Fővárosi Lapok 1879. július (149-175. szám)

1879-07-16 / 162. szám

Pascal apó gyönyörködve szemlélte a leányt, kinek mosolya őt is fölvidítá. — Igazán, Millette, én még soha sem láttalak ily üdének és szépnek. Olyan vagy ma, akár a rózsa! Ölelj meg, leányom! Úgy látom, odafent oly jól el lehet az álmot nyújtani, mint a verébfiókoknak a fész­kükben. Nemde, Jeantoux, te is úgy véled? A fiatal­ember mit sem mert válaszolni. Mil­lette elpirult s mosolyogva mondá: — Nem aludtam én két óra hosszáig sem ; foly­vást Placidéra gondoltam. Úgy látszik, az öröm tova­szi az álmot. — Hü­m! — viszonzá Pascal. — úgy áll a do­log, hogy te nem tudsz aludni a boldogságtól, én meg az öregség miatt. Csakhogy az álmatlanság könnyen megárthat arcod színének, szegény gyermekem! VIII. Az épület belsejéből Kata asszony hívó kiáltása hangzott ki. — Felforrt a leves, — mondá az öreg Pascal. — Menjünk, gyerekek, ne várakoztassunk magunkra. — Lórin úr, — szólt Jeantoux, az öreget kö­vetve, — el kell önöket hagynom... bocsánatot kell kérnem... — Hát most mindjárt el akarsz utazni, fiam? — Rögtön. — Ejh, legalább reggelizzél elébb. Jér csak be! Az igaz, — tévé utána, rá­tekintve az ifjúra, — hogy nincs vesztegetnivaló időd, s ha jellemed is úgy fej­lődött ki, mint külalakod, akkor derék ember vált belőled. Jeantoux arca némi boszúságot tükrözött vissza. Pascal nem vette ezt ugyan észre, de Millettenek rög­tön feltűnt. — Ejh! — szólt a leányka nyájasan, mintegy eloszlatni óhajtva ama kellemetlen benyomást, melyet az öregnek utóbbi szavai az ifjúnál előidézhettek: — ne beszéljünk a rég elmúlt időkről, atyám. Jeantoux most már barátunk, azt hiszem, annyival is in­kább .... / Ezt mondva a fiatal parasztra tekintett. Ez büszkén veté föl a fejét s a leányhoz intézve szavait, halkan mondá: — Úgy van, igaza van önnek, én barátjok vagyok. Hangjában volt valami különös és komor kife­jezés, mely a fiatal leány szívére fagyasztóan hatott. — Mily hangon mondta ő ezt! — susogta magában. IX. Alig egy órával később, Jeantoux Saint-Alvé­­rebe indult. Marhurin befogta a jármos marhákat az eke elé, az öreg Pascal pedig elment — mint ahogy mondani szokta — a szellőt megkerülni. A szüret közelgett s neki személyes meggyőződést kellett sze­reznie a fürtök érettségi állapota felől, hogy a szedő­ket a legjobb időben állíthassa oda a tőkék mellé. Minden reggel elővette botját, s egy fej foghagy­mát meg egy darabka kenyeret téve a zsebébe, neki­indult s körülbelül egy órát töltött a szőllejében, itt­­ott egy-egy fürtöt leszakítva. Gyönyörtelve szemlélte a fürtökkel dí­szlő venyigéket,melyekről fehér,rózsaszín avagy sötét-piros bogyók csillámlottak meg a nap sugaraitól, a melyeknek melegénél már nagyon szépen értek. A »Pajkos« az öreget mindenütt követte,illetőleg előtte futkosott, mint valami eszeveszett, a mezőn. Néha Pascal apó egy-egy nyulra bukkant, mely fek­téből riadt föl s mely­ után sóvár pillantást vetett az eb; olykor pedig foglyok surrantak el lábainál, nagy szárnycsattogással röppenve odább. Ilyenkor aztán elhatározta magában, hogy nehány napot a vadászatra fordít, mert hát volt neki La Queyrieben olyan a milyen kovás puskája, melynek Lórin apó nagy fon­tosságot tulajdonított. De hát a földmivelő nem igen szokott vadászat­tal foglalkozni. Pascal is inkább a mezei munkára és szőllőmivelésre fordította idejét. Valahányszor a szől­­lejéből hazatért, mindig telerakta zsebeit a fákról lehullott gyümölcsökkel, melyeket nejének vagy kis­­hugának a varróasztalán helyezett el. E nap az öreg gazda jó két órát töltött kint, hogy néhány lehajlott venyigét föltámogasson, vagy ama sűrűbb leveleket leszakgassa, melyek a fürtök érését akadályozták. Egészen beleélte magát ez aprólékos munkába s nem is ügyelt a körüle történő dolgokra, midőn egyszerre csak ugatni hallá ebét az aljban, minden szünetelés nélkül. Az ugatás, mely először távolabb­ról hangzott föl, mindinkább közeledett és heve­sebbé vált. Pascal, ki ép egy tőke mellett gubbaszkodva tépdeste a felesleges leveleket, fölállott és füttyentett a »Pajkos«-nak. — Fogadni mernék — dörmögé — hogy a costo-rastoi kuvaszszal veszekszik... De hát annak nem hallom az ugatását. Pajkos! Ide, Pajkos! Az eb azonnal odafutott a gazdája hivására, fejét ama mesgye felé fordítva, a­honnan jött. — Miféle vadat szimatoltál meg ? — mormo­gott Pascal. Ép abban a pillanatban egy férfi jelent meg a liget szélén s az öreg elsápadt és elkurjanta magát. A másik meghallotta e kiáltást s legott felelt rá. Körülbelül harminc éves, magas, sugártermetű, katonaruhát viselő férfi volt ez. Oda sietett az öreg­hez, ki ámuló szemmel, szótlanul tárta ki feléje karjait. A katona hangos örömkiáltással ölelte meg Pascal apót. Mind a ketten sírtak és nevettek egyszerre. .Egészen kikeltek a képükből a nagy öröm miatt s újra át meg átkarolgatták egymást. Az öreg Pascalnak minden tagja remegett ; szeme merően nézett s arca olyan halvány volt, akár a vászon. Megfogta a fiatal ember kezeit s egész erő­vel szorongatta azokat. Ajka azonban néma volt; nem tudott beszélni; a zokogás elfojta a hangját. Csak egyre ölelgette a katonát, ki szintén elérzékenyült és úgy sírt, mint a gyermek. X. Sokáig tartott ez elérzékenyültség, mely csak lassan kint kezdett csilapodni. A nagybátya és öcs mit sem szóltak még egymásnak; a könyek akadályozták őket a beszédben. Se­baj, úgyis megértették ők egymást. A néma társalgás után Placido szólalt meg először. — Hát a néném ? — kérdezé egyszerűen.­­— Nagyon vár ő már téged... — És Millette ? — Millette is, — viszonzó Pascal, homlokát törölgetve. — Mindnyájan vártunk mi téged! De, lásd... te azt mondtad nekünk, hogy csak pár nap múlva érkezel haza... Ma nem is reméltünk már láthatni... csak holnap... Oh, istenem, mily örömöt szereztél nekem, fiam! (Folyt, köv.) Időjós állatok. A­hol az embert ki nem segíti a saját esze, kap­kod fűhöz-fához, összeszed tücsköt-bogarat, hogy azok­tól kérjen tanácsot. Kivált akkor teszi ezt mindenek­­felett, ha oly dolgokról van szó, melyek őt felettébb érdeklik, melyek irányában semmikép sem tud eliga­zodni s melyeknek intézését emberfeletti hatalmaknak tulajdonítja. így különösen a jövővel törődik szerfelett, s azt hiszi, hogy azt megismerheti egy nyíló virágból, egy fényes csillagból, mindenekfelett pedig egy állat ilyen vagy olyan röpüléséből s életműködéséből. Nincs nép, talán nem is volt a földtekén, mely ne foglalkozott volna jóslással általában s időjóslással különösen. És igen kevés nép van olyan is, mely a műveltség alacsonyabb fo­kán nő az állatoktól kért volna tanácsot a jöven­dőre nézve. Rómának ép úgy megvoltak haruspexei és augurjai, mint az ősmagyaroknak táltosai, kik az állatokból jósolták meg a jövendőt. Romulusnak a sasok mutatták meg, hol kell a várost alapítania. Bendegúznak a turul jelent meg Cezumórnál, mint »hadintéző baljós madár.« Magát Attilát is a költöző gólya bírja rá, hogy tovább ostromolja Ravennát. A műveltség terjedése azonban megfosztja eze­ket az állatokat a nagy tiszttől, hogy ők hirdessék az emberiségnek a jövendőt. Rómában már Cicero idejé­ben közgúny tárgyai voltak az augurok, s nálunk ki­vesztek a táltosok nyom nélkül. Hanem egy része az előbbi fontos feladatnak megmaradt az állatok szá­mára minden civilizáció dacára is: az időjóslás. Nincs Európában nép, mely ne kötné időjóslásait ahhoz, hogy némely állatok miképen viselkednek. A francia vagy német nép is nagyobb tiszteletben tarja a zöld leveli­ békának időjóslását, mint a montsouris-i (Páris mellett) meteorológiai intézet prognostikonjait, pedig ott tudvalevőleg többre vitték ezt a tudományt, mint akárhol máshol. Ha a fecske alacsonyan repül s közel a vizszinthez keresi a táplálékát, minden paraszt meg merne esküdni rá, hogy eső fog következni. Ha a mé­nes dagadó cimpával szimatol, a csikós biztosra veszi a vihart s midőn megjelent az első gólya, minden mo­­csáros vidéki lakó a tavasz, az enyhe időszak előjelét üdvözli benne. A néphit nem is nagyon válogatós az állatok­ban. Jó neki, a béka, kacsa, gólya, ló. Sőt még a két betűre terjedő tudományáról nevezetes szamárnak is nagy tisztességet biztosít az időjóslás tudományában, s csak akkor akceptálja a szelet, ha ez az állat előző­leg jól kiordította magát. Newtonról, kora leghíre­sebb természettudósáról bizonyos gúnyos káröröm­mel jegyezték fel, hogy miként adta meg ilyen elője­lekben való hitetlenségének az árát. Egy ízben — állítólag — arra figyelmeztette sétája közben egy juhász, hogy térjen vissza, mert különben utol fogja érni a zivatar. Az égbolt derűlt volt s Newton gond­talanul ment tovább. De alig egy óra múlva átázva, lucskosan tért vissza a juhászhoz, hogy tőle egyhelyet s száraz ruhát kérjen. Megkérdezte azonban azt is, hogy honnan tudta előre a bekövetkezendőket! A juhász vezér­kosára utalt, mely zivatart előzőleg a szél felé szokott fordulni háttal. Talán legtöbb és legfontosabb szerepet tulaj­donítanak e tekintetben a pókoknak. Ha ezek rejtek­helyeikbe vonulnak, esőt jövendől a nép, ellenben vig ide-oda futkosásuk a háló szálain, állandó szép időnek előjele. Viszont, mikor fonalaik nagyobb mennyiségben szálldosnak a levegőben (az úgynevezett bikanyál) akkor ezt hosszú enyhe ősz előjelének tekintik. Quatre­­mére Dissonval, ki a múlt században sok ideig volt elzárva politikai vétségek miatt a német­alföldi bör­tönökben , egész tudományt állított össze a pókok kü­lönféle magatartására támaszkodva. így aztán 1795-ben Pichegru francia tábornok néhány nappal előre megjósolta, hogy kemény fagy fog következni. S a tábornok bízva a jóslat bekövetkeztében, egy fo­lyam mentében koncentrálta seregét, s mire a fagy beállott, egész váratlanul átvitte a folyam jegén s tönkre tette a meglepett ellenséget. Ilyen és hasonló jóslások korábbi időből is ma­radtak ránk. Egy tizenhatodik századbeli, Frankfurt­ban megjelent német Astrológia külön fejezetet szán azoknak a szabályoknak, miként kell előre következ­tetni, ha a kutyák füvet esznek. Sőt a civita-ducalei püspök Grauricus Lukács is nagy szorgalommal gyűjté együvé a hasonló adatokat. És vájjon ez a hit, melyet ezredéves tapasztalás sem birt a nép szivéből kioltani, vájj­on olyan tévhit-e csupán, mint az, mely a madarak repüléséből az egész jöven­dőt vélte kiolvashatni ? Babona ez, vagy talán olyan ta­pasztalás, mely a természet szorgalmas megfigyelésére támaszkodik, s melynek maga a tudomány is képes némi magyarázatot nyújtani? Bizonyára igenlő és tagadó választ adhatunk, a szerint a minő épen a fel­fogás. Mert ha az állatoknak az idő előrevaló tudását tulajdonítjuk s azt hiszszük felőlük, hogy ők olyasmit is tudnak, a­mit az ember nem tudhat, s hogy ők ma­gát a bekövetkezendő időt érezik, akkor a babona mesgyéjét nem léptük át. Ellenben ha az állatokat olyanoknak tekintjük, mint a­melyekre különféle be­hatást gyakorol a különféle meglevő idő, akkor a természet törvényeinek határán belül marad felfogá­sunk. Mert tudvalevő, hogy a mint a levegőben több vagy kevesebb a pára­tartalom, a mint a lég maga hidegebb vagy melegebb, a mint a légnyomás kisebb vagy nagyobb, más és más lesz a be­nyomás is, melyet a testre — még pedig állati és emberi testre egyaránt — gyakorol. Mindenki tapasz­talhatta ezt magán. Mindenki érezhette, hogy némely nyári meleg napokon a füledt levegő bizonyos álmos­ságot hozott pilláira, mialatt minden életműködés élénksége alább hanyatlott. Azt is tapasztalhatta, hogy ilyenkor rendesen hirtelen zivatar következett, ha még oly felhőtlen volt is előbb az égbolt. De azért nem állíthatja senki, hogy ő az időt előre megérezte. Ő csak a meglevő időt érezte, rá a meglevő, páratelt levegő gyakorolt álmosító hatást. S a­mennyiben a páratelt forrró levegő rendesen viharokat szült, csak annyiban lehetett következtetést vonnia a jövőre, így van ez az állatoknál is. Az idő hatást gya­korol rájuk, s ennélfogva kénytelenek megváltoztatni bizonyos életműködéseiket. Ha ritka a levegő s kicsiny a légnyomás, bizonyos rovarok a levegő alsó rétegeit keresik fel s ott szállonganak fel és alá, mert a maga­sabb ritka rétegben nem képesek repülésre. A fecske, melynek ezek az állatok képezik táplálékát, utánuk jó s szintén az alacsonyabb helyeken repül. Várjon mit mutat ez ? Semmi egyebet, mint hogy a levegő ritka s nyomása csekély. De a­mennyiben csekély légnyomás mellett nagy kilátás van a bekövetkezendő esőre, az emberi értelem tovább ugorhat, s a fecske alacsonyabb repülésében már az esőnek látja előjelét. A fecske itt tehát csak azt a szerepet játsza, melyet a barometer, megmondja, hogy jelenleg a lég állapota minő. Hanem a bekövetkezendőt és oly kevéssé érzi, mint az ember. 784

Next