni. De van Franciaországnak négy kitűnő férfia, kik korunkban ingathatatlanul ragaszkodtak elveikhez és mindig, minden körülmény közt következetesek voltak önmagukhoz: Arago Ferenc, Miskievitz, Michelet és Quinet. Ha nem is rójjuk meg azokat, kik máskép cselekesznek, »magasztaljuk legalább e ritka erényt, mely még napjainkban is oly kevéssé átalános, hogyha valahol megpillantjuk: emeljünk kalapot előtte. Quinet-nek a Collège de France tanszéki fényes, de rövid működésén kívül két más halhatatlan dicsősége: történelmi bölcsészete, melylyel valódi forradalmat idézett elő a történetírásban, és vallási bölcsészete, melyet számos remekműben ismertetett. Ifjú korában a legtúlságosabb romantikus iskolához tartozott, mert képzelő tehetsége szerfölött gazdag és túlcsapongó volt; később aztán irálya megtisztult, egyszerűbb lett, és utolsó művei: »L’Esprit nouveau« »La Création« okvetlenül a legremekebbek. Ez utolsó, Rogeard szerint, tudományra, irályra, s lángészre nézve sokkal túlhaladja Buffon-t és Cuvier-t, a jelenkori tudomány színvonalán van és a legmeghatóbban, a legfelfoghatóbban érteti meg velünk e föld átváltozásait és földtani forradalmait. A fölületes ítélő csodálkozhatik talán, hogy Quinet annyi különböző munkához fogott és nem fogja azokban az egységet könynyen föltalálni, mert Quinet utazott is Német-, Spanyol- és Görögországban s tapasztalatait mindig közölte s a ki sokat és sokfélét is, a különböző tárgyak közt hamar elveszti a szellem egységét. Valóban utazás és vallási bölcsészet, földtan, történelem és költészet közt igen széles határok feküsznek. És mégis a Quinet különféle munkáiban bámulatraméltó az egység. Őppen úgy, mint Michelet, kit szellemi testvérének hívott, a folytonos haladás elméletét vallotta és ezt a politikai, vallási, földtani forradalmak által igyekezett bebizonyítani. Lehet e nézetben nem osztozni, de amint ő vitatja, abban az egységet tagadni nem. Továbbá megvan nála az egység a kivitel remekségében, az irály nagyságában, a külalak szépségében. Költeményeiben is ugyanaz az eszme uralkodik. »Prometheus«-ban például az áldozatba kerülő haladást látjuk, a belső drámát, a hit és kétkedés közti tusát. »Ahas verus«-ban, melyet prózában írt meg, a szellem indul meg a világosság és igazság felkeresésére, a jövendő forrja ki magát. E nagyszerű képek, melyekben az emberiség van ábrázolva, amint szakadatlant keresi az igazságot, annyira meghatotta az elméket, hogy több művészt is lelkesített. Ary Scheffer például két rajzot készített ez után és Mária hercegnő két szép domborművet. Napóleonról írt költeményében Quinet külön látszik válni az eddigi iránytól, holott abban csak kiegészítő addigi működését. Később azonban megbánta e művét és úgy találta, hogy a legendás hőse visszaesett ő rá s omladékaival őt összenyomta. Ugyanaz történt vele mint Lucanussal, a történelem mind a kettő egyformán boszulta meg magát: a képzelt Cesar és Napoleon helyett a valódit adván meg a kornak kérlelhetlen igazsággal.« Különben, epikai költemény hőse csak az lehet, ki a nemzeti szellemet képviseli s annak irányában fejlődik, míg aki épen ellentéte nemzete géniuszának, az nem lehet nemzeti költemény hőse. S ezt maga Napóleon is érezte, s midőn mondta, hogy korunkban semmi nagyot nem lehet létrehozni, magáról ítélt, tehetetlenségéről. A Napóleon legendáját különösen azok segítették elő, kik az ő dicséretét és magasztalását ellenzéki eszközül használták fel, mint Béranger és Hugó Viktor is. Csak egy ember nem lett soha elvakítva ez áldicsőség által, egy költő: Lamartine. De azért ő is, mint századunk többi nagy írói majd mind, az egész századdal együtt változtak, például Chateaubriand, Hugo Viktor s Lamennais, azért nincs műveikben oly egység mint Michelet, Quinet, Louis Blanc és Proudhon munkáiban. E lángeszű írók rögtön föllelték azokat az igazságokat, melyeknek egész éltéket szentelték. Quinet-nek említett három költeménye — a régiek mintájára—trilógiát képez, melynek a »Rabszolgák« a zárszava. E lángeszű író 1803-ban született Bourgban. Már sokat irt és Herbert franciára fordította, azt egészen sajátjává téve, magába olvasztva, midőn 1839-ben a külföldi irodalom tanárának nevezték ki Lyonba. Előadásai annyira tetszettek, hogy Fortoul, ki később miniszter lett, kijelente: ha Párisban sejtelem lenne arról, mily remek előadásokat hallanak Lyonban, postakocsin rohannának, hogy azokat élvezzék. Quinet ekkor még nem tette le tanári,vagyis tudori szigorlatát. Ez oklevelek elnyerése végett megírta a szokásos francia és latin értekezést, egy hindu hőskölteményről és Párisba ment, hol a Collège de France kapui nyíltak meg előtte. Föllépése zajosan történt. A tizenhatodik század ismertetését választotta, mint ama kort, melyben a modern gondolkodás elkezdte életharcát az ókori eszmék ellen. Ismerték egyházellenes irányát és a tanterem a papok által küldött ifjakkal telt meg. Mielőtt Quinet szóhoz juthatott volna, zajos fütytvel fogadták. Háromnegyed óráig hiába igyekezett e zajt hangjával elnyomni, vagy lecsöndesítni, mig végre barátainak és a szabadelvű ifjaknak is sikerült betolakodni a terembe s akkor Quinet megtartható első leckéjét. Később a jezsuiták és ultramontanizmus ellen beszélt, s legutóljára a déli népek irodalmáról és intézményeiről. E leckék keretét kissé tágítván, Quinet tovább folytatta lelkes, mindenkit magával megragadó hadjáratát az igazságtalan elnyomást gyakorló egyház és állami vallás ellen. A kormány félni kezdett. A szabadság és demokrácia elválaszthatlan hős bajnoka: Michelet, Quinet és Miskievitz az egész országot fölébresztették lángszavakkal, s az ifjúságot a lelkesedés tetőpontjára emelték. Ez volt a Collège de France legfényesebb korszaka. A kormány tanácskozott, Guizot az erőszakot tanácsolta, Salvandi a cselt s felkérték Quinet-t, hogy törülje ki előadásai címéből ezt a szót: Pintéz-Folytatás a mellékleten. 214