Fővárosi Lapok 1879. október (225-251. szám)
1879-10-19 / 241. szám
Vasárnap, 1879. október 19. 241. szám Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ................................8 írt. Negyedévre.......................... 4 . megjelenik az ünnep utáni napokat kivev mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A szenvedőhöz. A szenvedők egymást megismerik, Látom, szívedben szinte fájdalom van. Vigaszt a bánat bánatból merít, Jöjj kebelemre, zokogd el karomban. Külsőd nyugodt, — te is benn vérzesz el. E némaság fájdalmasb a panasznál. Legbetegebb szív, mely alig neszel, Mutasd sebét, titkolni úgy se használ. Légy bizalommal, jer, higyj és ne félj, Halálos mélyén el nem rémülendek, A véres örvényt látnád csak : mi mély, Mely itt sötétlik közepén szivemnek ! S ha enyhülésül nincs vádolni kit, Gyötrelmedért nem vethetsz csak magadra : Saját balsorsunk részvétre tanít, E megszenvedt sziv néked is megadja. Hajolj keblemre, sírj itt és aludj, Végy enyhitő álmot lántom halátul. Saját fájdalmam nem roskaszt le úgy, Ha másnak kell szolgálnom támaszául. Bartók Lajos. -----=*&©«*=----III. Rikhárd modern kiadásban. (Tragikomédia.) G. Büttner Júliától. (Vége.) A nőcske pedig kedves duzzogással rázogatja fürtös fejecskéjét, s nem tudja megbocsátani a nagy britt költőnek, hogy igy elrontotta az ő születése napjának néhány óranegyedét. Súlyos minderről nem álmodik, a helyett vadabbnál vadabb reményeknek él s azoknak teljesülését oly biztosra veszi és hirdeti, hogy többen veszedelmes embernek kezdik tartani és némi tekintettel vannak iránta. A sors pedig néha, kegyetlen humorral, medveként táncoltatja a hiúság kötelékén azokat, kik erre épen alkalmasan viselik az orrukban az elbizakodottság gyűrűjét. Egy nap hősünkre is rákerült a sor. A ma nap reggelén azzal a hírrel lepik meg őt, hogy főnöke sajátkezűleg vetett véget életének. A részleteket is megtudja, mert az is kiderült, hogy egy magasabb hivatalnok bűne miatt kellett elvesznie, ki őt amerikai párbajra kényszerítette. Súlyosnak ez a hír káprázatos világosságot dob lelkébe s e világosságnál tisztán látja, érzi, hogy most már az életben szerep vár rája, nagy és dicső szerep, melyben lelki erejével győzedelmet nyer. S mig topánait felhúzza és megmosdik, azalatt elkészül tervével s a hogyannal és mikénttel is teljesen tisztába jön. De mégsem fog hozzá azonnal terve kiviteléhez; egy napot akar megvárni s azalatt egy antiquáriustól vett rongyos külsejű, olcsó kiadású »III.Rikhard«-ot lapoz újra meg újra át s hangosan ismétel belőle egyes mondatokat, melyekre, úgy véli, szüksége lesz, így elkészülve, másnap aztán a reggeli órákban megjelen a halott lakásán. A szép ifjú nő ép egyedül van örök álomba merült férje mellett. Nem tűr meg senkit mást a halottnál; az utolsó órák alatt maga akar mellette lenni, másnak jelenléte által nem zavarva határt nem ismerő kétségbeesett fájdalmában. Keserves zokogással beszél a halotthoz, kihez annyi mondanivalója van még, amit talán az a hideg halott szív is meg fog érezni, hisz úgy esdekel hozzá, ezerféle édes névvel nevezve őt s kérleli és engeszteli minden aprólékos duzzogásért, ami úgyis csak azért volt, mert kedves örömet talált aztán elkomolyodásában és engesztelésében. Majd úgy beszél a halotthoz, mintha élne s mintha még a haláltól visszatarthatná, majd megrémülten a valót látja és szívrepesztő bánattal kborül rá és sír, panaszol, mint az árván maradt madár meggyilkolt párjáért. Fájdalmas hangja néha áthallatszik a mellékszobába, hol jönnek-mennek a látogatók, kiket a megbízottak nem bocsátanak be a halottas szobába. A mellékszobába vezetik Súlyost is, kiről azt hiszik, hogy a háznak valamely rokona vagy barátja. Parancsoló, méltóságteljes mozdulataival nagyban imponál ott, különösen az inasnak, ki mélyebben hajol meg előtte, mint mások előtt. Súlyos büszkén megy át a szobán a mellékterem ajtajáig, hol vissza akarják tartani a belépéstől, mire ő kevélyen emeli föl fejét s ellenmondást nem tűrő hangon jelenti ki, hogy neki be kell menni! Súlyosnak minden kedvez tervéhez, mint az már drámákban történni szokott, így azok is, kik még itt visszatarthatták volna, azt gondolják, hogy ki tudja ki ő, s tán valami felsőbb küldetésben jár és bebocsátják a halottas terembe. Midőn oda belép, a nő nem is veszi észre, mert térdeire roskadva kétségbeesetten zokog, arcát kezeibe temetve, pedig Súlyos a legszabatosabb operalépésekben közeledik hozzá, s csak mellette áll meg. — Asszonyom! — mondja ott mély drámai hangon, mire a nő felriad s kábult tétovával tekint fel hozzá. Súlyos meg van győződve, hogy az a zavar ennek a hatásos színpadias megszólításnak a következménye, s mivel meg van elégedve a hatással, azért aztán még drámaibb hanggal ismétli: »asszonyom !« A nő erre gépiesen fölemelkedik térdeiről s végig vonja kezét homlokán, mintha magához óhajtana térni, vagy mintha el akarná űzni ezt a kellemetlen káprázatot, melyet maga előtt látni vél. — Asszonyom! — mondja ekkor Súlyos újra, — szüntesse könyeit! Úgy van, szüntesse könyeit, asszonyom! Önnek előttem csak mosolyognia kell, hogy gyönyörködhessem szépségében! A gyászoló nő, úgy látszik, nem tud magához térni, s mit sem látszik érteni Súlyos beszédéből, mert kábultan tekint az előtte álló férfira, ki vad, ádáz pátboszszal folytatja. — Nem, asszonyom! önnek nem szabad őt szánnia előttem! Mert én nem azért öltem meg őt, hogy ön sajnálkozzék felette! A nő most ingadozni kezd Súlyos szavainál s a koporsó szélébe fogódzva rémült irtózattal tekint Súlyosra, ki e hatást látva, most már egyik vállát is felvonja, hogy Rikhárdnak még ferdeségével is bírjon s fejét leütve, szemmeresztve élesen a nő szemeibe néz és elfojtott, szenvedélyes suttogással, — mint ahogy a színpadon hallotta, — szakgatottan a fogai közül sziszegi: — Igen! én öltem meg őt! De éretted öltem meg. Hallod ? éretted, mert szeretlek! A te szépséged volt bűne, azért kellett meghalni. A te szépséged volt gyilkosa. Meg kellett halnia, mert férjed volt! mert szépségedet magáénak vallhatta! Súlyos jó drámai tehetség lehetett, de az elismerés nem jár mindig ez érdem nyomában, így itt is a biztosra vett meghódolás helyett a gyászoló nőt az irtózat után rettegés fogta el s rémülten kiáltott segélyért ez »őrült« támadása ellen, mire a mellékszobából berohanók nem hagyják Súlyosnak bevégezni drámai szerepét, hanem megtagadják, megkötözik s átadják a rendőrségnek, hogy az őt, mint veszélyes bolondot, szigorú őrizet alá juttassa. Aztán elszállítják ezt az új III Rikhárdot az ártalmatlanító helyre, hol, bár tettének okát is őszintén és töredelmesen bevallja, mégis sokféle kellemetlenségen és zaklatáson megy át, míg az orvos végre megengedi, hogy szabad lábra helyezzék. Mert habár meg is állapítják, hogy nem őrült, de »ez hat einen Lecken«, — mint az orvos nevetve mondja, — azaz: rés van a fejében, melyen át egy és más oda beszivárog és elméjét megzavarja. Késő este van, midőn végre Súlyost elbocsátják, hanem azért elég korán arra, hogy a »Kis pipá«-ba, Szikszaihoz és Szabadihoz eljusson, de ő sem ott, sem itt, sem egyebütt soha sem tesz említést arról a drámáról, melyben ő játszta a III. Rikhárd szerepét. E gy e s-e g y e d v 1. André Theuriet regénye. (Folytatás.) — Miért hallgatta tehát oly figyelmesen, midőn önnek a szív vonzalmáról, a szerelemről beszélt ? — Akarja kegyed a tiszta igazságot hallani? — kérdé Pascal nekibátorodva. —Nos, a szerelemről való beszélgetés egészen megzavarta agyamat... egy bolond, eszeveszett gondolat szállott meg... Én azt képzeltem — s ez elég együgyűség volt tőlem, de hát fordulhatnak elő oly pillanatok, midőn elvesztjük józan elménket, — azt képzeltem, hogy ez az asszonyság nekem más valakiről beszél, az egyetlenről, aki iránt a legmélyebb vonzalmat érzem ... Szóval — mondá homloka verítékét törölgetve, — én azért hallgattam őt, mert azt hittem, kegyedről beszél. — Rólam!.. Micsoda ?!.. Azt hitte ön ? Azt verte a fejébe, hogy ... — Azt! — vágott közbe Pascal bűnbánó arccal. — Oh, ez már mégis szörnyűség.. Látott valaki valaha ilyesmit ?!.. Ejh, ez mégis nevetséges!.. Hagyjon el ön... jó estét! Föltártam az ajtót s a boldogtalan fiatalember, anélkül hogy habozott, várjon maradjon-e, vagy csak rám mert volna tekinteni, lesütött fővel, ingatag léptekkel távozott el. VII. Mit beszél majd a világ ? Ama keresetlen modor, a melylyel Lobligeoisné asszonynak Pascallal való pásztori enyelgését megzavartam, okul szolgált a szomszédasszonyommal való meghasonlásra. Mióta oly hirtelen, váratlanul megjelentem ablakomban, Szabina asszony vonzalma egészen meghalt irántam. Soha sem bocsátja azt nekem meg, hogy én az ő ügyébe avatkoztam, holott az engem épen nem érdekelhetett, s hogy a meglepetés által ő neki, a jámbor, kegyes érzületű nőnek, anynyira az elevenére tapintottam; ehhez járul még kétségkívül a dühös féltékenység is. Persze,ő saját magáról varr hímet s ama hitben él, hogy én Nan Pascalt elütöm a kezéről. Innen ered főleg az a kérlelhetetlen gyűlölsége, mely mindjárt kezdetben ellenségeskedéssé fajult. Rossz indulatának számos jelét volt alkalmam tapasztalni. Ha gyermekei meg akartak engem látogatni, ő dühös kiáltással hívta vissza ezeket, mintha valamely ragályos betegtől féltette volna őket, majd ezerféle módot talált ki a szegény Naniche boszantására is. Nem volt senki a háznál, egészen se a házfelügyelőig, a kinek felőlem legképtelenebb badarságokat ne beszélt volna s igy mindenki gyanúsan tekintett rám a háznál. Már több hónapja, mióta e tűharc tart köztünk s miután a türelem nem a legerősebb oldalam, kezd a dolog szerfölött boszantani. A folyosó-jelenet után eleinte az volt a szándékom, hogy Nan Pascalnak megtiltom a hozzám jövetelt; azonban Szabina asszonynak gonoszságai más gondolatra térítettek, s részint hogy fecsegő szomszédasszonyomat boszantsam, részint az ifjú iránt való szánalomból, nem adtam ki elbocsátó levelét, mikor nagyfélénken s bűnbánó arccal újra eljött a másolatok átvétele végett.