Fővárosi Lapok 1880. január (1-25. szám)

1880-01-08 / 5. szám

Csütörtök, 1880. január 8. 5. szám Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ..............................8 frt. Negyedévre..........................4. „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve • mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« tizenhetedik évfolyamára ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára évnegyedre 1 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek igy címzendők: »A Fővárosi Lapok kiadó­hivatalába, Budapest.« A ki a levelet nem olvassa végig. (Víg beszély.) Kovács Páltól. (Folytatás.) Az utóhangok otthon haltak el, midőn a laká­lyos hálószoba jótékony melegű tiszta légkörében, a báli öltönyök feszes fűzőiből kényelmes pongyolákba menekülve, a ruganyos pamlagon egy kis pihenőre anya és leánya egymás mellett helyet foglalának. A­mint látszik, a mama a bál eredményével semmikép sincs megelégedve. Ő úgy képzelte, hogy kis leányát mindjárt első felléptekor az ifjúság válogatott raja fogja, mint királynőt, gyöngéd udvarlásaival s hí­zelgő bókjaival elözönleni! S mit kellett tapasztalnia ? Azt, hogy egy vén professzor fogta el tőle a déli ifjú­ságot, mely még csak közelíteni sem mert hozzá. — Nem is tudom, — igy adott kifejezést anyai sértett hiúságának Morvainé, — mi célja volt veled a nagytiszteletű urnak, hogy a táncokon kivűl min­dig csak veled foglalkozott ? No, édes leányom, ha csak őt tudtad elbájolni, — veté utána tréfásan, — annyi csinos ifjú között, úgy bizonyára szomorú ki­látásaid lehetnek a jövőre! — Hagyd el, anyácskám! — vígasztala a ma­mát jószivű leánya. — ő nem volt­ ott, s igy a nagy­bátya helyettesítő az öcscsét és én igen jól mulattam vele. A többi engem nem érdekelt. — De gondold meg, édes leányom, mily gonosz pletyka fog ebből a históriából felkavarodni holnap a városban. Gondoskodik róla egy-két nénémasszony nyelvének a forgószele! — Bánom is én! — ásított erre egyet, anyja keblére, mint puha vánkosra dőlve az álomtól már igen is ostromlott kis leány. — Gombosné és Kislakiné nem ok nélkül les­­kelődtek utánunk az egész vacsora alatt, — folytatá jóizú zsémbelődéseit Morvainé. — Értettem én cél­zásaikat, ha a nagytiszteletű ur nem is vette észre. — Nekem mégis volt egy örömem a vacsora alatt — monda halk, álmosodó hangon Bettiké. — Ugyan micsoda? — kérdé kíváncsian ma­mája. — Az, hogy a szenátorné asszonyságnak ott kellett hagynia jóizú ludaprólékos riskásáját a cigány zene neszére! — Mert kíváncsisága nagyobb volt, mint ét­vágya ! — Az ám! — monda alig hallhatólag az álom­tól már egészen elnyomott kis leány, s az utolsó sza­vakkal ajkai és szempillái egyszerre csukódtak le, s lőn az előbbi tüzes táncosnőből egy leirhatlan bájú alvó Psyche! — Ki irigyelné a kedves álmodozótól a múlt bálnak e csekély kis utóörömét ? Morvainé hagyta keblén aludni csöndesen pi­­hegő kis galambját. Az ő szemeire nem nehezült még álom; gondolataiban még mindig a rejtélyes magavi­­seletű nagytiszteletű igazgató úrral vesződött. — De mi is indítható ez — töprengett magá­ban — e különösségre ? Mikor a bálba mentünk, ő már a kapu alatt várt bennünket, azután pedig ki nem eresztő köréből Bettit egész ottlétünk alatt. — Öcscse elmaradt, ígéretének ellenére. —• Hohó ! ez alatt valami rejlik! — Nem ő maga tarta-e vissza Gusztit, hogy helyét ő foglalhassa­ el ? Hja! az ördög nem alszik. De mivel Morvainé asszonyság ördög nem volt, elbólintott maga is szépen, s pár percnyi szundikálás után ébredve, elnehezülve érzé a bál után magát, s kedves kis jószágát anyai gyöngéd figyelemmel s óvatossággal ágyába téve, maga is duzzadozó vánko­saira elmenekült, hogy az üdítő álom karjai között kényelmesen folytathassa előbbi töprengéseit. Morvainé asszonyság aggodalmas jóslata csak­ugyan teljesült. A gonosz pletyka másnap már felka­varodott a báli históriából, egy két nénémasszony nyel­vének forgó szele által. Gombosné indítványára a szenátorné asszonyság tejes ozsonnára­­meghívta a múlt bálban volt barátnőinek egy részét, jobban mondva: egy kishal utáni eszmecserére.Folyt bőven a kávé. Hogy is ne folyt volna! Hisz ha volt valaha a paradicsom közepén egy fa, mely a szentírás sze­rint: »minden jónak és gonosznak tudás-fája« volt, úgy a mi tisztelt nénikéink ozsonna-asztalának köze­pén is mindig kell lenni egy forrásnak, a »minden jónak és gonosznak tudása forrásá«-nak —■ ez pedig a kávés ibrik! Meg is indultak aztán ennek idegeket izgató illatára a szenátorné asszonyság vendégnői kö­zött mindenfelé azok a beszélő gépek, melyek ha hallgatnak, többet mondanak néha, mintha belepél­nek. Eleintén csak lassú suttogás volt észlelhető, mely később érthetlen mormogásba ment át, s mire az édességekre s aszalt gyümölcsre került a sor, már egyes hahoták is hallatszottak, kedélyes hihikihikkel vegyülve. — Hm! hm! — Ej-ej! — Csakugyan ? — No már ki gondolta volna ezt? — Hja! galambod,­ lassú viz partot mos! — Aztán meg nem is mind arany ám az, a mi fénylik. — Igaz! — No ez nagyszerű! — Borzasztó! — De mulatságos nagyon, bahaha! hehehe! — és igy tovább, a magyar nyelv minden magánhangzó­ján keresztül. De, csitt! majd elmondja ezt nekünk most mind­járt Gombosné Jens asszony, a főjegyzőné, ki már férje helyett is megcsinálta sokszor a protokollumot. Tehát halljuk! — Úgy volt biz az, galambjaim, — kezdő ko­moly arccal, mintha csak abban a bizonyos »tisztelt házban« akarna egy honatya a pénzügyminiszter va­lamelyik törvényjavaslata ellen szónokolni. — Hogyan volt ? hogyan ? kérem ásson, halljuk! — Én magam láttam saját szememmel, hát igaz! A nagytiszteletű rektor professzor úr, már nyolc órakor este ott satifikált a nagy vendégfogadó kapujában, jobban mondva, rókatorkos décbundájá­­ban , mert hát tetszik tudni, hogy tegnap igen hideg volt. — Ma is az van. — Kemény tél lesz ez. — Hová leszünk, ha ez sokáig igy tart! — No de halljuk hát Gombosné asszonynénit! Az asszonynéni egy pohárka édes ürmöst ivott s folytatá ujult erővel. — Én félkilenckor érkeztem oda, s még akkor is ott járt feljebb s alább az öreg úr. — Talán meg is halt szegény ? — Örülnének annak a jogászok, legalább nem lenne holnap leckéjök. — Ejnye, mama! — Adjunk akkor egy »batyu­bált!« Ezt egy középkorú hölgy indítványozta, ki a tegnapi bálban sokat árulta a petrezselymet. — No de kérem, így éjfélig sem lesz vége ennek a históriának, pedig igen érdekesnek látszik. — Úgy van, igen érdekes. — Tehát halljuk tovább ! Úgy ment lesz ez, mint mikor a mi uraink poli­tikai párt­értekezletet tartanak. Gombosné asszonyság pedig, az interpellációk által magát zavartatni nem engedvén, hideg vérrel folytatá: — Néhány perccel azután jött Morvainé is, leányával, a kasznár úr bintóján. — Hisz annak csak csétája van. Csukott kocsi volt az, galambom, akárhol vette. Mindegy, akármilyen volt, csakhogy már egyszer ott voltak. Igenis, ott voltak, galambom, me£, mi is ott voltunk, Kislakiné komámasszonynyal, fiát, galam­bom, alig állt meg a kocsi, a nagytiszteletű ur azon­nal kibújt nagy rókatorkos bundájából, s azt, az ott ólálkodó házi szolgának adva, kisegíté udvariasan Morvainét leányával együtt a kocsiból; azután felve­zette őket a ruhatárba s ott bundáikat, sáljaikat be­­adni, s miként azt mindnyájan láttuk, egész ünnepies­séggel tartá bevonulását a szállóba. — Igaz, láttuk , de hát azután ? Jaj galambom, csak most jön a java. Min­den tánc után maga vitte sétálni a nagytiszteletű ur a Morvainé leányát, Biri-e, Bari-e a neve, nem tu­dom , csak azt tudom, hogy olyan birka-forma. — Maga, vagy csak a neve ? — Maga is, meg a neve is. — Bettinek hívják, én tudom. Falun Bariska volt, az bizonyos; ha most Betti, úgy a nagytiszteletű úr keresztelte el igy, hogy uriasabb legyen a neve. (Folyt főév.) Valentine. (Francia elbeszélés.) Irta Frédéric Béchard. (Folytatás.) — Colmvier — kiáltott föl a hírlapíró. — Vár­jon csak, hiszen előttem ismeretes e név. Ha nem csalódom, ez egykori tanulótársam, kit örömmel fogok fölkeresni. — Közel lakik ide, a Grés­ utcában. — Bemutatta-e önt néhány kiadónál? — Még nem. — Ne vesztegessen egy percet se. A propos, minő írói nevet fog ön fölvenni ? — kérdé aztán a fiatal költőtől. — Megtartom a saját nevemet, — viszonzá Leon komolyan. — A saját nevét! — kiáltott föl Ronsin, ég felé emelve karjait. — A saját nevét! A Pengaud név nem jól hangzik. Ha Chateaubriand-t Pengaudnak nevezték volna, soha sem lesz vala belőle Chateau­briand. Hol született ön ? — A courtenai-i cantonban, a Loiret-kerület egyik kis falujában. — Hiszen ez pompás : Courtenai úr. Nos, mit gondol, nem jobb hangzású-e eme név, mint az öné? Oh, ez sokkal csinosabb , valóban regényes­ hangzású. Elkeresztelem önt. Mihelyt Colmer és Ronsin Leonnál egymással találkoztak, elhatározták, hogy ifjú pártfogoltjukat be­mutatják közös barátjuknál, Daniel Rubennél. Leon összegöngyölte kéziratát s egy szép reggel megindult a Richelieu-utca felé. A költő szíve heve­sen dobogott. Megnyitotta a könyvkereskedő üveg­ajtaját, elfogultan, remegve, mint húszéves fiatal sze­relmes, ki első légyottjára siet. Colmer és Ronsin ugyanakkor toppantak be s ajánlották a fiatal­embert Dánielnek. Az ifjúnak és a hóna alatt összegöngyölve szó-

Next