Fővárosi Lapok 1879. július (149-175. szám)

1879-07-10 / 157. szám

Csütörtök, 1879. Julius 10. 157. szám Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Fél év ív ........................... 8 Irt. Negyedévre................4 * illenjeh'i­lk 42 ünnep utáni napokat kivoví mn­i a d c­u n­a­p.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy m­­int előfizetések (Budapest, barátok­ tere, A­thenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« július—decemberi folyamára ajánljuk olvasóink figyel­mébe. A lap ára: évnegyedre 1, félévre 8, egész évre 16 frt. A pénzutalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« (Elbeszélés a szédelgő időkből.) Írta Margitay Dezső. (Folytatás) Az »uraság« kissé zavarodottan és hadarva szól: — Nem, nem, már négyen ülnek ott. — Nos, mit kapok ? — valami vadsültet, gombával ? — Ah, vagy úgy ? Itt nem lehet ilyesmit kapni! — Nos hát kását, liba-aprólékkal; a fejet és körmöket ki nem állhatom, hiszen tudja már, hogy szeretem leg­inkább, Józsefkém! Józsefként megbillenti a fejét s rápillantva a másik arra, a­ki nyugodtan vár, újra bólint egyet, mondván: — Azonnal jön a rostélyos is! — s azzal tovább megy. — Ab! rostélyos ? — kezdi ismét az utonjött, társára nézve. — Azt valóban ajánlhatom, itt kitű­nően tudják készíteni a rostélyost. Talán méltózta­­tott már máskor is ízlelni a Kalagyer uram rosté­lyosát ? — Hm — hm! nem, de tápláló eledelnek tar­tom s az ember, ha vendéglőben eszik, azon van, hogy mentői kevesebb költséggel jóllakjék. — No persze, persze. — Talán vidéken méltóz­­tatik lakni ? — Az az — hm! — Vidékről jövök, hanem itt, a fővárosban, szeretnék megtelepedni. — Mint gyógyszerész ? vagy talán orvos ? — Nem egészen, azaz, nem annyira, inkább, mint ügyvéd. — Ah! mint ügyvéd? — Valóban nagyon örü­lök . . . örülök. — Némi ismeretséggel én is bírok az ügyvéd urak között. Voltam egy párnál alkalmazva, mint irodavezető. Hanem a rossz idő! Gyalázat, a­mi­lyen időket élünk, nem megy semmi. Az ügyvédek elbocsátják az irodai személyzetet, rettenetes a hely­zet , s én most másolásokkal foglalkozom. Pedig — hm! — Remény­em, nem hozott fejet, Józsefkém ? Ez utóbbi kérdés a fiatal emberhez volt intézve ki — karján az asztalkendővel — megjelent s az egyik vendég elé pedig a rostélyost szokott zajtalan­­ságával odahelyezé. — Valóban, ízletesnek látszik az a sült,— foly­tatja az utonjött, midőn József távozik. — Valóban ízletesnek látszik. — Méltóztatott már rendelkezni irodahelyiség iránt ? — Még nem egészen — hm. Néztem már itt és ott, hanem igen drágáknak találom a lakásokat s én inkább csak kisérletképen akarnék pár hónapot a fővárosban tölteni s ha nem sikerül . . . — Oh, oh! szó sem lehet róla. Hogy ne sike­rülne ? Egy ilyen tekintélyes ügyvéd urnak ne sike­rüljön ! No, még nem jutottunk egész odáig. — Nagy lakást méltóztatik keresni ? — Négy — öt szoba, vagy — — Dehogy — dehogy! — siet szerényen tilta­kozni a társ. — Csak úgy — legfelebb két szoba. Én beérném egygyel is, de hát . . . — Páh, páh! — Az ügyvédi tekintély nem en­gedi azt meg. — Szó sem lehet az egy szobáról. Mentsen ég! Itt, a fővárosban, a külső után ítélik meg az embert s aztán ugyacsak különösen néznének az emberek egymás szemébe, ha meghallanák, hogy doktor . . . izé . . . — Doktor Jakabay Kristóf, — egészíté ki a mondatot a másik, midőn látta, hogy társa elakad. — Van szerencsém! — Én Pibák Markus va­gyok, előbb több ügyvédi iroda, vezérirnoka, jelenleg másoló.— Pibák Markus, másoló. — van szeren­csém ! •—­ Tehát igen különösen néznének egymás sze­mébe, ha meghallanák, hogy doktor Jakabay Kristóf köz- és váltóügyvéd úr egyetlen egy szobából álló irodát nyitott. Rá! ez fölötte rosz eszme. Az igaz egyébiránt, hogy a lakások most átkozottul drágák a fővárosban, ha nem volna egy mód, ezen segíteni ; két szobából álló bútorozott szállás, valamelyik élénkebb forgalmi pontján a városnak, — teszem: a váci úton, vagy a . . . a . . . Lipót­városban valahol. — Épen én is felmondtam eddigi szállásomat; e délután uj szállást szándékozom keresni. — Úgy, egy szobából állót. Én nagyon kis helyen megférek irataimmal s ha másodmagammal egy két szobából álló lakást bé­relhetnék ki . . . Természetesen valami tisztességes úrral; ha ügyvéd volna, nagy szerencsémnek tarta­nám, mert esetleg másolhatnék neki, ha a szükség úgy hozná magával s végre, ha jól menne a ge scheft . . . Oh, én széles ismerettel bírok a fővárosban! Doktor Jakabay Kristóf, köz- és váltóügyvéd úr hemmegett kétszer vagy háromszor; szemöldökét fölvonta homloka közepére s aztán szólt: — Kedves Hipák ur. — Pihák, bocsánat! — Kedves Thipák ur. — Pihák — Pi­hák! ha szabad kérnem. — Bocsánat, kedves . . . hm! Nagyon örülök, hogy önnel találkoztam. Már gondoltam rá, hogyha valakivel közösen bérelhetnék lakást, az nagyon prak­tikus dolog lenne. Hanem nekem semmi ismeretsé­gem a fővárosban s csakis kisérletképen óhajtanék pár hónapot itt tölteni. — Ha önnek nem lenne al­kalmatlan, hogy együtt töltsük e pár hónapot . . . — Sőt ellenkezőleg­ kiváló szerencsémnek te­r­kintem. Én nagy ismeretséggel bírok a városban, s remélem, hogy segédkezet nyújthatok doktor úrnak, irodája megalapításához. Oh, hogyne! hogyne! A pár hó alatt kerítek én pert, annyit, mint a pelyva. No, csak az volna még a szép, hogy én ne kerítenék! Aztán addig úgy rendezzük be a szobát, akarom mon­dani a szobákat, mint ahogy egy elegáns irodának lennie kell. Én az első szobában fogok dolgozni, ügy­véd úr a másodikat foglalja el; ha valaki jó, én be­jelentem , adom a vezérírnokot úgy, ahogy dukál. Én értem azt, hogy kell! — Magában értetik, hogy fizetés nélkül mindaddig, mig — kabem! ka­­bem! kabem! Átkozott szálka! az ember hasztalan vigyáz, leszalad a torkán. — ígérem becsületszavamra, hogy mihelyest jön valami ügy, díjazni fogom önt s ha úgy hozná a véletlen, hogy irodám némi jövedelmet hajtana — — Bízza csak rám, ügyvéd úr. Itt a kezem: nem múlik el egy félév, a mi irodánk lesz egyike a legkeresettebbeknek ... oh, oh, hogyne ?! Bízza csak rám! Tudom én a csinját-binját. Nem azért voltam több irodának vezér­ irnoka, hogy ne tudjam. Két fényesen bútorzott szobát fogunk kibérelni, mert a külsőségek sokat nyomnak a latban, a félbért fizetem én jobb jövő reményében s aztán pár hó múlva . . . József! fizetünk. József épen körüljárta az asztalokat, a vendé­gek intettek neki. — Fizetni! József lehajolt hozzájok, odatartotta a fülét, meggyóntatta őket, ki mennyit evett ? Aztán zsebre dugta a kapott fizettséget, asztalkendőjével lesöpörte a kenyérmorzsákat az asztalról, elzárta a felesleges gázlángot és ment Pihák Márkus úrhoz. Meggyón­tatta ezt is: meggyóntatta doktor Jakabay Kristóf urat is, megtörölte előttök is az abroszt, levonta a gázlángot, a két fiatal­ember pedig szépen kisétált a hátulsó ajtón, melyen át az udvarra, a kapuba és onnan, mintha az emeletről jönnének, az utcára lehe­tett jutni. Mentek együtt, egymás mellett, csevegve, mint két régi jó ismerős, lakást keresni. A doktor úr úgy gondolta, hogy egyelőre va­lami szerényebb bútorzatú lakással is beérhetnék, majd később, ha csakugyan szükség lenne rá, kiter­jeszkedhetnének s kereshetnének fényesebbet. Pibák úr azonban rázta a fejét. Nem, nem! A lakásnak elegánsnak és fényesnek kell lenni, hagyja csak rá a doktor úr. Ő tudja a módját, ő a­ki annyi ügyvédi irodában volt már vezérírnok! Jakabay hemmegett és engedte tenni Pihákot. Néhány órai keresés után megtalálták azt, a­melyikre Pibák is azt mondotta: ez az! ezt ke­restem! Szép, nagy terem volt az egyik, bársony bútor­zattal , a középről lenyúló csillárral, gazdagon ara­nyozott keretű olajnyomatokkal, szőnyegekkel. A másik kisebb szoba, melyből, függönynyel elválasztva, egy sötétes hálóhelyiség nyílt, két ágygyal. A lakás ajtaja a lépcsőre szolgált s a ki belépett, azt hihette, hogy a két szoba csak kezdete annak a szobasornak, mely a teremből jobbra nyilik. (Folyt, köv.) P­ierrille. (Francia regény.) Írta Jules Clarette. (Folytatás.) — Hát ez a legény itt, nem elég szép-e ? — foly­­tatá a fiatal ember, ki a kérdezősködő tisztét végezte. Mellette folyvást hallgatott. — És ez itt, ni ? A leány mégis hallgatott. — No de­­m itt van egy legényke, fogadni mernék, hogy tökéletesen megnyeri a kedvedet! Millette összeszorítá ajkait, nehogy elkacagja magát. Púpos, rút arcú és együgyű emberke volt ez. Odább mentek. — No, most talán már csak rá­akadtunk az igazira, ugy­e ? — kérdé a vezető, midőn Pierrillehez jutottak, ki egészen elsápadt. — Ez az igazi, — szólt a leány szemérmesen. Erre aztán egyszerre hangos éljenzés és üdv­lövés hangzott föl a fiatal pár tiszteletére, mint ahogy ez szokás, ha két szerető szív egymásra talált. Most a vezető elkezdett egy rögtönözve készült dalt dalolni: Pierille lett kiválasztva A Millette jegyese gyanánt. Szeretik egymást egyaránt, S tiszta szívből kelnek össze Mint férj, feleség, örökre ! Mathurin pedig két szurok-fáklyát nyújtott át Pierrillenek, ki ezek egyikét Kata asszonynak adta át. — Rajta tehát, a szentjános-tűzhöz! — kiáltá a tömeg. A fiatal pár kézen fogva egymást, közelített a fölhalmozott gályákhoz s mind a ketten egyszerre dobták meggyujtott fáklyájukat azokra. »Ha a jegyesek szívét isten egyesíti, akkor a tűz jól lobog« — szokták mondani, — ha pedig nem, — akkor a tűz nem lobog jól, mint a hagyományos könyvekben föl van jegyezve. A tűz hirtelen föllobbant s mint óriási láng­nyelv emelkedett magasra. pR |Zakabay Jóristóf: Köz- és váltóügyvéd.

Next