Fővárosi Lapok 1880. február (26-49. szám)
1880-02-21 / 42. szám
Szombat, 1880. február 21. 42. szám. Tizenhetedik évfolyam. Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre ..............................$ f**» Negyedévre ..»••• 4 n Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Szerkesztői iroda:FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az első és a második. (Elbeszélés.) írta Csiky Gergely. (Folytatás.) — Csókoljátok meg anyátokat, — mondá Jenő, s megfogta a nagyobbik leány kezét. — Mariska, te okosabb vagy, mutass példát kis húgodnak. Csókold meg, látod, ez lesz most a ti mamátok. — Ő nem a mi mamánk, — mondá Mariska, komolyan rázva fejét, míg a kisebbik egészen elrejtőzött a dajka ruhafodrai közt. — De igen, mamátok vagyok és nagyon szeretlek, — mondá Margit s térdein közelebb csúszott a gyermekekhez. — Oh nem ! — felelt a nagyobbik leány hátrálva. — A mi igazi mamánk nem ilyen volt. Ezt nem ismerjük. Hol van az igazi mama? Margit lassan fölemelkedett a földről s szomorú tekintetet vetett férje elsötétülő arcára. — Menjünk innen, — mondá Jenő komoran. Amint kiértek a szobából, Margit félénken férjéhez simult s arcába tekintett. — Majd megbarátkoznak velem, — mondá szelíden. — Ne boszankodjál, hiszen gyermekek, s eleinte elriadnak az idegen arctól. De lehetetlen, hogy ne vonzódjanak hozzám, ha majd érezni fogják igaz szeretetemet, oh! mert már is igazán, nagyon szeretem őket. Jenő nem felelt, a sötét felhő még nem oszlott szét homlokáról. Hallgatva, üres tekintettel nézett a földre, mintha nem hallaná neje suttogását. Alig tettek így néhány lépést, hirtelen visszafordult, kinyitotta a gyermekszoba ajtaját s kiszólította a dajkát. — Ki beszélt e gyermekeknek anyjokról ? — kérdé haragosan. A dajka égre-földre esküdözni kezdett, hogy ő egy szót sem szólt; itt sülyedjen el álló helyében, ha valaha említette az első nagyságos asszonyt. Igaz ugyan, hogy még az ő idejében került a házba, jó aszszonya is volt mindig, de ha a nagyságos úr megtiltotta, hogy róla beszéljen, nem a cseléd dolga az urak felett ítélni; ő azt teszi, amit parancsolnak. Ha nem hiszi neki a nagyságos úr, ha talán hűtlen cselédnek tartja, ő nem bánja, küldje el, minden percben kész elmenni, csak a szegény gyermekeket sajnálja, mert tudja, hogy utána szakad a szivök. Margit némán, elfordított tekintettel hallgatta a termetes hölgy védbeszédét, mintha érezné, hogy ebbe nincs neki beleszólása, s így azt a gyanakodó, ellenséges pillantást sem vette észre, melyet a dajka beszéd közben néha-néha feléje vetett. Jenő sem vette észre szemét az egész beszéd alatt sötéten, mintegy szégyenkezve, a földre szegezte, aztán hoszasan, minden további felelet nélkül dolgára küldte a dajkát, ki diadalmas tekintettel fordult vissza a szobába, honnan kihallatszott, mint csókolja a gyermekeket és sajnálkozik felettök hangos zokogással. Az ifjú nő hallgatva állt elmélyedő férje mellett, félénken, aggódó szívvel vizsgálva a sötét felhőt, mely csak nem akart eloszolni homlokáról. Kínos sejtelem kapta meg lelkét, megjelent emlékében a sápadt nő és ijesztő tisztasággal csengtek fülében újra fenyegető szavai: »Neje vagyok, gyermekeinek anyja; én éreztem, ismertem szerelmét, s tudom, hogy aki egy nőt így tudott szeretni, az nem lesz képes szeretni mást soha.« Mit jelent ez a sötét felhő férje homlokán ? Talán csak szenvedéseinek emléke, csak a hoszúság, a szégyen felébredő érzése hajtá oda ? De hátha .... Margit nem merte a második kérdést befejezni, rettegett a választól, mely rá következhetnék. És e pillanattól fogva félre kerülte ezt a kérdést és reszkető szívvel kergette el magától a választ, mely minduntalan lelkébe tolakodott. Azt a sötét felhőt férje homlokán örökké ott látta, szerelmek legboldogabb perceiben, legvidámabb enyelgéseik között is. Hiába simította el kezével, hiába szárította fel csókjaival, hiába csalta helyébe szerelmének fénye a boldogság derűjét, az ő szeme jobban látott, s amit nem láthatott, megérezte szíve, és reszketett félelmében és újra fülében csengtek az első nő fenyegető szavai. Pedig nem lehetett oka aggódásra, panaszra. Férje jó, gyöngéd volt hozzá. Szemesné asszonyság, ki az első hét végével szerencsésen megérkezett, nem győzte az örömet és hálálkodást leánya boldogsága miatt, s ezerszer kijelentette, hogy ily kitűnő férj nincs több a világon, most már nyugodtan meghalhat, tudja, hogy jó kezekben hagyja leányát. Nem is vett észre Margit arcán semmi szomorúságot, szemében sem látta a bizonytalan jövő riadozó sejtését; ő csak mosolyt, örömet, szerelmet és boldogságot látott s csakhamar azt is kivívta nagy dicsőséggel a gyermekszoba harcmezején, hogy a kis leányok nagymamának szólították. De Margit nem tudta elfelejteni az első találkozást. Gyöngéd szeretete lassan kint legyőzte ugyan a gyermekek idegenkedését, ölébe ültek, megcsókolták kezét, eltűrték csókjait s anyjuknak is nevezték, de érezte, hogy valami láthatatlan alak áll kettőjök között, mely fenyegetve emeli ellene kezét és sápadt ajkaival reszketve kérdi: »Hogy mered gyermekeim szeretetét bitorolni, hogy mered magadat anyának neveztetni az én gyermekeim által ? Vigyázz, elveszem tőled a gyermekeket és viszaveszem aztán férjem szerelmét. Ami az enyém, azt nem engedem másnak.« Bábi néni, a termetes dajka, nem lépett ki rezervált álláspontjából, melyet az első nap elfoglalt a második nagyságos asszony ellen. Nem szólt ugyan semmit, sőt a gyermekeket is tiszteletre oktatta, de látszott rajta a bizalmatlanság, látszott, hogy félti a kis leányokat és soha sem téveszti el szeme elől, midőn második anyjuk mellett vannak. Valami titkos egyetértés látszott a gyermekek és dajkások közt, melybe Margit nem volt beavatva, sőt épen előre rejtegették legjobban, és gyakran vette észre, mint suttognak titkolózva egymással és mily bizalmatlan tekintettel hallgatnak el, mihelyt észreveszik közeledtét. Naprólnapra jobban érezte, hogy a gyermekek ellenségüknek tekintik és korukat meghaladó tettetéssel és óvatossággal közelednek feléje; napról-napra tisztábban csengett fülében a sápadt asszony fenyegetése: eljövök és visszaveszem tőled gyermekeimet, azután férjemet. Egyszer aztán megjelent egy sokkal hatalmasabb ellenség, hogy elvigye a gyermekeket. A kisebbik leány hirtelen megkapta azt a félelmes torokbetegséget, mely a gyermekek veszedelme, szülők ijedelme, ahol megjelenik. Az orvos veszélyesnek mondta a bajt s szigorúan meghagyta, hogy a nagyobbik leányt azonnal vigyék más helyre. Szemesné asszonyság és a dajka tüstént a kerti házba költöztek a kis Mariskával, de Margit nem akart mozdulni a beteg gyermek ágya mellől. — Most talán egészen megnyerem kis szívét, — mondá szomorú mosolylyal férjének, — s meggyőzöm arról, hogy igazán szerető anyja vagyok. Meg is mutatta szerető anyai szivét, lankadatlan kitartással ápolta a beteg gyermeket, az orvos már aggódni kezdett, hogy nemsokára két betege lesz. Kérte Margitot, vigyázzon magára, kímélje egésségét, s legalább éjjelenkint engedjen más ápolót a kis leány mellé. — Nem rólam van most szó, orvos úr, — mondá a fiatal nő szomorú mosolylyal. — Mit mond a gyermekhez, lehet-e reményünk ? Az orvos fejét csóválta, s azzal a tudományos arckifejezéssel vont vállat, melylyel a szakmájabeli urak hallgatag azt szokták jelenteni, hogy semmit sem tudnak mondani. — Valóban kíméletesebb lehetnél magad iránt — mondá az orvos távozása után Jenő, ki szintén jelen volt a szobában. — Nem pótolhatná néha más ápoló is helyedet? A kis leány fájdalmas nyögéssel dobta le magáról a takarót s láztól piros arcát kiemelte a párnák közül. — Kell valami ? Mit kívánsz, kedvesem ? — kérdé Jenő, föléje hajolva s megsimogatva izzó homlokát, mialatt Margit gyöngéden ismét rá borította a takarót. — Oh igen — nagyon szeretnék valamit — de nem merek, — mondá suttogva a kis leány atyjának. — Mondd ki, édes gyermekem, mit kívánsz ? — De nem haragszol meg ? — Ne félj, mondd, mit kívánsz ? — Tartsd ide közel a füledet, — mondá a kis leány, — majd megsúgom, hogy senki se hallja. Jenő lehajtotta fejét, s a gyermek kis karjaival átfonva nyakát, égő, száraz ajkát egészen közel vitte apja füléhez. — Küldd hozzám a mamát, — mondá félénk suttogással. — Hiszen itt van, — felelt Jenő, s gyöngéden közelebb vonta Margitot a gyermekhez. — Nézd, kis lányom, itt van mamád, föléd hajtja arcát. — Nem ezt a mamát gondoltam, — mondá a gyermek fejét rázva. — Ezt mindennap látom, de én az igazi mamámat szeretném látni. Miért nem jön ő hozzám, mikor tudja, hogy beteg vagyok? Jenő hirtelen fölemelkedett az ágy mellől, hevesen lefejtve magáról a gyermek karjait, ki visszaesett párnái közé. Margit megigazgatta a párnákat, betakarta a kis leányt, s azután megfogta férje kezét, ki komoran, elfordított fővel állt az ágy mellett. — Én nem vagyok oka, — mondá szomorúan. — Miért nem tudod magadat jobban megkedveltetni a gyermekekkel ? — suttogó férje ideges hevességgel és elrántotta kezét. De rögtön megbánta szavait, megszégyelte, amit tett. Megragadta Margit kezét, elvonta a betegágy mellől és bűnbánólag keblére szorította. — Bocsáss meg, drága Margitom, oh bocsásd meg e meggondolatlan szavamat, ez első és, esküszöm, utolsó megbántásomat. Lásd, el vagyok keseredve, elkábítja fejemet az izgatottság, nem tudom, mit teszek. Nézz hát reám, ne fordítsd el arcodat, — mondá heves, gyors suttogással és gyöngéd erőszakkal magához vonta Margit elfordított fejét. Az ifjú nőnek nem volt ideje, hogy kitörölje szeméből a meggyűlt könycseppet; lassan végig pergett arcán, amint fájdalmas mosolylyal férjére tekintett. — Talán megtehetnéd e szegény gyermek óhajtását, — mondá halkan. — Mit akarsz ? Hogy érted ezt ? — kiáltott férje ismét elkomorodva. — Gondolom, tán egésségére — tán meggyógyulna — talán jó hatással — hebegett Margit kínos erőködéssel. — Te kívánod ezt? — Én nem akarok — nem merek akadály lenni — a gyermek és anyja közt. — Te vagy anyja, senki más, — mondá Jenő sötéten. — Szegény gyermek, nem tudod, mit mondtál, mikor ez asszonyt ide akartad hozni. Soha, soha! Nem akarom látni, — kiáltott hevesen s kisietett a szobából. — Oh mily boldogtalan vagyok! — kiáltott Margit, térdre esve a gyermek ágya mellett és eltemetve kényes arcát párnái közt. (Bolyt. köv.)