Fővárosi Lapok 1879. szeptember (201-224. szám)

1879-09-12 / 209. szám

Péntek, 1879. szeptember 12 209. szám Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót-utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre . . . . . . . 8 írt. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik az ü­nnep utani napokat kivév mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épü­let­ a kiadóhivatalba küldendők. Régi dalok. (A »Budapesti Szemlé«-ből.) I. Te vagy hívem, kit szivembe temettem, Te örködül éjjel-nappal felettem, Alakoddal van tele a levegő, Álmomban is körülöttem lebegő. A földet én csak azért nem utálom, Mert rajta kis lábad nyomát találom, Az eget is csupán azért keresem, Mert annak válsz csillagává, kedvesem! II. Nem halsz te meg, tudom bizonynyal, Míg én magam meg nem halok, Megőrzenek szent fájdalommal Ha érzeményim s­e halok. Sorsunk dacára, életeddel Úgy összeforra életem, Hogy magamat én már csak a te képmásodnak tekinthetem. Te szólsz bennem, benne te érzesz, Eszméiddel gondolkodom, Alakodat tündökli vissza Erényem, jó tulajdonom. Bár életem megszűn a sírnál, Te akkor sem szűnsz meg velem, Tálzengi síromat neveddel A röpke dal s a szerelem. S h­a belőlem a másvilágra Átpattan egy szikrácska még, Te fennmaradsz, mert e szikrába’ Lényed dicsőbb sugara ég. III. Elveszett az a nap, a melyen nem látlak, Nincs fénye nélküled a fényes világnak, A mi szép és jó van, mind tebenned látom, Szerelmed e földön legdrágább sajátom. Ifjan s hervadatlan és képed szivemben, A felett az idő csak kimélve lebben; Bájaid virágát dér meg nem ütötte, Mintha nem is volnál föld gyenge szülötte. Hogy utánad esdem, ne ítélj meg érte, Hogy miattad vérzem, ne felelj azért te . Örömért, bánatért, mely rám tőled szállott, Légy örökké boldog, mindörökké áldott. Lévay József: A nevelőnő. (Elbeszélés.) Írta báró Horváth Miklós. (Folytatás.) Már korán reggel megüzenték Bálintnak: ne­hogy valamikép elmaradjon a lakomától, s ne tegye ki magát annak, hogy a földesur két lovas hajdút küldjön utána s úgy vitesse a terített asztalhoz. A grófné aznap szobájába hivatott, megölelt és négy szem közt szivemre kötötte, hogy mutatkoz­zam szeretetreméltónak, s járnék abban, hogy meg­szeressen atyja és — és az asszonyság, ki a háznál lakik, s kit a nagyságos asszonyának szólíthatok. A gróf kinn az udvaron nehány tarackot sze­relt föl az ünnepély alkalmára, melyeket a lovász gondjaira bizott, ki fölrakta egy szekérre, két szama­rat fogott be s megindult a sajátságos ágyúteleppel a szomszéd helység felé. A gróf eredeti dolgokat mesélt apósa életmód­járól és szokásairól, ősi magyaros háztartásáról és vendégszeretetéről, melyek ez idő szerint már a rit­kaságok közé tartoznak. XIII. A báró kastélya dombon állt, oly vidéken, hol minden volt, csak pénz nem, s hol mindenre inkább volt szükség, mint pénzre. A magyar ember ott a saját termesztésű borát itta, a maga búzájából őröl­­tetett udvari malmán lisztet, fáját a közös erdőből vágatta nagy mennyiségben, otthon szőtt kamukával teríttette asztalát, bízott kecskéinek fagygyából vagy fehér viaszkból öntötték gyertyáit, s méhes kertje volt ama gyar, hová a fáradhatlan munkás raj hordta mit illatos virágkelyhekről rabolt, és zsongva-bongva gondoskodott, hogy a ház az édességből soha ki ne fogyjon. Boldog világ ! jó kedvéből szintén kifogyhatat­lan, tán kevésbbé fogékony az előhaladás nagy eszméi iránt, de primitív életmódjával elégült s egyszerűsé­gében boldog, vágyait mérsékelni tudó és erkölcsei­ben magyarosabb. Ám legyen csak ez az egy előnye a mai nagy jelen fölött, törpe emberekkel az élén! Ám vitassa­nak el tőle minden érdemet, s kárhoztassa egy vásári piacokon fótó-futó nemzedék, mit közvetlen tapasz­talás után nem ismer, s mondja, hogy mennyivel di­csőbb a mai világ sora, én, a­ki mást is láttam, mást is tapasztaltam, örömest elmerengek egy letűnt kor szép emlékein. Mily válogatott s újabbnál újabb rózsafajokat látunk most, tarka szinpompában virítni? Lépjünk hozzájok s szagoljuk meg: egytől egyig illattalanok. Az én fiatalkoromban a rózsának még illata volt! A cukor sem oly édes ma, s mint ama német nagy böl­csész, szinte óhajtottam volna olykor megcukrozni. De tulajdonképen nem az én nézeteimről akar­tam ez­úttal beszélni, hanem egy ős­eredeti magyar házat festeni, mely ritkítja párját. Berényi közszeretetben állott megyeszerte, s az ember hajlandó volt megbocsátni feudális nézeteit, ama patriarchális szokásokért, melyek némileg eny­hítették a szabadalmak korszakát. Igaz, hogy ellen­mondást nem tűrt; megfej­ezte a helység csordáját, ha szeszélye úgy tartotta; lekaszáltatta az eklézsia virágos lucernását, kiásatta rektor uram kétéves oltványait és saját gyümölcsösébe ültettette át, ha véletlenül épen ez az ötlet támadt agyában, de azért soha sem a helységnek, sem az eklézsia elöljáróinak, sem rektor uramnak nem jutott volna eszébe, hogy zúgolódjék, mert tudták tapasztalatból, hogy ha ő méltósága szeszélyes jó kedvében tréfát űz, az okozott károkat nagylelkűleg és busásan szokta kárpótolni. S végre is ki zúgolódott volna ? A helység­e,melynek legbuzgóbb s legtekintélyesebb védelmezője volt a megye követeléseivel szemben; vagy az eklézsia, mely­nek rétje pusztán helyrajzi fogalom, ha a szénát az uraság a maga erején be nem takaríttatja s pártfo­gását ki nem terjeszti még arra is, hogy az eklézsiá­nak ne csak rétje, hanem papja is legyen, kiben mondhatni a patrónus tartotta a kálvinista lelkét, meg harangozója, ki az uraság premondáján élt s rög­tön fölhagyna a harangozással ama végzetes percben, midőn a premonda kimaradna; és e szegény eklézsiá­ban még pap sem harangozhatna, minthogy a haran­gok csakugyan a földes­uraság elvitázhatlan tulaj­donát képezik, a­mennyiben saját költségén öntette azokat. Vagy ellenzéket a jámbor rektor képezzen?, az az ember, kinek habár az asztal végén, de mindig terített asztalnál megvolt az ő helye, s ki elől a suites tálat soha úgy el nem vihették, hogy még egyszer vissza ne kerüljön a házi úr jóakaró intése következ­tében, mit a huszárnak adott. Az az ember zúgolód­jék-e, ki kártyázás alkalmával csak nyerhetett, de soha nem veszthetett, s ki kecsegtető reménynyel leste, ha ferblizés közben egy-egy tízforintos a zöld asztalról leesett, mert ha a játszók közül valaki föl­emelte, azt kérdezvén, hogy hát ki ejtette el, a rek­tor már eleve tudhatta, hogy ő méltósága haragosan így kiált föl: ki más, mint a rektor uram! Igaz ugyan, hogy valahányszor a rektor egyet ásított, a báró rögtön jó vadász-időt emlegetett és halk hangon hozzá tette: mert az agarak ásítnak! De rektor uram aznap, midőn a lovász a mozsár­ágyúkkal már útban volt, még oly dologra nézve is adhatott volna biztos tájékozást, mely átalános izga­tottságban tartá a helység lakóit s feszült várakozás­ban a falu vénjeit; megsúghatta volna ugyanis, hogy ki lesz a pap! Kétségkívül nem az, a ki a theologiában legje­lesebb ; sem az, a ki a szentírásban különösen jártas; sőt még az sem, a ki szivreható ékesszólásával meg­­ríkatni képes a falu népét, a harangozót, sőt magát a tiszteletes asszonyt, ki pedig életében már elég prédikációt hallott, hanem az, a ki a vizet csak mos­dani vagy kereszteléskor használja s a ki nem fog elszörnyűködni, ha a földesur majd az ebéd alatt borral szinűltig töltött serleget tétet eléje, hogy a hatalmas kupát fenékig ürítse. Oly ember, ki bárha pap, szereti a vérengezést, a mennyiben szeret va­dászni ; ki nem felejtette el a ferblit s kész megta­nulni még a máriást is; szóval, ki joviális viselete által már eleve sejteti, hogy esős időben nem fog otthon a parochiájában vesztegelni, hanem el-eljáro­­gat a kastélyba, hogy a vén udvarcsarnokban, csön­des pipaszónál, Phaedrus meséit idézgesse, ha már a társalgásból kifogytak, s föltéve, hogy sem agarászni sem haj­tó vadászatot rendezni nem lehet. Oe ez a vén rektor jól ismerte a falu urát! Midőn külön­ fogattal úrnőmmel a kastély felé közeledtünk, a külső udvaron a mester megállítá ko­csinkat, és tiszteletteljesen köszöntve a grófnét, mo­solygó arccal mondá: — Aligha­nem Cserjánosi uram lesz a papunk. Ma céllövés volt a kertben és a tiszteletes mindig centrumot talált. Úgy gyanítom, hogy ha ebédnél, pohározás közben sem hagyja cserben szerencséje, s ha megbirkózik még az ősi kupával is — — Hogy­ mint van atyám ? — szakítá félbe a grófné. — Hála istennek — teljes jó egésségben, erőben. — Tartsa meg isten számos esztendeig, fejezé be a grófné, tekintetét szenteskedőn ég felé emelve. A rektor, ki nem volt oly bárgyú, mint látszott, sajátszerűn mosolygott e problematikus gyermeki szeretet ájtatoskodó kifejezésén, és széles tenyerével, mintha bajuszát simogatná, eltakarta száját. Kocsink a kastély előtt állt meg, hol már szá­mosan voltak összegyülekezve a vendégek. A grófné tüntetve borult atyja keblére, a tár­saságtól bocsánatot kérve s mintha legkedvesebb kötelességének tartotta volna, az asszonyság termeibe sietett s elhalmozta azt ezer előzékenységgel. A vendégek ezalatt csoportokra oszlottak. A nagy ebédlő-terem, hová a régi építészet különös szeszélye következtében az érkezőnek okvetlen s mindenelőtt be kellett topannia, majdnem igen szűk volt ennyi vendég fogadására. Megyei tisztvise­lők feles számmal, birtokosok, majdnem az egész környék kitűnőségei, sereglettek a vendégszerető úr hajlékába. A papj­elöltek nyugalmat színlelve jártak-kel­­tek, elpalástolva izgatottságukat. Bálint is megjelent a lakomára, nem várva be, hogy kétlovas hajdú nyeregkápára fektetve vigye a vendégszerető kúriába. A házi ur titkos rendeleteket osztogatott cseléd­jeinek, hogy melyik hordót verjék csapra, hány őzet s hány nyulat süssenek, s kinek kocsija kerekét vegyék ki, ha gyanússá válnék beleegyezése a hetedhét napig tartó mulatozásra. (Folyt, köv.) -------------------­

Next