Fővárosi Lapok 1879. október (225-251. szám)

1879-10-18 / 240. szám

A B­r­e­n­t­a partjá­n. (Olaszországi tárca.) A Berlinga csúcsok kopaszán merednek az ég felé. Olyanformán néznek ki, mint ahogy — a jám­bor Vasari szelleme bocsássa meg ezt a hasonlatot! — Tizián meg egy rakás követője festé Ziani dogé fejét, a­ki kétségkívül vitéz hadvezér és bölcs államférfiú, de nem kevésbbé csúnya halandó volt; alól fényes köntösben, sötét olajfákkal, lapos fügelevelekkel, lombos szőllősátrakkal, virágzó falvakkal ékített róna, lábainál a Brenta, e széles hátú, lármás folyó, hanem a feje, az kopasz, ott nincs semmi, legfeljebb a méltó­­ságos nagy doge-sapka, a mely akkor volt legszebb ha teljesen sisak borította, a mint a Berlingán is leg­szebb, hogyha valami köd vagy felhő misztikus fény­nyel árnyalja be. — És ha látná ön ezt a folyót feljebb és lejebb. Primolanonál pisztráng terem benne, Ma­­ranonál pedig ponty. Egész átváltozik. Itt csator­nát víznek ki belőle, ott csatorna köti össze a Pia­­véval. Fent még osztrák finánc szedi a vámot mel­lette, legalul már a szent Márk oroszlána őrzi. így szólt hozzám egy ügyvéd ismerősöm a bas­­sanoi hídon és megmutatta a folyót fel a Yalsugana felé és le Rosa felé. És aztán — javíthatatlan természet! — a szép természet ölén, a­hol életet és békét lehel min­den, nagyon politizáltunk. Con amore szidtuk az Ita­lia irredentát, mely miatt oly méregdrága a­­ piszt­ráng. Tudniillik a pisztráng a trentói oldalon terem, s onnan áthozatva vámot kell értté fizetni. Az én ügyvédem elkeseredését az nem volt képes megvigasz­talni, hogy viszont a »Sfoglia«-ért, mely az Adriá­ban terem , kettős árt fizet a trentói konyha. * Hanem szép ez a folyó és hasznos. A Rosa con­­zorcium,­­ilyen az olasz költészet, még egy konzor­ciumnak is ilyen poetikus nevet ad, míg nálunk csak Schwarzokat, Hirscheket és Herzeket ismerünk!) ott vezeti el Castelfranco felé a vizet. Egy mély árok, mely tele van aranynyal. Tudniillik arany a viz, mely nélkül, a bölcs Yaro mondja igy: minden földmive­­lés nyomorult és eredmény nélküli. Zuhogva tör ki a Brentából a havasi víz. Hogy a költői hatás teljes le­gyen , kénytelen vagyok megjegyezni azt is, hogy a csillogó kristálytiszta víz zsilipjét a custodéval együtt a finánc is ellenőrzi, mert hát a folyó vize az államé, nehogy megkárosítsák az államot, s több vi­zet vegyenek el, mint a­mennyire háromszász éves folytonos peripatvar után sok szerződésben megállapít­tatott az elvételi jog. Mert itt a víz vagyon. A közfo­­lyókból elvett vízért milliókat fizetnek évenként az államnak, tudniillik csak az elvételi jogért, mert az illető tulajdonosok maguk csináltatják aztán társasá­gokban az elvezető főcsatornákat, a mellékcsatorná­kat, magok tartják az acquaruciót, hogy úgy fejezzem ki magamat: vizcsőszt,a­ki lelkiismer­et­esen óra­számra osztja fel az éltető nedvet, és aztán — tessék meg­nézni felső Olaszország egy millió öntözött holdj­át. És a mi jó magyarunk örül, ha szabadul a víz­től, csak szidja a Tiszát minden titulus alatt és nem tudja, hogy mi másutt a földművelés, mennyi fáradság­gal, mennyi kínnal, mennyi befektetéssel jár. A mi talajunk kincse mivé lenne, ha hasznosítanék vizein­ket, ha a Tisza kétszáz mérföld árterét öntöző csa­tornák borítanák el! Mi lennénk akkor mi ? Gazdag, büszke, hatalmas nép, mely fajunk ragyogó erényei mellett, — hogy a francia frázist használjam — ott haladna a civilizáció élén, melyet bámulna és irigyelne mindenki. És most mi virágzik nálunk ? Egy pár Schwarcz, Hirsch meg Herz-féle konzorcium, a két­ségeskedés, szükség, egymás bántása, egymás szidása, irigy társalkodás és mindezek mellett üres, a kétség­­beesésig üres idővesztegetés. Fel az Alpok alá! Campesen már megörül az ember a rég látott ismerősöknek, angol touristáknak. És itt — távol a tourista özöntől, a vasúttól — eredeti köntösében van az angol tourista. Oly méltó­sággal sétál az Alp alatt e kis faluban hosszú szárú csizmájával, hosszú lábszáraival és piros orrával, mint valami gólya a pocsolyában. Szörnyen lenézi a béka­sereget. Az ő hazája ott fent van a magasban. Az egész nyarat hegymászással tölti. A milánói Galeria di Vittorio Emanuelen megvette az alpinát, ezt a hosz­­szú, kampós botot, s azóta a Simplontól a Brentáig nem maradt hegy megmászatlanul. Ötezer méteren alul nem is kezdi s a mikor nem járt zerge-nyomokon, mély szomorúsággal írja fel naplójába, mint Traján császár a napot, melyen jót nem cselekedhetett: »ezt a napot elvesztettem«. Mit neki a falu lakossága, mely­ből a furulyázó kecskepásztor is csak addig mászik föl gidáival, a hol még azoknak ennivalót talál, s csak a vadász meri ledurrantani a zergegidát. Szegény ré galantuomo is ehhez a fajtához tartozott. A magyar emigráció egyik elsőrangú tagja beszélte nekem, hogy mily sokat adott Viktor Emánuel király a maga diplomáciai ügyességére. A­mikor Cavour legjobban­­ forgatta ujjai között: mindig azt hitte és ravaszkásan mondogatta el bizalmasainak, hogy ő mily ügyesen vezeti miniszterét. Hanem ennél is többre becsülte az Alpeseket. A­mikor csak szerét tehette, szabadult a hegyek közé. Cialdini egyszer útjában fogta el holmi fontos közlenivalókkal. — Hagyjon békét nekem, rimánkodott a király. — De, sir, a magasztos hivatás!. — Eh, mestiere duro! cudar mesterség, — fe­lelt rá a király, s aztán egy szellemdús grófné em­lékkönyvébe úgy jegyezte be civilstandját: »Vittorio Emanuele, cacciatore degli Alpi«, alpesi vadász. * Itt az Alpesek töve: itt a touristák paradi­csoma. A komoly touristákat értem, kik a hegy tete­jén nyaralnak, s nem városokban, mint más emberfia. Azt képzelem néha, hogy ott vagyok a skót hegyek közt, az Esk zuhogó partján, a szép völgyeken, a ra­gyogó tavakon, a­hol csak úgy terem a sok tourista és a sok szép touristanő. De ez némely részleteiben még szebb annál. A »Sette Comuni« közepe ez. Hét helység volt itt századokon keresztül elszigetelve a világtól: hét német falu egy államot képzett. Ma már sem állam, sem német. A mandli beleveszett az olasz calzoneba, a sváb kalap a calebresebe s Ger­­mánia zengzetes nyelvét elfojtotta az olasz szó. Ha­nem azért a táj gyönyörű. Mily ragyogó szépség pél­­dául az Oliero, e gyönyörű kristálytiszta folyó, mely a hegyekből ömlik ki; barlang szája az eredete, valami száz méter a futása, csattogó vízesések közt belesül a Brentába, sziklabölcsőjéből sziklasírba, egyike a legmegragadóbb tüneményeknek. Senki sem tudja eredetét. Mikor világra jő, már hatalmas folyó. Jéghideg habjai fügefákat, rozmarinokat, le­­csüggő szomorú­ fűzeket és olajfákat öntöznek, meg a tulajdonos Parolininek két papír malmát, a ki Olievonak egyetlen birtokosa s régen Conte d’ Olievo­­nak is nevezték. A kiömlés felett még van egy másik barlang is, az Ezeliniek barlangja. Ezelini a Padova zsarnoka * i. 1152 — — Az Írnok közelebb vonja székét, annyira, hogy most már csaknem összeér a rejök ... Mily botrány! És Pascal elragadtatással mondja: — Oh, bizonynyal... csakugyan észrevettem én azt... De hát én ép olyan vagyok, mint szent Tamás, még kétkedem ... Kérem kegyedet, ajándékozzon meg bizalmával... Mondja meg nekem a nevét! — Nagyon is sokat kíván ön, — susogja szom­szédasszonyom, s kezét a fiatalember karjára helyezve, érzelgő hangon teszi utána: — Találja ki! Most már ideje, hogy rendet csináljak köztük, különben isten tudja, mi minden nem történhetik Megragadom ideges kézzel a redőny zsinórját... Brrr... brrr..., a redőny lapjai nagy zörrenéssel göngyölődnek föl s én az ablakkeretben úgy látszom, mint valamely varázsló tündér. Valóságos színházi jelenet ez. Pascal talpra szökken s feldönt két vagy három cserép virágot; Lobligeois Szabina pedig halk sikoltásban tör ki s hirtelen megfordulva, megpillant engem. — Asszonyom, — mondom a legnagyobb nyu­galommal, — úgy tetszik, mintha Lobrigeois ura­: lát­tam volna belépni a kapun. Szabina asszony kissé elsápad, ajkát rágja, szúró pillantást lövel felém s Nan Pascal mellett elhaladva, a nélkül hogy rátekintene, nagy­eszélyesen visszavo­­nul a hitvesi hajlékba. Pascal szánalomraméltó alakot tüntet elő. Egé­szen megkövülten áll ott, akár a Lóth felesége; kar­jai lazán csüggnek alá; szája nyitva s rövid, tüskés haja szinte fölmered az ámulat miatt. Szégyenkezve, zavartan süti le a szemét s alig mer rám féloldalt, lopva tekinteni. Parancsoló kéz­mozdulattal intek neki, lépjen be lakásomba. Enge­delmeskedik s a­mint az ablak mellett elvonul, meg­üti fejét a kiálló redőnyben és midőn végre belép a szobába, megáll szótlanul, oly bűnbánó helyzetben, hogy alig tudom visszafojtani a nevetést. — Nagyon sajnálom, hogy önt zavarba hoztam, — mondom neki, — de hát én nem is tudtam, hogy ön olykor látogatást tesz Lobligeoisné asszonyságnál. — Nem ő hozzá jöttem én, — viszont­ a fiatal ember megnyúlt orral, — hanem kegyedhez. — Ebben az esetben ön nagyon szokatlan időt választott. Hiszen jól tudhatja, hogy én négy órától hétig nem vagyok itthon. — Tudom, asszonyom, de sürgős másolnivalót hoztam kegyednek... Azt hittem, négy óra előtt ide érkezhetem; de mivelhogy nincs órám, tévedtem az időben s mikor kegyednek az ajtaján csöngettem, senki sem jelenkezett... Ekkor jött ki Lobligeoisné asszony a lakosztályából s fölkért, lépjek be hozzá s nála várakozzam. — Várakozzék? Ugyan kire? Ön sejthette azt, hogy én hét óra előtt nem térek haza. Miért nem hagyta ön szépen ezeket az iratokat e nőnél, s miért nem tért egyszerűen vissza az irodába ? — Én ezt akartam tenni; de hát Lobligeoisné asszonyság oly szívesen marasztalt... — Természetesen, ő nagyon szeretetreméltó asszonyság, sőt olykor tulságig is viszi nyájaskodásait, jóllehet kegyes, istenfélő asszony... S míg mindezt mondtam, ujj­aim idegesen do­boltak a kandalló márvány párkányzatán. — Nos, ön azért lépett be hozzá, hogy meg ne bántsa... — Bizonyára, részben azért, de — tévé utána Pascal félénken, — még más okom is volt... — Ejh! És szabad-e tudni, mi volt az ? — Nos, mindig azt vetik szememre, hogy na­gyon kevés világismerettel birok, és ez valóban úgy van, ha én valamely nő társaságában vagyok, oda van minden bátorságom s borzasztóan esetlenül vise­lem magamat. Így tehát, mivel Lobligeoisné asszony nem tartozik ama méltóságteljes alakok közé, a­kik megfélemlítenék az embert, örömmel ragadtam meg az alkalmat, hogy magamat a finom társalgási mo­dorban gyakorolhassam. — Ej, tehát ön világfi akar lenni? — kérdem nem minden gúny nélkül. — No, akkor önnek még nagyon sokat kell magát gyakorolnia, szegény fiú... — Tudom, — viszontá szerényen, — de hát mindennek a kezdete bajjal jár s én azt gondoltam, hogy ha már rá adom fejemet a finomabb társalgás begyakorlására, legjobb lesz azt a Lobligeoisné asz­­szonyság körében kezdeni. — Úm, — mondom csípősen, — ön tehát a tanonc-évet emez asszonyság körében akarja végezni ép úgy mint a fodrászinasok, kik először álhajon gya­’­korolják magukat mesterségükben. E magyarázat mindenesetre elég elmés, azonban ön tudhatja, hogy engem effélékkel áltatni nem lehet... Azok után, a­miket hallottam, úgy sejtem, önnek nagyon ínye sze­rint való volt a lecke s az idő gyorsan röpült tova. Pascal elpirult. — Sokáig volt kegyed az ablaknál ? — kérdő dadogva, aggódó arccal. — Egy jó félóráig. — S hallotta kegyed a beszélgetésünket ? — Tökéletesen... Oh, az nagyon épületes volt... Bezzeg ön is becsületére vált ám oktatónőjének s elég ügyességgel követte őt amaz apró ösvényeken, a me­lyeken önt vezetni jónak látta! — Miféle ösvényeken ? — kiáltott föl Pascal elbámulva. — No, csak ne mutasson ön olyan csodálkozó arcot! — mondám vállat vonva. —­ Az ön korában már senki sem olyan tapasztalatlan, hogy a midőn egy nő oly nyilatkozatot tesz, mint a minőt Lobli­geoisné asszony tett önnek, ne tudná hányadán van... — Nyilatkozatot ?.. nekem ? — Ejh, hiszen ő eléggé tisztán kimagyarázta magát, midőn ön előtt bizonyos személynek ép oly tiszta, mint gyöngéd vonzalmáról beszélt, meg amaz áruló szemekről, melyek ama vonzalmat önnek már fölfedezték... Hiszen ő nem beszélt héberül! Sőt én úgy vettem észre, hogy a tisztelt asszonyság min­den szeméremét mellőzve,­ szavainak ugyancsak nyo­­matékot iparkodott adni.­ — Micsoda ? Hát azt hiszi kegyed, hogy Lobli­geoisné asszony önnön érdekében beszélt? — kérdé Pascal nevetésre ingerlő ámulattal. — Nos, vájjon kinek másnak az érdekében be­szélt volna ő, mit gondol ön ? — Istenem! — motyogá a boldogtalan Pascal, nemezkalapját kegyetlenül morzsolgatva ujjai közt. — én nem is tudom, hogy fejezzem ki magamat ke­gyed előtt... De én tökéletesen tévútra voltam ve­zetve s más értelmet adtam az ő szavainak... Hiszen én nem is szeretem azt a Lobligeoisné asszonyt s esküszöm kegyednek, hogy egészen közönyös vagyok iránta. (Folyt, köv.)

Next