Fővárosi Lapok 1879. július (149-175. szám)

1879-07-01 / 149. szám

T 1 724 Pierrille. (Francia regény.) Irta Jules Claretle. Első rész. I. Périgord vidékén, a fensíkon terülő La Queyrie falucska, vörös háztetőivel, mosolyogni látszik a fák közül. Széles levelű figefák, tavasz himporától fehérlő mandulafák, rózsaszín virággal pompázó barackfák és élemedett korú hatalmas szilfák egész kertet képeztek körülre, míg a távolban szelidhajlású szőlőhegyek, zöldelő gesztenyeerdők, gabona- és kukoricaföldek terültek, a jómódú kis falu tulajdonait képezve. Az emberek jól élnek ott, lőrével öntvén le az ízletes tápszereket, melyeket a perigordi fekete talaj nyújt. Nos, itt, La Queyrieben, élt »Pascal apó«, a napsütötte arcú, ezüsthajú, vidám és még mindig erőteljes aggastyán, elégülten jártatva körül embereken és tárgyakon tiszteletregerjesztő tekintetét, minővel gyakran találkozunk falusi embereknél, kik a földet mivelik s az égtől várják szorgalmuk gyümölcsét. Pascal apó, ez agg földmivelő, soha sem hagyta oda La Queyriet, a hol született és ahol apja, anyja is élt-halt. Elégülten élt majorságában, nejének és kishúgának, e szegény árvának a körében, kit ő nevelt és kit úgy szeretett,mint tulajdon leányát. Ha e gyermekre nézett, megvigasztalva érezte magát általa, rég elvesztett egyetlenegy fiának halála fölött. Pascal apa derék, őszinte, becsületes, a mellett kegyes, istenfélő ember volt. Azok közé tartozott ő, a kikről azt szokták mondani, hogy mindig az egyenes ösvényen járnak, óvatosan kerülik a görbe utakat, kérlelhetlenek saját hibáik iránt, de könnyen megbocsátják embertársaiknak még az oly f gyöngeségeket is, minőket önmaguknak soha sem engednének meg. Volt benne a vén katonák némi feszességéből. Örömest nevetgélt és soha sem érezte magát jobban, mint mikor fiatal emberek és leányok körében mulathatott. Ilyenkor ő tüzelte elevenségre a fiatalokat. És hogy szerették őt ezek! No mert senki sem tudta úgy, mint ő, mi van ínyére a fiatalságnak. Ami külsejét illeti, magas, szikár, kissé meggörbült termete volt; arca némileg halvány, haja hosszú és őszbe csavarodott, s nyájas mosolygású ajka fehér fogsorokat tüntetett elő. Saint-Alvére birtokosai »apó«-nak hívták őt, míg a parasztok, szokás szerint, »öreg«-nek nevezték. Kishúgának Millette volt a neve, ez eléggé csinosan hangzó név. Mikor e leánykát magához fogadta, már tizedik évébe járt. Ép akkor vesztette el édesanyját , apja pedig már rég elhalt. Nem volt más gyámola, mint nagybátyja, Pascal apó. Lett volna ugyan még egy fivére is, de akit elvetemült rossz fiúnak tartottak átalában és a ki húsz éves korában egyszer csak oda hagyván faluját, azt üzente haza, hogy beállott katonának és azóta hirét sem hallották. Pascal kézen fogta az árva leánykát. — Bezzeg te egyedül maradtál, szegény kicsikém, — szólt, megölelve a gyermeket. — Jer velem, leányom, mi nagyon szeretünk téged s te boldog leszel. — Megyek, Lórin papa, — szólt a kis leány, megtörölve kisírt szemét. — De hát a mama csakugyan nem tér többé vissza ? II. Két év múlt. Pascalnak a felesége egész anyai szeretettel viseltetett a leányka iránt, mintha tulajdon gyermeke lett volna. Millette »mamá«-nak hívta őt. Ez egyszerű, kedves hangzású szóval a kis leány mindent kieszközölhetett a derék jó asszonynál, amit csak akart. — Nagyon is elkényezteted őt, — mondá olykor Pascal a feleségének. — A gyermekeket némi szigorral kell nevelni, nehogy egykor tűrhetetlennek tekintsék sorsukat, ha szerencsétlenség látogatja őket. Az öreg Kata pedig csak mosolygott. — Ejd, várjon miért kellene máris velük a földet reggeltől estig turkáltatnunk ? Miért ne kímélnék a szegény kicsikéket a robotolástól, míg fiatalok ? Legalább egy ideig hadd legyenek boldogak ők is! Ezt mondva, férjére nézett. Pascal pedig rendesen így szólt ilyenkor: »Igazad van«, s felvéve a kis leányt a térdeire, szeretettel, úgyszólván büszkeséggel szemlélte őt, mert hát Millette már valóban szép volt. Aranyszőke haja s nagy fekete szeme volt, a mellett fehér bőre, csak a kezét sütötte el a nap. Még csak gyermekkorát élte, de termete jól fejlődött s járása kecses volt. — Tudja-e, — mondogatták gyakran Pascal apónak — mily büszke magatartása van Millette-nek ? Ha vasárnaponkint misére megy, olyan, akár valamely kisasszony. Megnőtt és megszépült. Ideje lesz maholnap férjhez adni. — Nagyon is korán lenne még! — viszontó Pascal apó mosolyogva. Aztán büszke elégültséggel szemlélte Millette-et. — Valóban beillenék ez a leány menyasszonynak . . . Igazuk van önöknek . . . Csakugyan beillenék ... és a mi fődolog: ő nagyon derék, jó leányka, kit mi teljes lelkünkből szeretünk. Jlli-Millette még nem is gondolkozott a jövőnek nagy kérdéseiről. Egyébre sem volt gondja, mint befutkosni a ligetet, játszani a réteken, felkutatni a madarak fészkeit, vagy tőrbe csalni azokat. Ott volt Pierrille, az ő kis barátja, ki mindenben segített neki. Pierrille, a tizenkét éves fiúcska, La Queyrie közelében dolgozott, a Terradeék majorságában, Costo-Rastoban (Côte Rase); gazdái nagyon szerették s bárki előtt is mint jóravaló fiút emlegették. Nem is hiába, mert neki már hasznát lehetett venni akár az aratásnál, akár a szénagyűjtésnél, avagy a szüreten. Minden dolog illett a kezébe s az öreg Terrade nyugodt lélekkel bízta lovát, marháját Pierrillere. — No, ebből a fiúból derék, szorgalmas ember lesz, — mondogatta olykor gazdája, —eleven,fürge siheder ez, és rá lehet bízni bármit. Bizonynyal meg is fogja alapítani a szerencséjét Pierrillenek, anyján kívül, nem volt senkije. Öregségre hajló szegény asszony volt ez, ki Costa- Rastotól néhány mértföldnyire lakott,vedlett viskójában, melyet csekély hasznot hajtó kert vett körül. De hát az ő »fiacskája«, mint szokta mondani, gondoskodott ő róla, hogy semmiben se szenvedjen hiányt s örömtelve hozza haza minden hónapban a három frankot, melyet Terradeéktól kap havonkint, megszolgált bére gyanánt. Pierrille azonban nemcsak dologkedvelő, de jószívű fiú is volt. Ha a marhákat vagy a lovat itatni vitte a Rioura, amint a réten átvonult, gyakran találkozott a kis Millette-el, ki hol nénjével, hol egyedül járt ott. La Queyrie és Costa-Rasto határosak voltak. Ha a fiúcska elvégezte dolgát, némi kis ideig játszogatott a kis leánynyal s fölmászott a fatetőre, hogy lehozza ennek a fészket, mely után sóvárgott. A vasárnap legnagyobb részét Pascal apónál töltötte, elkérezkedve gazdájától a »kicsiké«-hez, mint ő a leánykát nevezte, noha alig két év korkülönbség volt köztük. Aztán kikérte az engedelmet Pascal apótól, hogy a szabadban kifutkoshassák magukat. — Eredjetek, gyermekeim, — mondá az öreg, — de aztán vacsorára visszatérjetek. — Ügyelj fel jól Millettere, Pierrille, — kiáltott utána a néni. Pierrille pedig komoly képpel viszonzá: — Felelek érette. (Folyt. köv.) Konstantinápolyi világ. (Az Ígéret szép szava jövőre. — A menedékhelyek. — A vízhiány. — A saison legjobb üzletei. — Kegyes alapítványok. — Pera a hőségben. — Regényes török hölgyek.) Meglehet, egyik-másik olvasóm gúnymosolylyal tekint az én rajzaim címére, mivel én olyan »konstantinápolyi világot« festek, melyben csak a nép és természet szerepelnek, míg a parázsfris esemény , a szultáni palota ügybajai, pasák és miniszterek küzdelme, a politikai áramlatok változékonyságai kimaradnak az én itteni »világom« keretéből. De hát nem vagyok politikus, hanem festő s nem is politiai, hanem szépirodalmi lapnak írok, melynek közönsége mindenek fölött azt szereti, a mi szép. Már pedig a konstantinápolyi politika minden inkább, mint i /tz; általában itt csak a természet s a török népjellem némely vonása igen szép. ígérem azonban, hogy jövőre nem hunyom be egészen szememet a kormány és nagykövetek viselt dolgai előtt sem s ha itt fog lakni a trónvesztes khedive, tán róla is irhatok vala■X)... Egyelőre azonban csak panaszkodni van kedvem, mert a nyári nap kegyetlenül süt. Az előkelők e nagy ég elől a tengerparti édenekbe vonulnak. Harrmnc gőzös százötven járattal és a kaikosik raja esztik az olcsó közlekedést. Az ott tartózkodás pedig aránylag jutányos. A Boszporus legszebb pontjain, Kidillinél, Tharapiánál, a követek nyaralóinak kőében, vagy Büjükderénél, a telek négyszög méterrel hat frank s egy helybeli francia építész, kőalapon jól, kedves emeletes nyaralókat épít, három-négyeter frankért. A herceg-szigeten szintén lehetne vállogatni, de ott a közbiztonságot nagyon veszélyeztetik ■a mzóták, kik múltkor a Prinkipe-sziget déli részén igényes fekvésű Szent-György zárdát nappal rak, érően kirabolták, s azóta ott a nyaralók igen futárosak. A ki most Pérában marad, sül-föl. Tiz hete m esett. A szent és sérthetlen belgrádi erdőnek óriási vízmedencéi (bend) és a roppant víztartók (bas- i havuz) igen leapadtak s a perai vizosztók (takszim) fölött negyven méterrel magasabban eredő források szintén megfogyatkoztak. A vízhiány persze főleg a szegénységet sújtja, mert a vagyonosok udvarában ciszternák vannak, s ezeknek az esőzések alkalmával gyűjtött víztömege sok ideig eltart. De a vízvezeték szép márvány kutjainál csak az erősé az ital, a gyöngéé a szomjúság. Órákig vár az ilyen, hogy korsóját megtölthesse s gyermekek és leánykák siránkozva szaladnak egyik kuttól a másikhoz. Rómát kivéve, nincs világváros, mely olyan ősrégi és nagyszerű vízvezetékkel bírna, mint Konstantinápoly ; de a város sziklás területén forrás kutak nem lévén, egy világváros sincs vízhiány esetében a veszélynek úgy kitéve, mint ez. Ha ostromolnák s a vízvezetékeket kívül elzárnák, a mohamedán lakosság kétségbeesnék, nem a szomj miatt, hanem mert a vallásos mosakodást nem végezhetné, s akkor a város sorsa hamar eldőlne. Az idény szerint az utcai élet képe is változik. Az édes és meleg kocsonyát áruló »paludedsian« kiáltozása már nem hallatszik. A meleg sertett és tej árusai is eltűntek. Most az aszúszőllőből, datolyából, fügéből készült, citromból vagy narancsból sajtolt, vagy szentjánoskenyérből főzött italok árusai a jég- és hóárussal (kardsián) szövetkeznek. De legélénkebb pártolásnak a vándor fagylaltos (a dondurmadsi) örvend. Ennek edényei hajlott rúd végén lógnak, külön a fagylalt, külön a kanalak és a csinos porcellán-edények, s ha ezek színes kötényökben, hófehér öltönyükben éjjel fényesen kivilágított üzleti eszközükkel közelítnek, a gyermekek körülrajongják, s örvendenek, ha édes anyjuk vesz nekik néhány kanálnyit. A »szakák,a kik hátukon bőrzsákokban (kurba), vagy lovakon tömlőkben és hordókban vizet hordanak a házakba, jelenleg ugyancsak igénybe vannak véve. A »szudsian« is jól keres. Ez a hátán levő hordót fris hársfagallyal födi be s fehér öltönye a zöld levelek mellett igen csinos; a hordóból előrenyúló réz cső végén szintén hársfalevél borítja a félholdas csapot, melyből egész kellemmel szolgáltatja a vizet. Poharait sárgaréz tokban hordja, azokat zörgeti, folyvást hangoztatván: »buz dsibbi« (mint a jég.) Az állandó állomáson levő vizárusok egy vizi gépecskével csöngetnek, s uton-útfélen most ezt a csengetést halljuk. De nekem legjobban tetszik a »zembildsi dede« (a csészés dervis) ki kegyes alapítvány rendeletéből jár az utcákon, a szegényebb szomjazónak ingyen osztogatva a fris vizet s a koránból énekelve: »a viz minden élőlényt üdítő elem;« »a keserves órában Alláh az éltető itallal felüdíté őt,« vagy »Alláh szelleme lebeg a vizek fölött.« Egy hőstett emléke e kegyes alapítvány folytonos gyarapítására indítja a mohamedánt. Egyik szentjük, az imám Huszein, a Jeszid hada által körülzároltatván, iszonyú szomjúságot szenvedt, míg egy hős kurd, az Abdul-Kevszer-Szád, az ellenség nyilai közt a Tigrisből hozott neki vizet, azonban ismételt nagylelkűségének áldozatául esett. Azóta a paradicsomi folyót az ő nevéről nevezik s ő ennek a fő-őre. A koránnak imént idézett mondatai közül az ő hőstettére vonatkozik a második. Az izlám emberbaráti alapítványai közt egyik legszebb a »szebilkhane,« mely kösk-féle épület; szultánok s előkelők alapítják s rendesen türbéik közelében építtetik, hogy a nép ott a legjobb hűs itallal olthassa szomját. Szebil arab szó, e helyett: »fi szebil Alláh,« vagyis az isten útján, vagy isten akarata szerint. Ily alapítvány (hairat) sok van. A mecsetek melletti ily rendeltetésű épület többnyire építészeti műemlék. A szépmivű, gyakran aranyozott rácsozatú ablak nyitva áll s ott vannak a korán mondataival díszített érccsészék, melyekből egy imám folyvást osztja a most olympusi hóval és jéggel is hűsített italt mindenkinek, valláskülönbség nélkül.