Fővárosi Lapok 1879. szeptember (201-224. szám)
1879-09-17 / 213. szám
Szerda, 1879. szeptember 17. 213. szám Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre ..............................8 írt. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivév minden nap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október-decemberi folyamra ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 ft, félévre 8 ft, egész évre 16 ft. A pénzutalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: a »Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Budapesten.« Mi a költő! Mi a költő lelke ? Zászló, büszkén lengve, De csakhamar összetépve, Nincsen, a ki rá ne lépne! Mi a költő szive ? Isten csodamíve. Szörny, mely urát bántalmazza S idegennek vérit adja. Mi a költő szíve, lelke? Égi pecsét földön lelve, Igen ! — földi porba nyomva Istennek szent lábanyoma. Dr. Zichy Géza. -----*»»1----- A »Hétlábú« csárdás lánya. (Elbeszélés.) Sümegi Kálmántól. Félig nyilt vadrózsa az útszélen sok utast ingerel, hogy azt leszakítsa. Pörge kalapjához fűzi azt a bojtár, kicsi gomblyukába a városi urfi, aki szebb rózsát is talál a nagyvárosban, akár minden utcasarkon, de nem olyan egyszerűt, üdét és ingerlőt, mint az a vadrózsa. Összeborult bokor hűs árnyában virít ez a kis virág. Rászáll az ut pora, megtépi a szélvész, megveri a zápor, pörzsöli a sugár, hanem azért minden reggel harmatban fürdik, melengeti a fényes verőfény, csókolja a szellő s a pusztai méhesből dongó méhek szállnak bimporos szirmába édes mézet lopni. Bors Gyuri leánya nyíló vadrózsaként virított a »Hétlábú« csárdában. Mérte a bort fiatalnak, öregnek, mosolygott, ha úgy hozta a kedve s a kihez jobb szívvel volt, megszerezte a borát hol egy csókkal, hol egy öleléssel. Könnyen adta, a kinek akarta. De nehezen, a ki sokat kérte. A kit meg nem szenvedhetett, fittyet hányt annak csak olyan könnyen, egykedvűen, mint mikor a szalmazsomborból hajnal után szemet szúrt a mohó baromfinak. Könnyen vett mindent. Szép szót adott a szép legénynek, ha nem is törte utána az magát s járhatott utána keltétől napestig az, a ki nem állt az arcához. De nem volt állandó. Ma Péter, holnap Pál, amint a kedve hozta. Egyik este megölelte, megcsókolta Bimbó Miskát, a falu első legényét olyan tüzesen, olyan hamisan, hogy a nekibomlott legénynek majd az eszét vette, a másik este meg oda ült valami jött ment vándorló legény mellé s rá se hederített Miskára, ha százszor billentette is árvalányhajas pörge kalapját, a melyiknek a peremébe pedig maga tűzte föl az árvalányhaja mellé a szagos rozmaringot. Sudár, szép leány volt. A haja fekete, mint sötét éjszaka, piros az orcája, mint a hajnal pírja. Gyújtott a szemével, igézett ajkával, megvert a tekintetével. Olyan homloka volt, amelyik egyik pillanatban ragyogott, mint a napos ég, a másikban meg sötétlett, mint a terhes felhő, mikor cikázva villámlik. És ahogy a teste rengett, mikor sebtiben ide-oda pördült, ahogy karcsú dereka hajlott, akár a kígyóé, mikor a mámoros legénynyel játszott, olyan hódító volt az, mint a babona szerint a vizi tündéreké, akik észbontó nótával a habos hullámok forgó árjába csalják a szegény utast . . . Bomlott is utána három határ legénye s nem egyszer vetődött a városból úri társaság a »Hétlábú«-ba a csárdás Vicáért. Itták a rész lőrét, huzatták a vályogvető cigányokkal, csak azért, hogy a kacki leányt magukhoz kaphassák, mikor bort tett a keresztlábú asztalra s ahogy magukhoz kapták, egy ölelés hosszáig kebelen pihentették mámoros fejüket. Mert hát tovább nem igen lehetett. Vaskarokból is kipattant volna a Vica dereka, ha nem szívesen hajolt ahhoz, a ki ölelte. Puha, rengős karja szívós volt, mint az erdei iszalag s csak akkor engedett, ha a szive húzta. Az a lenge duhaj, férhetetlen szív, a melyiknek maga sem tudott parancsolni. Ide-oda ringott az, mint az ingó káka, mikor a hullám jobbról-balról mosta. Tudta ezt jól szegény Csillag Laci, azért is nézett olyan félve azokba a tüzes szemekbe. Mikor először belepillantott, megégette magát. Azóta kerülte a leányt, mint éjszaka a temetőt, nehogy kisértettel találkozzék. Csak hébe-hóba tekintett be a csárdába egy ital borra, hogy leöntse a nyugtalan keserűséget, a mi ott a szive táján támadt, ha nem vigyázott az eszére, mely néha, mintha szárnyas paripára kapott volna, úgy nekivágtatott hegyen-völgyön, tüskén-bokron keresztül a »Hétlábú« csárdának. Akkor is bizonyosan annak a táján kalandozott, mikor a kukoricaföldek mentében véletlenül találkozott Vicával. Két hete nem látta már akkor. Csak éjszaka jelent meg néha-néha álmában nála a kacér leány, vagy a róna csalfa délibábjából kacsintgatott át át hozzá, mikor a legelő nyáj nyomában járva, hús nótákat fujdogált kicsi tilinkóján. Most egyszerre váratlanul bukkant rá. Talán mert a nyája eltévedt, talán titkos vágy vonta arra, vagy talán egyenesen Vica kereste föl, mert olyanra mindig kész volt az a leány ?! Megijedt tőle. Mintha lidérc csapott volna föl szeme előtt a zsombékos lápból. Szeretett volna futni, de valami rejtélyes erő oda kötötte a földhöz; csak állt, mint a bálvány s a szeme rajta veszett a leányon. — Adj’isten, Laci, — köszöntötte dévajul a parázsszemű Vica. — Fogadj isten, — válaszolt a legény. — Ejnye de kelletlenül mondod ! Mintha fölpanaszolnád ! — Nem panaszlom lesz én, hanem nincs kedvem a tréfára. Különösen veled! Jobb, ki nem kezdeni az ilyen leánynyal! — Milyennel, ha megmondanád ?! Talán csak nem vagyok a sátán leánya, hogy félsz tőlem ?! — Apád, anyád hiszen nem volt sátán, de benned van azért az ördög! Ott vigyorog a szemedben; azért van az, hogy akire rátekintesz, megvered holtáig nagy nehéz átokkal. — Hej, Laci, de bolondul beszélsz te ma megint ! Hát már ismét beléd ütött a kételkedés ?! Pedig ha tudnád, Laczi, hogy milyen jó szívvel vagyok hozzád, bizony közelebb lépnél, talán ezen a keskeny bütűn is átfáradnál? ! — Sohse csábíts! ne csalogass, ne hitegess! Nem hajtok szavadra!.. Látod Vica, olyan vagy te, mint ott a kukorica között az a tányéros napraforgó. Nincs benned állandóság, sem hűség. Csalogatod a legényt, csak azért, hogy megcsald! . . — Megcsaltam már sokat, az igaz. Minek tagadnám ?! De Laci, hiszed-e, hogy te kívüled nem is szerettem mást ez életben soha! Isten engem úgy segéljen! Nagy esküt mondtam, de ki kellett mondanom, mert azt akarom, hogy bízzál bennem, hogy szeress úgy, amint én szeretlek! . . A legény tántorgott. Úgy érezte, hogy a lába alatt megindult a föld s most forog vele. Ránézett Vicára, aki csaknem úgy repült át a keskeny bürűn, hozzá futott, gömbölyű karjait ölelésre tárva. A legénynek csak bele kellett dőlni. És Csillag Laci beledőlt . . . Meg is ölelte, meg is csókolta tüzesen, szilaj ül a kacki-leányt Mintha egy öleléssel agyon akarta volna szorítani. De azért a kacér Vica szive nem szorult el anynyira, mint azé a kislányé, aki hogy arra került a a patak mentében, látta ezt a forró ölelkezést. Bizony a szivéhez kapott s majd hogy jajszó nem repült ki ajkán. Szegény kis Juliska, mit tehetett ő róla, hogy anyányira szerette azt a deli bojtárt, számadó apjának leghűbb cselédjét! Olyan jó, olyan szelíd, nyájas volt hozzá az a legény, mióta csak a házukhoz került. Sokszor játszott vele, mikor este hazatért a nyájjal, sokszor fél vasárnap délutánokat a mulatságára szánt, pedig még akkor Juliska olyan kicsiny volt, hogy édes szülei kenyérdagasztásra is gyöngélték. Kis nyulat is fogott a számára a fiatal lucernában,pitypalattyot tőrbe ejtett a hazavetés között s mikor szép tavaszkor nyitott az ibolya, a fehér gyöngyvirág, alkonyatkor mindig bokrétával köszöntött be az árnyas pitvarba, a hol olyan édes epedéssel várt rá az a nyíló virág, számadóék szőke Juliskája. Hát abból az édes epedésből lassan-lassan bizony nagy szerelem támadt. Ahogy két tél után két tavasz fordult, a szőke Juliska megnőtt anyányivá. Domború lett keble, izmos rengő válla s duzzadozó szép karcsú dereka. Égő kék szemének pajkos játsziságát szelíd árnyékkal borította be a csöndes meregés, arcáról elveszett az a kislányos csattanó pirosság s csak az a föl-föltörő láng csapott ki rajta, a minek a a tüze a zakatoló szivben ég olyan izzóan, hogy a here néha el is lankasztja a szerelmes lányzót. (Folyt, köv.) A megvetett nő. — Francia elbeszélés. — irta Alphonse De Launay. Festőibhez, áhítatgerjesztőbbet képzelni sem lehet, mint a minő a Dauphiné egyik szegény községének, X... falunak az kis temploma. Félig eltakarva két roppant gesztenyefa sűrű lombjai által s mindenfelől befutva borostyánnal, csupán az előcsarnok látszik ki, melynek fehér falai a nap sugarainál élénken tűnnek át a sötét-zöld színen, míg a tornyot csak alig lehet védelmezni a fák ágainak elnyomó hatalma ellen. A sírkert ott terül a templom körül: a halottak közvetlen az isten közelében ! E hely oly alkalmas az örök nyugalomra; a halál nyomasztó eszméje itt nem tűnik föl oly sötétnek, gyötrelmesnek; a lombok madárdallal kínálkoznak, a fűben vidáman cirpel a tücsök s árnyas nyughelyet kap az ember, ha ide jut az élet estéjén, nyugalmas álomra hajtani a fejét. Nincsenek itt emlékszobrok, egy egy fakereszt vagy durván faragott kő egyszerű névvel, nap- és évszámmal, elegendő a visszaemlékezésre. Igénytelen, csöndes emberek pihennek ezek alatt. Csak kevés sír domborúl itt; . .... ben sokáig élnek az emberek; az égalj egésséges, a lakosok pedig józanéletűek. Sok évig tartó munkásság és töredelmek után, hogy a mindennapi kenyeret megszerezhesse családjának a paraszt, egyre a barázdák fölött hajlong, mígnem egy nap nem tudja többé fölegyenesíteni meggörhedt derekát s leroskad, hogy mintegy utolsó csókját nyomja a szeretett földre, e szigorú úrnőjére, mely fölött teljes életében görnyedezett. Ide szállítják aztán, a templom árnyékába, minden mélyebb fájdalom nélkül. Vájjon miért is siratnák oly nagyon az életből elköltözöttet ? Hát nincs-e reményük az életen túl ? A sírba szállt elődökért nem igen keseregnek, hiszen mondhatni irigységet keltenek ezek: a szabadságukat visszanyert foglyok. A jó öreg lelkész, kinek hajlékában szívesen látott vendég valók, megmutatta nekem a kis templomot, beszélt a temetőről, elmondva, mily küzdelem