Fővárosi Lapok 1879. február (26-49. szám)

1879-02-23 / 45. szám

öreg szolga lelkébe s egészen más forgott eszében, mint életének kockáztatása. Gyorsan a bástyához ment, s mikor a nagy to­ronyhoz ért, mely a négyszögű épület egyik sarkát ké­pezte, óvatos léptekkel haladt előre. Az ódon falak visszaverték a hold sugarait, s nagy árnyékot vetettek a kastély háta mögötti mere­dély fáira s cserjékre, melyek Giovanninak jó búvó­helyül szolgáltak. De mikor az épülethez közel ért, óvatosabban, lehajolva ment előre, mert a meredély megvilágosodott s a kis cserjék csak időről-időre rejthették el. A hol a cserjés ritkulni kezdett, Giovanni meg­állt s figyelni kezdett, de legcsekélyebb neszt sem hallott. Hol lehetett Di Cardiana marchese ? bizonyo­san a másik oldalon állt szinte óvatosan és figyelme­sen, csakhogy egészen más szándékkal. Giovanni meg sem mozdult, nem is lélek­­zett, mint az előőrsön álló katonák az ellenséggel szemben. Talán fél órai szünet múlhatott el, mikor úgy tetszett neki, hogy az ágak megzörrentek, mintha va­lami élő lény járt volna ott. Giovanni csupa szem­fül volt. Mellette hatolt fel egy ember a meredélyen. A felfelé tartó ismeretlen nem vette észre Giovannit, ki leguggolt egy cserje árnyába, s hiába igyekezett az ismeretlen arcvonásait felismerni, ki a földre nézett s széles karimájú kalap árnyékolta az arcát. Mikor az ismeretlen a fal tövébe ért, meg­állt, egy fatörzshöz támaszkodott, s az öreg szolgának hátat fordítva, a jobb szegleten levő torony felé tekintett. A fal ama részére, hová az ismeretlen tekin­tett, Cecilia marchesa szobájának egyik ablaka nyilt. Az a szoba volt, mely gyermek korában volt szá­mára berendezve, s melyet gyöngéden szeretett; míg férje szobája délre nézett, az övé, mely két-három szobával távolabb esett, épen a szögletbe jutott, egyik ablakával nyugatra, a másikkal északra. Úgy látszott, hogy az idegen nagyon jól tudta ezt, mert ez volt fáradságos éjjeli bolyongásának célja. Néma csönd uralkodott a mezőn, csak halk lombzúgás hallatszott a szél fugalmától s a tücsök egyhangú éneke a domb zsombékai között. Ez a jelenet jó ideig tartott. — Mit csinál Di Cardiana marchese? — gondolta magában a szolga.­­ — S mért nem jön elő rejtekéből? De Di Cardiana marchese még nem bujt elő, meg volt rá az oka. Várt, hogy az ismeretlen által oly figyelmesen vizsgált ablak megnyilik-e. De vára­kozását nem koronázta siker ; jól észrevette az idegen mozdulatából, hogy távozni akar. Akkor kiosont egy bokor mellől s az idegen felé tartott. Giovanni látta ezt rejtekhelyéből s megrezzent, bár tudta, hogy Di Cardiana is várta megjelenését. — Ismeretes tény, hogy a legbátrabbak sem tudnak bizonyos félénkséget leküzdeni, mikor szemük előtt valami küzdelem kezdődik. — Mit csinál ön itt ? — kiálta a marchese az ismeretlen elébe lépve. Egyik kezében lovagló os­torát tartá, míg a másikkal tövébe nyúlt. Az ismeretlen megállt, fejét hátravető csodál­kozásában , azután rövid szünet után felelt: — Kiránduláson vagyok. Azt hiszem, hogy e vidék mindenki számára szabad. — Nem. — felelt a marchese, — ön itt az én házamban van. — Azt nagyon hamar mondja, Di Cardiana Albert marchese úr , várja be legalább Emánuel gróf halálát. — Ő­­pám, ezt tudnia kell önnek; s ha ő volna itt, ahol most én, nem tenne mást, mint a­mit én, és elűzné birtoka területéről Caselli Calisto urat. — Meghiszem, meghiszem; s én azonnal el­mennék, ha nem volna szokásom el nem menni ama helyről, ahol olyan kihívó magatartással beszélnek hozzám, mint ön bánik velem, marchese úr! E szavak után egy kis szünet állt be, mialatt haragtól elfutva, mely kitöréssel fenyegetett, egy­másra bámultak. Di Cardiana marchese kezdte meg a beszédet. — Mit csinál ön itt? mit akar? Minden éjjel láthatni, a­mint azt az ablakot figyelmesen, kitartóan vizsgálja, épen úgy, mint Párisban. Azt hiszi talán, hogy ott nem láttam folytonosan lakásom körül ólál­kodni, lépteinket követni, a sétákon, a színházban, mindenhol keresni nőmnek pillantásait, ki az én ne­vemet viseli ? Ha akkor meg nem bánathattam önnel vakmerőségét, mert a botránytól féltem, azt hiszi ta­lán, hogy elengedtem büntetését ? Ön itt az én há­zamban van s azt az ablakot kémleli. Azt várja, hogy az ön gondolatainak asszonya megjelenjen, hogy egy­­ virágot dobjon, vagy édes ígéretet susogjon ?­­ —Vigyázzon,marchese úr! — felelt szigorú pillantással Caselli. — Rágalmazza a nőt, ki az ön ne­vét viseli. Gyáva. — Bravo! — mondá magában az öreg Giovanni, úrnőjének e bátor védelmére. De öröme kevés ideig tartott. Alig ejté ki Ca­listo e szavakat, Di Cardiana marchese lovagló­ostora fütyölt a légben, s erősen szállt Calisto arcára. Azt hitte Giovanni e pillanatban, hogy e két ember két haragos vadállat őrült dühével fog egy-­­­másra rohanni. S Calisto valóban kezeit ütésre készen fel­emelte, de visszatartó, bár nagy megerőtetésébe ke­rült. Oly hangon szólt ellenfeléhez, melyből legrette­netesebb harag villáma cikázott elő: — Marchese! azt gondoltam, hogy az önhöz hasonlók csak házas paripáik ingerlésére használják a korbácsot, s hogy a lovagias embereknek van bá­torságuk kardhoz vagy pisztolyhoz nyúlni. — Nem mondom, hogy nincs, — felelé a má­sik dacosan. — Én kihívó kártyát csak hozzám hasonló rangúaknak szoktam adni, az alacsonyabb állású fen­­héjázókat ily módon szoktam megfékezni. De ha töb­bet akar tudni, meg fogja. Majd minden reggel va­dászni megyek. Holnap szürkületkor például a tisz­tás felé fogok menni hajtóimmal. Nagyon szép hely, van ott egy magaslat, hol nincsenek fák, s hol ren­desen meg szoktam vigyázni a nap fölkeltét, míg ki­séretem előre megy az erdőben. Mindig vannak pisz­tolyok övemben, mint most is, s ha valakinek kedve kerekednék megpróbálni ezeket . . . — Elég, elég! — szakító félbe Calisto. — Ott leszek , ne kétkedjék, s az lesz az utolsó napfelkelte, a melyet önnek megérni hagyok. Ezzel vége volt a párbeszédnek. Di Cardiana vállat vont ellenfele fenyegetésére s azon az úton, me­lyen jött, eltávozott; Calisto pedig kimért léptekkel szállt le a meredélyen. Giovanni is elérkezettnek látta az időt rejtőké­ből kibúvni s a kastélyba menni, de mikor Calistót oly közel látta maga mellett elmenni, nem birt ellen­állni a vágynak, hogy meg ne szólítsa. Halk hangon szólító nevén Calistót. Calisto za­var s ingerültség közt fordult meg a hirteleni hívásra, de azonnal felismerte az öreg szolgát s felé indulva kezét nyujtá neki. (Folyt. köv.) Quinet. (Rogeard kilencedik előadása.) (L.) Azt lehetne hinni, — kezdé pénteken este Rogeard, — hogy minden tanári szószékről az igaz­ságot hirdetik, vagy legalább arról az őszinteség, a meggyőződés szól. De hány tanár van még a legjele­sebbek közt is, kik azzal dicsekedhetnének, hogy soha nem módosították véleményöket önérdekből, vagy a hatalmas­aktól való félelemből. Nem is szólva a kis és nagy morált hirdető Nisard-ról,Sainte Beuve­­ről, kinek semmi meggyőződése nem volt, ott vannak a Cousinek, Guizot-k, Villemain-ek, kik mind enged­tek valamit meggyőződéseikből, hisz a nélkül »ma­­gas«-ra bajos jutni. De van Franciaországnak négy kitűnő férfia, kik korunkban ingathatatlanul ragasz­kodtak elveikhez és mindig, minden körülmény közt következetesek voltak önmagukhoz: Arago Ferenc, Miskievitz, Michelet és Quinet. Ha nem is rójjuk meg azokat, kik máskép cselekesznek, »magasztaljuk legalább e ritka erényt, mely még napjainkban is oly kevéssé átalános, hogyha valahol megpillantjuk: emeljünk kalapot előtte. Quinet-nek a Collège de France tanszéki fé­nyes, de rövid működésén kívül két más halhatatlan dicsősége: történelmi bölcsészete, melylyel valódi for­radalmat idézett elő a történetírásban, és vallási bölcsészete, melyet számos remekműben ismertetett. Ifjú korában a legtúlságosabb romantikus iskolához tartozott, mert képzelő tehetsége szerfölött gazdag és túlcsapongó volt; később aztán irálya megtisztult, egyszerűbb lett, és utolsó művei: »L’Esprit nouveau« »La Création« okvetlenül a legremekebbek. Ez utolsó, Rogeard szerint, tudományra, irályra, s lángészre nézve sokkal túlhaladja Buffon-t és Cuvier-t, a jelen­kori tudomány színvonalán van és a legmeghatóbban, a legfelfoghatóbban érteti meg velünk e föld átválto­zásait és földtani forradalmait. A fölületes ítélő cso­­dálkozhatik talán, hogy Quinet annyi különböző mun­kához fogott és nem fogja azokban az egységet köny­­nyen föltalálni, mert Quinet utazott is Német-, Spa­nyol- és Görögországban s tapasztalatait mindig kö­zölte s a ki sokat és sokfélét is, a különböző tárgyak közt hamar elveszti a szellem egységét. Valóban uta­zás és vallási bölcsészet, földtan, történelem és költé­szet közt igen széles határok feküsznek. És mégis a Quinet különféle munkáiban bámulatraméltó az egy­ség. Ő­ppen úgy, mint Michelet, kit szellemi testvéré­nek hívott, a folytonos haladás elméletét vallotta és ezt a politikai, vallási, földtani forradalmak által igyekezett bebizonyítani. Lehet e nézetben nem osz­tozni, de a­mint ő vitatja, abban az egységet tagadni nem. Továbbá megvan nála az egység a kivitel re­­mekségében, az irály nagyságában, a kül­alak szép­ségében. Költeményeiben is ugyanaz az eszme uralkodik. »Prometheus«-ban például az áldozatba kerülő hala­dást látjuk, a belső drámát, a hit és kétkedés közti tusát. »Ahas verus«-ban, melyet prózában írt meg, a szellem indul meg a világosság és igazság felkeresé­sére, a jövendő forrja ki magát. E nagyszerű képek, melyekben az emberiség van ábrázolva, a­mint sza­kadatlant keresi az igazságot, annyira meghatotta az elméket, hogy több művészt is lelkesített. Ary Scheffer például két rajzot készített ez után és Mária hercegnő két szép domborművet. Napóleonról írt költeményében Quinet külön látszik válni az eddigi iránytól, holott abban csak ki­egészítő addigi működését. Később azonban megbánta e művét és úgy találta, hogy a legendás hőse visszaesett ő rá s omladékaival őt összenyomta. Ugyanaz történt vele mint Lucanussal, a történelem mind a kettő egy­formán boszulta meg magát: a képzelt Cesar és Napo­leon helyett a valódit adván meg a kornak kérlelhet­­len igazsággal.« Különben, epikai költemény hőse csak az lehet, ki a nemzeti szellemet képviseli s an­nak irányában fejlődik, míg a­ki épen ellentéte nem­zete géniuszának, az nem lehet nemzeti költemény hőse. S ezt maga Napóleon is érezte, s midőn mondta, hogy korunkban semmi nagyot nem lehet létre­hozni, magáról ítélt, tehetetlenségéről. A Napóleon legendá­ját különösen azok segítették elő, kik az ő dicséretét és magasztalását ellenzéki eszközül használták fel, mint Béranger és Hugó Viktor is. Csak egy ember nem lett soha elvakítva ez áldicsőség által, egy költő: Lamartine. De azért ő is, mint századunk többi nagy írói majd mind, az egész századdal együtt változtak, például Chateaubriand, Hugo Viktor s Lamennais, azért nincs műveikben oly egység mint Michelet, Quinet, Louis Blanc és Proudhon munkáiban. E lángeszű írók rögtön föllelték azokat az igazságokat, melyeknek egész éltéket szentelték. Quinet-nek említett három költeménye — a régiek mintájára­­—trilógiát képez, melynek a »Rab­szolgák« a zárszava. E lángeszű író 1803-ban született Bourgban. Már sokat irt és Herbert franciára fordította, azt egészen sajátjává téve, magába olvasztva, midőn 1839-ben a külföldi irodalom tanárának nevezték ki Lyonba. Előadásai annyira tetszettek, hogy Fortoul, ki később miniszter lett, kijelente: ha Párisban sejte­lem lenne arról, mily remek előadásokat hallanak Lyonban, postakocsin rohannának, hogy azokat élvez­zék. Quinet ekkor még nem tette le tanári,vagyis tudori szigorlatát. Ez oklevelek elnyerése végett megírta a szokásos francia és latin értekezést, egy hindu hős­költeményről és Párisba ment, hol a Collège de France kapui nyíltak meg előtte. Föllépése zajosan történt. A tizenhatodik század ismertetését választotta, mint ama kort, melyben a modern gondolkodás elkezdte életharcát az ó­kori eszmék ellen. Ismerték egyház­ellenes irányát és a tanterem a papok által küldött ifjakkal telt meg. Mielőtt Quinet szóhoz juthatott volna, zajos fütytvel fogadták. Háromnegyed óráig hiába igyekezett e zajt hangjával elnyomni, vagy lecsöndesítni, mig végre barátainak és a szabadelvű ifjaknak is sikerült betolakodni a terembe s akkor Quinet megtartható első leckéjét. Később a jezsuiták és ultramontanizmus ellen beszélt, s legutóljára a déli népek irodalmáról és intézményeiről. E leckék keretét kissé tágítván, Quinet tovább folytatta lelkes, mindenkit magával megragadó hadjáratát az igazság­talan elnyomást gyakorló egyház és állami vallás ellen. A kormány félni kezdett. A szabadság és demokrácia elválaszthatlan hős bajnoka: Michelet, Quinet és Miskievitz az egész országot fölébresztették lángszavakkal, s az ifjúságot a lelkesedés tetőpontjára emelték. Ez volt a Collège de France legfényesebb korszaka. A kormány tanácskozott, Guizot az erősza­kot tanácsolta, Salvandi a cselt s felkérték Quinet-t, hogy törülje ki előadásai címéből ezt a szót: Pintéz-Folytatás a mellékleten. 214

Next