Fővárosi Lapok 1879. október (225-251. szám)
1879-10-23 / 244. szám
Csütörtök, 1879. október 23. 244. szám Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ............................8 frt. Negyedévre ...... 4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivév mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az a r a n y-v e n y i g e. (Régi történet.) Elbeszéli: E Q 0. (Folytatás.) — De én még mindebből nem látom, hogy Carpentarius Dániel uram a gonoszszal cimborálna, — monda mosolyogva a peregrinus. Jámbor János uram azonban nem sokat koncertált többet vele, mert kis házához ért, hol már bizonyosan várt fáradt tagjaira a meleg nyoszolya. Még egyszer meginte a peregrinust: »Oda ne bolonduljon kelmed« , aztán nyugodalmas jó éjszakát kivánva, nagyot zörgetett a keskeny kapun függő rézkalapácscsal s lámpája fényét csakhamar elnyelte a kitárult kapualj sötété. A peregrinus maga maradt a néptelen, ódon utcán. A szél mindjobban csikorgatta a szélkakasokat a háztetők fölött s az ereszek sárkányos bádogcsatornáin nagy esőcsöppek kezdtek egyhangún kopogni. Még csak kevés ablakrostély mögül derengett ki lámpavilág a sötétbe. Urunk születése után az 1720-dik esztendőben, este kilencedfél óra táján Bártfa városában már nyugodni tér vala minden jó lélek. A peregrinus összébb vonta köpenye redőit, szemére nyomta a csalmát és szél, esőverés ellenében megindult a távol komor ház felé, melynek kürtője még mindig szórta a szikrát, árasztotta az izzó, vörhenyes fényt. A temető nagy hársai a szélben zsugtak-bugtak, hajladoztak egymásra, mintha valami nehéz titkot akarnának egymásnak elmondani, az eső pedig egyre szaporábban paskolta a köves országutat. Messziről, a hóhérház felől, tompa kutyaugatás vegyült bele a szélzúgásba, esőcsobogásba, a peregrinus azonban nem hallgatott semmire, csak ment előre, amerre a gomolygó tűzoszlop vezette. Nem törődött azzal sem, hogy minden ruhája csűrön viz lett s mikor végre a fekete ház nagy kapujára hármat ütött a nehéz vaskopogóval, levette csalmáját s mig a zápor áztatá barna fürtéit, mint a kinek régi óhajtása teljesült, forró hálaszokat rebegett összekulcsolt kezei fölött, aztán az izzó világban pirosló ég felé emelve jobbját, erős hangon mondá: — Meg fogom őket menteni! II. Hosszantartó viszhangot vett föl a vaskalapács döngése a fekete ház boltíves kapualjában, sötét folyosóin, és sohá nem is válaszolt más hang a peregrinus zörgetésére, mint ez az elhaló, tompa moraj. Végre hirtelen kicsapódott a legfelső emeleti ablak egyik szárnya, egy homályos alak hajolt ki az esős éjszakába s egy bizalmatlan mély hang kiáltott le az idegenhez: — Ki az, aki háborgat engem ebben a késő órában ? Ha vándor, keressen barátságosabb hajlékot magának ; elég nagy a város. — Vándor vagyok, — felelt vissza a peregrinus, — messze földről jövök, de én ebbe a házba törekszem. Carpentarius Dániel uram őkegyelmének hozok levelet Joannes Melan orosz wittembergai professzortól. A valaki ott fönn nagy zörejjel csapta be az ólomkarikás táblát, mely mögött nemsokára világosság csillant meg, mire ismét kinyílt az ablak s az előbbi alak egy zsinóron függő kis kosarat dobott le a peregrinushoz: — Látni akarom azt a levelet. Alig tette a peregrinus az összehajtott pergament a kosárba, az hirtelen fölrepült az ablakba. Az, akinek a levél szólt, meg lehetett elégedve ezzel az ajánlással, mert kevés vártatra nehéz, csoszogó léptek hallatszottak a földszinten, lámpafény hatott ki a kapu hasadékain, majd a kulcscsal valaki soká keresgélte a zár nyílását. Végre nagyot csikordult a vén lakat s kinyilt az ajtó, de csak annyira, hogy a peregrinus alig fért be a résén. A sötét kapualjban egy különös emberi lény állt, lobogó szövetnek a kezében. Bozontos öreg legény volt s füstös, kormos képéről bárki jó, becsületes kovácsmesternek nézte volna ; kivált még bőrkötény is lógott előtte, de a gúnyája ! Akár valami farsangi mókából szökött volna ide vagy — uram bocsá! — a szent inquizició által tűzhalálra ítéltek siralomházából, mert »san Benito« volt rajta, igazi »san Benito«, az a furcsa öltözet, melyben a máglyára szokták vinni az eretnekeket és istentagadókat. Hegyes sárga süveg meg sárga misemondóruhaféle csarapé, berajzolva mind a kettő keresztekkel, piros lángokkal és apró, fekete nyelvöltögető ördögökkel. — Nono! — biztatta nagy bajusza alól mosolyogva a condamnatus a peregrinust, ki szinte meghökkenve nézte őt. — Ne ijedjen meg az ur tőlem , ha ilyen csoda is a mundérom, csak olyan jó magyar ember vagyok én, mint az ur, illik tudni, hogyha az ur magyar, mert nem igen látszik máson, mint az ábrázatján. A csalmája, eb a hite, tiszta német. — Magyar vagyok én is, — mondá a peregrinus, — kegyelmed pedig, ugye, vitézlő Fullajtár Gergely pattantyús tizedes uram ? — De egy csöppet se más, — szólt a feketeképű ember, katonás állásba zökkentve magát, ami szörnyen furcsán illett ördöngös misemondóruhájához. — Hanem honnan tudja az úr, hogy én vagyok én ? Boszorkányos ház ez mégis, mert az ember nevét is leolvassák benne a homlokáról. — Nem értek én ehhez a mesterséghez, — mosolygott a peregrinus. — Jámbor János sekrestyés uram ő kegyelmétől tudom, hogy Fullajtár Gergely uram ide szegődött a nagytiszteletű professzor úr házába. — Ahán, a szomszédom. De meg is ijedt tőlem nemrég a jó lélek, mikor meglátott ebben a furcsa mivoltomban. Erre tévedt a cinterem felől .. . és de mit is beszélek itt összevissza, mikor kegyelmedről csak úgy szakad a viz. Bezzeg megázott, hogy jobban se kell. Jöjjön csak, hadd vezetem föl a nagy szobába, ott majd megmelegedhetik a kemencénél. Monda vitézlő Fullajtár Gergely uram s előre kezdett csoszogni a szövétnekkel. Csudálatos formája szeszélyes árnyékban rajzolódott a nagy, rideg folyosó füstös boltíveire. A lobogó szövétnek világánál egy korhadt falépcsőn mentek föl s a felső tornácon az égetnivalóvá degradált vén pattyantyús egy nagy, barna tölgyajtó kilincsére nyomta kezét: — Ne csak menjen be, fiatal uram. Ma gyújtottam be először az őszön a kemencébe, mert nem szeretném, ha a leányasszonynak megártana ez az istenverte csepergős, hűvös idő. Úgyis olyan gyönge lélek a gyöngyömadta, hogy még a szellőtől is féltem. Ha Fullajtár Gergely uram e szavaknál bevilágítja szövétnekével a peregrinus arcát, azon mély pirt s az öröm egy átfutó sugarát láthatja vala. A peregrinus azonban a másik pillanatban egész fagyos hangon szólalt meg: — Hát leányasszony is van a háznál ? — Ha van-e ? De van ám, még pedig olyan, amilyet nem látott az úr, ha még annyi óperenciántúli földet is járt be, mint amennyit én. Vas az akarata, arany a mosolygása, gyémánt a szíve, maga pedig többet ér, mint egy mázsás kárbunkulus. Hát azt hiszi kegyelmed, maradnék én ebben a bolond házban egy percig is, ha az az áldott Agotha leány aszszony itt nem volna ? Azt hiszi, hogy tüzelnek itt sokat a nagytiszteletű urnák, süttetném-főzetném magamat ? Pusztulnék innen, mint akit ágyúból lőttek ki, de isten a lelkem!, elébb megtépáznám azt a nagysörényű taliánt ... oh uram bocsá!, de el is jár a szám! — Micsoda taliánról beszél kegyelmed ? — Ej no, ne hallgasson sokat az én fecsegésemre kegyelmed, hanem itt a kemence, robog benne a tűz, melegedjék szaporán. Öreg ember sokat jártatja a száját. No, vesse le azt a csatakos, vizes csurapét vagy mit, száradjon meg egy kicsit. A peregrinus ledobta köpenyét a nagy zöld kályha padkájára. Fullajtár Gergely uram csak most látta meg, milyen csinos legény a jövevény. Nyúlánk, barna ifjú volt, sötét, fürtös hajjal, mely csigákban omlott nemes homlokára. Feketebársony zekéje, a fekete tricot, csatos cipő arra vallottak, hogy valamelyik külföldi egyetemen tanuló (»fóris doktos ember«, mint akkoriban nevezték, de mélytüzű szemei, férfias határozott vonásai, fas orra, kis barna bajusza mind azt mutatták, hogy magyarnak kell lennie. A peregrinus széttekintett a teremben. Téres, ódon szoba volt, falai faragott barna fával burkoltak. Körül régi arcképek, a sarokban magas vésett szekrény tetején cintányérokkal, a mennyezetről lefüggő lámpa s középen kopott szőnyegen magas hátú fekete borszékek által körülvett nagy diófa-asztal. Minden mogorva, sötét, csak az ablaknál állt egy rokka, rajta piros szalaggal átkötött szőke len s az ablakban zárt szirmú, szunnyadó virágok, melyek mind azt a bájt, derűt mosolyogták, melyet csak egy ifjú leány jelenléte képes árasztani. (Folyt, köv.) E g y e s-e g y e d ü l. André Theuriet regénye. (Folytatás.) — Örömmel, — viszonzás leült a tabouretre, én pedig karszékemben foglaltam helyet. Ujjai végig futottak a billentyűkön s elkezdett játszani. — Valami újat akarok kegyednek bemutatni, — mondá. — Önnek a szerzeménye ez? — Nem... épen nem... Magyar dalok, csárdások, amint nevezik a cigányok, akiktől játszani kallam, én csak átírtam ezeket, úgy ahogy tudtam. Pascal alig kezdett a játékhoz, már engem egészen elbájolt ez eredeti zenének a szépsége. — Honnan van az, hogy valamennyi népdal, akár keleten, akár északon vagy akár a mi francia vidékeinken is, oly búbánatos jellegűek? Valamennyi népdal végtelen honvágyat fejez ki, s mintha az egész emberiség a nép kárára működnék közre, mindannyi ugyanazt a vágyat és sóvárgást tolmácsolja egy ismeretlen világ után. Csupán a rythmus változik a nemzetiségek és éghajlatok szerint. Ama dalok, melyeket Pascal játszott, sokkal bánatosabbak, epedőbbek és szenvedélyesebbek voltak, mint a mi dalaink. Nagy előjáték előzte azokat meg, jajongva, zúgva, hasonlóan a háborgó tenger hullámainak morajához. E zajongó hangok a sötét, zivataros éjben átcikázó villámokat juttatják eszünkbe. Majd csilapul e vihar, hogy édes, lágy, fátyolozott dallamnak engedjen helyet. Minden bele van foglalva e hangzatos dallamba, öröm és kétségbeesés, gyöngéd szerelem és szilaj őrjöngés. A vad fájdalom nyomai észrevétlenül tűnnek el két-három akkordnak öszhangzatában s a mélabús szerelem hangja kerekedik felül. Azt lehetne gondolni, hogy ez valamely fiatal pásztornak gyönyörű dala, mely szép, csillagos, nyugodt éjben keletkezik. Szerelmet lehelő s az elmúlt boldogság mély fájdalmát tolmácsoló volt e dal, a mellett oly mélabús és lelkem állapotának teljesen megfelelő, hiogy szívemet elszorúlni érzem. Kány szökést a szemembe, ideges elérzékenyültség lepett meg, úgyhogy nem tudtam magamon többé erőt venni s a mint e bánatos dalt ismételve baltám, zokogásba törtem ki.