Fővárosi Lapok 1880. január (1-25. szám)
1880-01-14 / 10. szám
Szerda, 1880. január 14. 10. szám Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ......................... , 8 frt. Negyedévre.......................... 49 Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Mese. Fényben úszott a zajos bálterem, Szegény lány állt az utcaszögleten. Bár csodaszép és ifjú volt a lány, Mégsem ült mosoly piros ajakán. Amint nézte a rezgő párokat, Szemében köny, szivén sóhaj fakadt. Oly nagyon búsnak érezé magát, Hogy álmatlan töltő az éjszakát. . . . Majd ott járt ő is a fény, zaj között, Fényes, pompás ruhába öltözött. Királynőként járt-kelt ide s tova, Szellő, hír, ajk felőle suttoga. Élt, hódított, mig egyszer elveszett, S most virág sem nő sírhantja felett. Csak árnyát látják némely éjjelen Zokogni ott, az utca-szögleten. Szabó Sándor. ----=»©‹-&=---- A ki a levelet nem olvassa végig. (Víg beszély.) Kovács Páltól. (Vége.) Végre azonban a nélkül is magához tért s összeszedvén gondolatait, nyilt, barátságos, elfogulatlan arccal ezt a kérdést tette a bámuló Keresztszeghy úrhoz: — Igen tisztelt drága tanár úr, úgy látszik, hogy mi mind a ketten egy igen nagy félreértés áldozatai vagyunk. — Félreértés ? Miképp kérem alázatosan, hogyan? — Csak úgy, becses engedelmével, hogy én tegnap bátor voltam kedves nagytiszteletű urnak egy bizalmas levelet küldeni. — A mely engem oly véghetetlen boldoggá tett! — Méltóztatott azt, kérem ássan, egészen, eleitől végig olvasni ? Erre a váratlan kérdésre az öreg ur kissé meghökkent. — Azaz — hogy hát! Miként érti ezt a tekintetes asszony ? — Igen egyszerűen s csak azt kérném alassan megmondani: végig tetszett-e olvasni tegnap küldött levelemet ? — Meg kell vallanom, — fefelé szorongva a rosszat sejtő tanár úr, — hogy engem az első három sor már oly boldoggá tett, hogy többet nem is vágytam már tudni, meg lévén győződve a konzekvenciáról. Azért a következő sorokat átugorva, a túlsó lapon csak a végét olvastam el, mely engem szintén tökéletesen kielégített. — Ezt nagyon sajnálom, mert a félreértés csak ebből eredhetett. — Ismét a félreértés! De az isten szerelméért, mit akar ezzel mondani a tekintetes asszony? Különben a levél most is nálam van , mint szent klenódiumot hordozom azóta magamnál. Ha méltóztatik parancsolni ? — Kérem, drága nagy tiszteletű úr, ha terhére nem lenne, még egyszer eleitől végig olvasni azt a levelet, ez mindjárt tisztába hozná ügyünket, úgy hiszem, ha csak útközben valami gonosz szellem ki nem cserélte azt. És a nagytiszteletű úr, kikeresvén termetes pugyillárisából azt a rejtélyes levélkét, olvasni kezdő fennhangon, úgy a mint következik: »Nagytiszteletű rektor-professzor ur, mélyen tisztelt uram! Tegnap hozzám intézett igen becses levelet, melylyel szegény házamat oly nagy mértékben megtisztelni méltóztatott, a legnagyobb örömmel olvastuk — « — No hát, ime itt van, — állapodék — meg a nagy tiszteletű ur, kérdő pillantást vetve a mosolygását alig rejthető Morvainéra. — Kérem, tessék csak tovább olvasni. A nagytiszteletű ur tehát, de most már kissé megszeppenve, folytatá: »olvastuk volna; ha magunkban erőt és elhatározást érezhetnénk, drága nagytiszteletű urnák reánk nézve igen hízelgő kérését teljesíthetni.« Keresztszeghy ur a levélnek ez épen nem várt fordulatán elkomorodva, szép tiszta fehér zsebkendőjét vette elő, hogy ezzel homlokáról a kitörésben levő verejtéket még illő időben letörölje. Morvainé maga is ellágyult e jeleneten s csaknem megsajnálva a jámbor öreget, nem akarta háborgatni zsebkendőjével végzendő munkájának kivitelében, hanem minden szó nélkül, tetszésére hagyta a levelet tovább olvasni, vagy azt félbe hagyni De a nagytiszteletű úr, egy pár hatalmas köhintéssel erőt véve magán, folytatá dicsérendő önmegadással az olvasást: »Nagytiszteletű ur kegyes volt levelében leányom kezét magának megkérni.« Keresztszeghy ur rögtön abba hagyta az olvasást s nagyot nézett Morvainéra,a ki azonban könnyen magyarázható szemérmetességében szemeit épen most egész szendeséggel lesük- azt a meghökkenést nem látható. A nagytiszteletű úr arcvonásai egészen kiderültek, mert rögtön meg volt előtte fejtve az egész lánykérési bonyodalom titka. Fordult a kocka, most ő rajta a sor. Azért hamis mosolylyal, de tiszteletteljes tekintélylyel, a még most is szemlesütve ülő Morvainéhoz ekképen szólt: — Tekintetes asszonyság! Kegyed szives volt elébb tőlem azt kérdezni: várjon olvastam-e becses levelét, eleitől végig ? Most rajtam a sor viszont kérdezni a tekintetes asszonyságot: volt-e kegyes az én levelemet is eleitől végig olvasni ? Morvainé összerezzent s habozni kezdett. — Igen, hát ? hogyne — fefelé zavarodva. — Kétlem, — mondá erre tanári szigorral Keresztszeghy ur. — Azért, ha az a levél még megvan, méltóztassék azt újra elolvasni s én úgy hiszem, hogy a tekintetes asszonyság előbbi mondása szerint, ez mindjárt tisztába fogja hozni ügyünket. Morvainénál ez időben szerencsére nagy mosás nem volt; különben a nevezetes okmány öltönyének oldalzsebében könnyen a szapuló martalékává eshetett volna s igy több nehézséggel jár a kényes ügynek tisztába hozatala. Most némi szégyennel vonta elő zsebéből az összegyűrt levelet s kisimítva azt, az első lap végsorait, maga igazolására, igy olvasá: »Hogy rögtön elhatározom magamban, azon derék, lelkes leányzónak kezét, ezennel a legalázatosabban megkérni —« — Ne nézzen ide csak, hogy igy van, — tartá diadalmas érzettel a levelet Keresztszeghy úr elé. — Igen is hogy úgy van eddig. De méltóztatsék csak a túlsó lapon olvasni hozzá valamit. Morvainé zavarodva folytatá: »megkérni, szeretett öcsém, Keresztszeghy Gusztáv számára.« Morvainé ezt elolvasván, örömében kedves leánya boldogságán, a levelet most már nem gyűrte össze, hanem némi elégtételül az első összegyűrésért, ajkaival érintve azt, bocsánatot kért szélességéért a nagytiszteletű úrtól, ki azt szívesen is megadta. — Az a szerencse, hogy én sem olvasom vala el a kegyed levelét egészen, — folytatá most már jókedvűleg Keresztszeghy úr. — Akkor lett volna még csak baj. — Hogyhogy? — Ha én abból a levélből a tagadó választ olvasom, rögtön írok annak a szegény gyereknek — — És? — És ő, a milyen szerelmes a kis húgomba, azonnal útnak ered Amerikába. — De most már talán nem ered ? — Ezt a kis Bettiké mondá, szemérmesen belépve a félig nyilt ajtón, melyet Morvainé, előbb nagy zavarában, maga után betenni elfelejtett, s ezzel kiváncsi leányának alkalmat nyújtott az egész levélhistóriának kihallgatására. — Semmi esetre sem, — nyujtá kezét az elpiruló kis lánynak barátságosan a nagytiszteletű ur, — kivált ha kis hugocskám kosarat nem küld neki Hohenheimba. — Oh, kedves anyám ! — mondá érzelmeit, elfojtott hangon a tulboldog leány s mindinkább piruló arcát az anyja keblére bajtá. — Nos, nem kapok választ ? — sürgeté ingerkedve a nagytiszteletű ur Bettikét. — Csókolj kezet a jó nagybácsinak, gyermekem ? — bátorítá remegő leányát Morvainé. S Bettiké gyermeki alázattal és szeretettel csókolt kezet a jó öregnek, boldogsága létrehozójának. Morvainé asszonyság pedig megfogadta magában : soha levelet nem vesz többé a kezébe, anélkül hogy azt végig ne olvassa. Yale is tine. (Francia elbeszélés.) Írta Frédéric Béchard. (Folytatás.) Ha elgondoljuk e fiatal leány kiváló szellemét, épen nem csodálkozhatunk a fölött, hogy finom kacérságával uralmat gyakorolt Leonra, ez újonc szerelmesre, ki addig még nem ismert mást, mint az Alice tiszta, angyalias tekintetét. E sóvár vágyakkal s érzéki gyönyörrel teli légkörben egészen megmámorosodott a költő. Szenvedélye gyorsan nőtt s anynyival mélyebb volt, mivel Valentine, a nélkül hogy legcsekélyebb vallomást tett és egyetlen szóval, pillantással avagy mozdulattal elárulta volna érzelmét. — Valentine minda mellett megérteté Leonnal, hogy ő titkos gyönyört érez e hosszas hallgatagság fölött. Följogosította e fiatal embert ama hitre, hogy Valentinét, szerelmének nyilvánításában csupán szűzies érzülete tartóztatja vissza, melyet oly nehéz első ízben legyőzni. Még a leghőbb vallomások és oly jelenetek után is, midőn joggal lehetett hinni, hogy a jég immár meg van törve, Sevrelle kisasszony folyvást bizonyos tartózkodást tanúsított, jóllehet őszinte boldogságot tükrözött vissza arca, valahányszor Leont újra látta, s az ifjú szenvedélye még jobban föllángolt, mikor azt gyanítá, hogy Valentine, szerelmét magában elnyomni iparkodik. VIII. Leonnak lelki és szívbeli állapota nem kerülte ki Colmer és Ronsin figyelmét. A folyvást ingerkedő Ronsin egyre tréfáival üldözte őt. Colmer pedig emlékezetében tartotta, hogy felelős érezte családjának s folyvást arra ösztönözte, hagyja el Párist. — Bizonyára, — mondá Ronsin egy este, midőn Colmerrel közös pártfogoltjuknál időzött, — — bizonyára, ép oly betegség a szerelem, mint bármely más kór s értelmes megfigyelő ép oly biztosan ítélhet az előjelekből, mint az ügyes orvos következtethet tüdőgyuladást avagy hagymázos lázat a nyug