Fővárosi Lapok 1879. augusztus (176-200. szám)
1879-08-02 / 177. szám
Szombat, 1879. augusztus 2. 177. szám, Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre ..............................8 írt. Negyedévre ...... .s Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. (Elbeszélés a szédelgő időkből.) Írta Margitay Dezső. (Folytatás.) — Mit ? Egy uj körút ? — No, nem egészen! Csupán egy középületről van szó, melybe az összes minisztériumok fognak elhelyeztetni, hogy ne kelljen ide-oda szaladgálni, kocsizni, az iratnyalábokat cipeltetni. Szóval egy óriási terjedelmű palotáról, mely a várost is emelni fogja és végét szakítja ennek az örökös látás-futásnak. — Hol, kérem a lássan ? Melyik városrészben ? — Milyen tájon. Meg van már állapítva a hely? — Hogyne! Természetesen, hogy meg. Vérő nagysága nem dobja ki a pénzét haszontalan szalmakunyhókért. — Persze! Méltóztatik tudni, hogy mely tájon, melyik utcán ? Jakabay elmosolyodott. No, igen, tudja, hanem azt nem azért súgták meg neki, hogy kidobolja. Hisz akkor minden tőkepénzes rohanva összevásárolná a kérdéses telkeket potom áron. Már megengedjen bárki is, de a doktor úr erről nem szólhat semmit. Őt megbízta Vér úr, hogy ötvenezer forintig vásároljon; a maga részére is szándékozik venni vagy húszezer forint árú telket. Csupán ez lesz a jutalom eljárásáért. Hisz ismeri Goldman úr kér ő nagyságát, hogy az bizony nem dobálja a százasokat. Goldman úr természetesen ismeri! De minthogy már az ő ügyvéde is a doktor úr, minthogy kéz kezet mos, minthogy ő ezennel ünnepélyesen megesküszik, hogy nem vesz több telket, mint csak szerény húszezer forint árat, s e mellett még a nagyságos úr is, a doktor úr is szedhetnek össze annyit, amennyi nekik tetszik, ha az a tervezett palota csakugyan olyan nagy lesz, hogy az összes minisztériumok beleférjenek, hát kéri a lássan, közölje vele a helyet. A doktor úr gondolkozik egy kissé, aztán mégis csak azt mondja, hogy ne kívánja tőle Goldman úr ezt az áldozatot. Inkább majd más alkalommal lesz szolgálatára. Most kölcsönözze neki a húszezer forintot, ad érte tizenkét percentet, hogy legyen neki is haszna az üzletből. Goldman közelebb húzódik az ügyvédhez és azt mondja: — Doktor úr! tudja mit? Becsületszavamra megesküszöm önnek, hogy nem veszek azokból a telkekből többet, mint csak tízezer forint árat. Mondja meg a helyet! Szégyelném, ha Goldman Jákob kimaradna ebből a vállalatból. Mondja meg a helyet! Még ma átadom önnek a húszezer forintot, három hóra kamat nélkül. Ez már aztán ajánlat, mi ? Jakobay fel s alá járt a szobában, néhány pillanatig, aztán megáll Goldman Jákob előtt. — Tudja mit? A katonaruhák iránti pályázat határideje lejárt a honvédelmi minisztériumnál. Az ajánlatok mind benn vannak Kardanszky miniszteri tanácsosnál. Az én főirnokom ismeri a tanácsos úr melletti hivatalszolgát, ki a »Zöld koszorúhoz« szokott járni egy pohár sörre. Holnap este Írnokom elmegy oda melléje ül s vesz neki annyi sört, amenynyit csak meg tud inni, s meg is vacsoráltatja. A szolga aztán kinyitja neki Kardanszky úr hivatalos szobáját s megtudjuk, hogy ki mennyiért ajánlkozott a ruhákat kiállítani s akkor teszek az ön nevében egy ajánlatot a többiek közé, mely minden száz forintnál egy krajcárral olcsóbb lesz a többinél, így ön elnyeri a katonaruhák szállításának jogát és mellette ötven-hatvanezer forintot nyereséget. Ezt én kiviszem önnek, csak ne kivánja titkomat és kölcsönözze a húszezer forintot. — Hogy hívják azt a hivatalszolgát, kérem ? — Csepüs Istvánnak. — A »Zöld koszorúhoz« szokott járni? — Oda, úgy esti kilenc és tíz óra közt. Ott szokott ülni a második szobában egy sötét szögletben jobbra kerüli a világosságot, mert fáj a szeme; erről is rá lehet ismerni. — Hm, hm! Hiszen jó gondolat, hanem én meg sem állhatok máskép szolgálatára húszezer forinttal, csak ha meg tetszik nekem mondani azt a helyet, hol a nagy palota épül. Húszezer forint! sok pénz az ! s ha megkapja,is doktor úr másoktól nagy kamatra, hány nap telik bele? S azalatt ki tudja: nem jut-e másnak is fülébe a dolog? Aztán amit sajnált Goldmanntól, majd Eisenhut rakja zsebre. Jakabay újra gondolkozik s újra sétál. — De becsületszavára ígéri, hogy nem vesz többet legfelebb két teleknél ? — Becsületszavamra! Jakabay előveszi a főváros térképét és rámutat a tervezett körút mellett egy trónnal rajzolt nagy négyszögre. Ez kétharmadát magába foglalja annak az utcának, melyben a beteg gyermekét ápoló nő háza áll. — Itt ? — kérdi Goldmann meglepetve. — Persze, ott ahol az ön kereskedésük nem üt lármát. S ép ezt a részét kell szépíteni a városnak, mert a palota homlokzata, mely erre fordul, a kiépítendő körútra néz. — S mikor kezdenek a palota építéséhez ? — Két év múlva hozzá látnak a kisajátításnak. A terv szerint legkésőbb újévkor meg kellene kezdeni az építést is. — Hadd lám csak! Berek utca az öttől a huszonegyedik számig! Hm! Ez majd mind vállalkozók kezeiben van. S beírta tárcájába a számokat s megköszönte a doktor úr szívességét. — Egyik kéz a másikat mossa. A húszezer forint még ma itt lesz, csupán kétszáz forint elkönyvelési dijat vonok le belőle. — De kérem, minden este ott van az a hivatalszolga a »Zöld koszorú«-ban? Milyen félreeső helyet választ magának, mely mindig tele szokott lenni csavargókkal! — Igen, az első szoba, de a másik már tisztességesebb. Csepüs István rendesen megjelen ott a maga órájában, csak az olyan napokon nem, mikor neki kell fenmaradni éjjeli szolgálatra, mint például ma. Goldman Jákob úr mosolyog, hajlong jobbrabalra, aztán kihátrál a szobából, felkeresi Pihák urat s megkéri, legyen szives az ő nevében a doktor úr részére átalános meghatalmazást, meg ezer forintról szóló díjazási levelet kiállítani. Pihák tekintélyes közönyösséggel tesz eleget a kérelemnek. A tőzsér aláírja mind a két oklevelet, aztán ajánlja magát s önelégültségtől ragyogó arccal távozik. Goldman Jákob bizonyos tekintetben szavatartó ember, s a doktor úrnak ígért kölcsönt még aznap átadta; de hogy mindenben ily pontosan megtartja-e ígéretét, arra a Berek utca 5-től 21 számig terjedő telkek tulajdonosai tudnának megfelelni, akiket a tőzsér még aznap sorba meglátogatott. Bizony, ha a pénzember önelégült vonásaiból ítélni lehet, holnap doktor Jakabay már ütheti bottal a nyomát az olcsó telkeknek. Hanem a doktor úr nem is nagyon siet a vásárlással. Inkább kikocsizik, mihelyest esteledni kezd az »Arany szarvashoz«, hol már jóformán összegyűlt a »társaság.« Mikotorosz úr még nincs ott, Ő csak később érkezik meg és nyájasan mosolyogva rázza meg a kedves doktor kezét. Ma hallotta, hogy ki van nevezve a tepekalágyi vasúthoz jogtanácsosnak ; szerencsét kíván hozzá és egyszersmind bizonyos iratot ad neki itt, miközben mosolyogva jegyzi meg: — Amit a balkezem tesz, azt nem szokta tudni a jobb. A doktor zsebre dugja az iratot s szívesen megszorítja azt a balkezet, amelyik tesz, és aztán leülnek játszani. Három órakor reggel a rendőri ügyek lelke és a doktor elhagyják a játékasztalt, elbúcsúznak a társaktól és kimennek a házból, hogy kocsira üljenek. A ház előtt rendőrbiztos vár Mikotorász arra s mikor megpillantja őt, tiszteletteljesen int neki, hogy valami titkos közlendője van. — Mi az ? Szabadon szólhat ez úr előtt. Előtte nem kell titkolóznunk. — Följelentés érkezett, kérem a lássan. Fontos. — Talán valami összeesküvés ? — Nem épen. Egy bécsi rendőr érkezett, ki azt mondja, hogy a fővárosban van . — Persze, hogy itt van, ha ide érkezett. — De, kérem nem ő, hanem Balközy. — Hát azt hiszik Bécsben, hogy ők onnan jobban látnak, mint mi ? — s kezével elbocsátást int a biztosnak; maga pedig, miután a kedves doktort besegítő, szintén fölül a kocsiba, hazakocsizik ép oly jókedvvel, mint tegnap. Másnap sok aláírni való volna ugyan az irodában, de a doktor egész nap nem mutatkozik. (Folyt, köv.) Nagyanyám és szekrénye. (Francia elbeszélés.) Írta Etienne Marcel. Ha látták volna, mily gyönyörű volt, mily édesen nézett rám a nagy családi képről, a széles, gazdagon aranyozott keret közül. Ott függött a kastély dísztermében és örökké mosolygó, bájos, gyermekes alakjával oly igézően vált ki a sötét, nehézkes, komor ősök mellől. Képzeljenek maguknak egy tizenöt éves növendékleányt, érett galinakalászhoz hasonló szőke hajjal, bársonyfényű, szelíd, búzavirágszínű szemmel, piros s két ikerrózsaként egymáshoz simuló ajkakkal, félénken, hüledezve emelkedő és hosszú pillákkal árnyalt szemhéjakkal, finom, hófehér nyakkal és leirhatatlanul kedves, egyaránt szendes pajzán mosolylyal. Képzelhetnek-e nagymamát ily csintalan tizenöt éves apróságban ? Csinos öltözéke XV. Lajos korából való volt; kissé kacér, de nem frivol, kecses, de nem illetlen. Selyem ruha rózsaszín-fehér sávokkal, elől kivágva, kurta ujjak gazdag csipkeszegélyzettel, fekete bársony szalag a finom nyakon és egy alig festő rózsa-bimbó a kebel hal felén, mindenek fölött pedig ama hamiskás s mégis ártatlan mosoly, mely csillogóbb, tündöklőbb volt a selyemnél, átlátszóbb a csipkénél és nyíltabb a rózsánál. Ilyen volt az én kedves, mindig tizenöt éves nagyanyám! Ennyi az, amire gyermekkoromból emlékezem; ez az ami akkor oly nagy örömet, mulatságot szerzett nekem. Hányszor álltam órahosszat tátott szájjal, a levegőbe bigyesztett orral, bámész szemmel a kép előtt, mindig várva, hogy e félig zárt, hamis szemek megnyílnak, hogy e rózsás ujjak megmozdulnak. Hányszor fintorítottam szájat az átellenében függő merev tartású, feszes, vén tanácsos úr felé, kinek füléig érő keményített gallérja, elhízott, oskolamesteres arculata, csúf parókája oly visszataszító ellentétben állott e kedves, zsenge tüneménynyel. Volt azonban valami e képen, ami kiválóan érdekelt, egy apró tárgy, melyre nagyanyám támasz