Fővárosi Lapok 1880. február (26-49. szám)

1880-02-21 / 42. szám

Szombat, 1880. február 21. 42. szám. Tizenhetedik évfolyam. Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre ..............................$ f**» Negyedévre ..»••• 4 n Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Szerkesztői iroda:FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetése­k szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ t­ere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az első és a második. (Elbeszélé­s.) írta Csiky Gergely. (Folytatás.) — Csókoljátok meg anyátokat, — mondá Jenő, s megfogta a nagyobbik leány kezét. — Mariska, te okosabb vagy, mutass példát kis húgodnak. Csókold meg, látod, ez lesz most a ti mamátok. — Ő nem a mi mamánk, — mondá Mariska, komolyan rázva fejét, míg a kisebbik egészen elrej­tőzött a dajka ruhafodrai közt. — De igen, mamátok vagyok és nagyon szeret­lek, — mondá Margit s térdein közelebb csúszott a gyermekekhez. — Oh nem ! — felelt a nagyobbik leány hát­rálva. — A mi igazi mamánk nem ilyen volt. Ezt nem ismerjük. Hol van az igazi mama? Margit lassan fölemelkedett a földről s szo­morú tekintetet vetett férje elsötétülő arcára. — Menjünk innen, — mondá Jenő komoran. A­mint kiértek a szobából, Margit félénken férjéhez simult s arcába tekintett. — Majd megbarátkoznak velem, — mondá szelíden. — Ne boszankodjál, hiszen gyermekek, s eleinte elriadnak az idegen arctól. De lehetetlen, hogy ne vonzódjanak hozzám, ha majd érezni fogják igaz szeretetemet, oh! mert már is igazán, nagyon szeretem őket. Jenő nem felelt, a sötét felhő még nem oszlott szét homlokáról. Hallgatva, üres tekintettel nézett a földre, mintha nem hallaná neje suttogását. Alig tet­tek így néhány lépést, hirtelen visszafordult, kinyi­totta a gyermekszoba ajtaját s kiszólította a dajkát. — Ki beszélt e gyermekeknek anyjokról ? — kérdé haragosan. A dajka égre-földre esküdözni kezdett, hogy ő egy szót sem szólt; itt sülyedjen el álló helyében, ha valaha említette az első nagyságos asszonyt. Igaz ugyan, hogy még az ő idejében került a házba, jó asz­­szonya is volt mindig, de ha a nagyságos úr megtil­totta, hogy róla beszéljen, nem a cseléd dolga az urak felett ítélni; ő azt teszi, a­mit parancsolnak. Ha nem hiszi neki a nagyságos úr, ha talán hűtlen cselédnek tartja, ő nem bánja, küldje el, minden percben kész elmenni, csak a szegény gyermekeket sajnálja, mert tudja, hogy utána szakad a szivök. Margit némán, elfordított tekintettel hallgatta a termetes hölgy védbeszédét, mintha érezné, hogy ebbe nincs neki beleszólása, s így azt a gyanakodó, ellenséges pillantást sem vette észre, melyet a dajka beszéd közben néha-néha feléje vetett. Jenő sem vette észre­­ szemét az egész beszéd alatt sötéten, mintegy szégyenkezve, a földre szegezte, aztán hoszasan, minden további felelet nélkül dol­gára küldte a dajkát, ki diadalmas tekintettel fordult vissza a szobába, honnan kihallatszott, mint csókolja a gyermekeket és sajnálkozik felettök hangos zoko­gással. Az ifjú nő hallgatva állt elmélyedő férje mel­lett, félénken, aggódó szívvel vizsgálva a sötét felhőt, mely csak nem akart eloszolni homlokáról. Kínos sej­telem kapta meg lelkét, megjelent emlékében a sá­padt nő és ijesztő tisztasággal csengtek fülében újra fenyegető szavai: »Neje vagyok, gyermekeinek anyja; én éreztem, ismertem szerelmét, s tudom, hogy a­ki egy nőt így tudott szeretni, az nem lesz képes sze­retni mást soha.« Mit jelent ez a sötét felhő férje homlokán ? Talán csak szenvedéseinek emléke, csak a hoszúság, a szégyen felébredő érzése hajtá oda ? De hátha .... Margit nem merte a második kérdést befejezni, rettegett a választól, mely rá következhetnék. És e pillanattól fogva félre kerülte ezt a kérdést és resz­kető szívvel kergette el magától a választ, mely mind­untalan lelkébe tolakodott. Azt a sötét felhőt férje homlokán örökké ott látta, szerelmek legboldogabb perceiben, legvidámabb enyelgéseik között is. Hiába simította el kezével, hiába szárította fel csókjaival, hiába csalta helyébe szerelmének fénye a boldogság derűjét, az ő szeme jobban látott, s a­mit nem látha­tott, megérezte szíve, és reszketett félelmében és újra fülében csengtek az első nő fenyegető szavai. Pedig nem lehetett oka aggódásra, panaszra. Férje jó, gyöngéd volt hozzá. Szemesné asszonyság, ki az első hét végével szerencsésen megérkezett, nem győzte az örömet és hálálkodást leánya boldogsága miatt, s ezerszer kijelentette, hogy ily kitűnő férj nincs több a világon, most már nyugodtan meghalhat, tudja, hogy jó kezekben hagyja leányát. Nem is vett észre Margit arcán semmi szomorúságot, szemében sem látta a bizonytalan jövő riadozó sejtését; ő csak mosolyt, örömet, szerelmet és boldogságot látott s csakhamar azt is kivívta nagy dicsőséggel a gyermek­szoba harcmezején, hogy a kis leányok nagymamának szólították. De Margit nem tudta elfelejteni az első talál­kozást. Gyöngéd szeretete lassan kint legyőzte ugyan a gyermekek idegenkedését, ölébe ültek, megcsókol­ták kezét, eltűrték csókjait s anyjuknak is nevezték, de érezte, hogy valami láthatatlan alak áll kettőjök között, mely fenyegetve emeli ellene kezét és sápadt ajkaival reszketve kérdi: »Hogy mered gyermekeim szeretetét bitorolni, hogy mered magadat anyának neveztetni az én gyermekeim által ? Vigyázz, elveszem tőled a gyermekeket és viszaveszem aztán férjem sze­relmét. A­mi az enyém, azt nem engedem másnak.« Bábi néni, a termetes dajka, nem lépett ki rezer­vált álláspontjából, melyet az első nap elfoglalt a máso­dik nagyságos asszony ellen. Nem szólt ugyan semmit, sőt a gyermekeket is tiszteletre oktatta, de látszott rajta a bizalmatlanság, látszott, hogy félti a kis leá­nyokat és soha sem téveszti el szeme elől, midőn má­sodik anyjuk mellett vannak. Valami titkos egyetér­tés látszott a gyermekek és dajkások közt, melybe Margit nem volt beavatva, sőt épen előre rejtegették legjobban, és gyakran vette észre, mint suttognak titkolózva egymással és mily bizalmatlan tekintettel hallgatnak el, mihelyt észreveszik közeledtét. Napról­­napra jobban érezte, hogy a gyermekek ellenségük­nek tekintik és korukat meghaladó tettetéssel és óva­tossággal közelednek feléje; napról-napra tisztábban csengett fülében a sápadt asszony fenyegetése: eljö­vök és visszaveszem tőled gyermekeimet, azután férjemet. Egyszer aztán megjelent egy sokkal hatalma­sabb ellenség, hogy elvigye a gyermekeket. A kiseb­bik leány hirtelen megkapta azt a félelmes torokbe­tegséget, mely a gyermekek veszedelme, szülők ijedelme, a­hol megjelenik. Az orvos veszélyesnek mondta a bajt s szigorúan meghagyta, hogy a na­gyobbik leányt azonnal vigyék más helyre. Szemesné asszonyság és a dajka tüstént a kerti házba költöztek a kis Mariskával, de Margit nem akart mozdulni a beteg gyermek ágya mellől. — Most talán egészen megnyerem kis szívét, — mondá szomorú mosolylyal férjének, — s meg­győzöm arról, hogy igazán szerető anyja vagyok. Meg is mutatta szerető anyai szivét, lankadat­lan kitartással ápolta a beteg gyermeket, az orvos már aggódni kezdett, hogy nemsokára két betege lesz. Kérte Margitot, vigyázzon magára, kímélje egésségét, s legalább éjjelenkint engedjen más ápolót a kis leány mellé. — Nem rólam van most szó, orvos úr, — mondá a fiatal nő szomorú mosolylyal. — Mit mond a gyer­mekhez, lehet-e reményünk ? Az orvos fejét csóválta, s azzal a tudományos arckifejezéssel vont vállat, melylyel a szakmájabeli urak hallgatag azt szokták jelenteni, hogy semmit sem tudnak mondani. — Valóban kíméletesebb lehetnél magad iránt — mondá az orvos távozása után Jenő, ki szintén jelen volt a szobában. — Nem pótolhatná néha más ápoló is helyedet? A kis leány fájdalmas nyögéssel dobta le magá­ról a takarót s láztól piros arcát kiemelte a párnák közül. — Kell valami ? Mit kívánsz, kedvesem ? — kérdé Jenő, föléje hajolva s megsimogatva izzó hom­lokát, mialatt Margit gyöngéden ismét rá borította a takarót. — Oh igen — nagyon szeretnék valamit — de nem merek, — mondá suttogva a kis leány atyjának. — Mondd ki, édes gyermekem, mit kívánsz ? — De nem haragszol meg ? — Ne félj, mondd, mit kívánsz ? — Tartsd ide közel a füledet, — mondá a kis leány, — majd megsúgom, hogy senki se hallja. Jenő lehajtotta fejét, s a gyermek kis karjaival átfonva nyakát, égő, száraz ajkát egészen közel vitte apja füléhez. — Küldd hozzám a mamát, — mondá félénk suttogással. — Hiszen itt van, — felelt Jenő, s gyöngéden közelebb vonta Margitot a gyermekhez. — Nézd, kis lányom, itt van mamád, föléd hajtja arcát. — Nem ezt a mamát gondoltam, — mondá a gyermek fejét rázva. — Ezt mindennap látom, de én az igazi mamámat szeretném látni. Miért nem jön ő hozzám, mikor tudja, hogy beteg vagyok? Jenő hirtelen fölemelkedett az ágy mellől, he­vesen lefejtve magáról a gyermek karjait, ki vissza­esett párnái közé. Margit megigazgatta a párnákat, betakarta a kis leányt, s azután megfogta férje kezét, ki komoran, elfordított fővel állt az ágy mellett. — Én nem vagyok oka, — mondá szomorúan. — Miért nem tudod magadat jobban megked­veltetni a gyermekekkel ? — suttogó férje ideges he­vességgel és elrántotta kezét. De rögtön megbánta szavait, megszégyelte, a­mit tett. Megragadta Margit kezét, elvonta a beteg­ágy mellől és bűnbánólag keblére szorította. — Bocsáss meg, drága Margitom, oh bocsásd meg e meggondolatlan szavamat, ez első és, esküszöm, utolsó megbántásomat. Lásd, el vagyok keseredve, elkábítja fejemet az izgatottság, nem tudom, mit te­szek. Nézz hát reám, ne fordítsd el arcodat, — mondá heves, gyors suttogással és gyöngéd erőszakkal ma­gához vonta Margit elfordított fejét. Az ifjú nőnek nem volt ideje, hogy kitörölje szeméből a meggyűlt könycseppet; lassan végig per­gett arcán, a­mint fájdalmas mosolylyal férjére te­kintett. — Talán megtehetnéd e szegény gyermek óhaj­tását, — mondá halkan. — Mit akarsz ? Hogy érted ezt ? — kiáltott férje ismét elkomorodva. — Gondolom, tán egésségére — tán meggyó­gyulna — talán jó hatással — hebegett Margit kínos erőködéssel. — Te kívánod ezt? — Én nem akarok — nem merek akadály lenni — a gyermek és anyja közt. — Te vagy anyja, senki más, — mondá Jenő sötéten. — Szegény gyermek, nem tudod, mit mondtál, mikor ez asszonyt ide akartad hozni. Soha, soha! Nem akarom látni, — kiáltott hevesen s kisietett a szobából. — Oh mily boldogtalan vagyok! — kiáltott Margit, térdre esve a gyermek ágya mellett és elte­metve kényes arcát párnái közt. (Bolyt. köv.)

Next