Fővárosi Lapok 1880. április (74-99. szám)

1880-04-07 / 79. szám

Sajátságos jelenet történt aztán nem sokára a Scorff partján. Oktáv, kénytelen lévén a dagályt bevárni, hogy Nebhountbe visszatérhessen, miután a parasztlegényt távozni látta, újra közeledett a Nőszirmokhoz. Letelepedvén a pázsit szélére, édes ábrándaiba merült s észre sem vette, hogy egy férfi, ép úgy, mint ő, a Daniéla ablaka alá ült. E férfi Márk volt. Eszébe jutván a feldöntött zsámoly, egyszerre bizonyos elő­érzet szállta meg, s unokahúgát veszélyben vélte fo­rogni. Nem sokáig töprenkedett, s visszavonta ama hódoló tisztelet, melylyel e leány iránt viseltetett s mely az együgyű, műveletlen embereknél gyakran oly nagy mérvben fejlődik ki. Márk megkezdte őr­ködését. Eközben fehéres fény kezdé meggyöngíteni a homályt. Fantasztikus gőzkörnek lehetett volna mon­dani, minő az álmok ködében lebeg. E világosság lassan kint erősbödni kezdett; úgy tetszett, mintha a hajnal derengő világa volna. Pedig csupán tizenegyet ütött a pont-scorffi toronyóra. Csakhamar kiemelke­dett a folyó a két sötét part közül, halvány, bágyadt, ólomszín hullámaival; az eddig sötétségbe veszett habok egyszerre fölszabadulni látszottak, bizarr lát­ványt nyújtva s mit sem törődve a távlat rendes tör­vényeivel. A kétes világosság egyszerre átalakult: élénk fény tört át egy fellegen, mely megvilágította Pont-Scorff helységét. A víz, a hullámok, a torony, minden újra szokott alakját ölte magára, csakhogy a bájos éj költészetével ékesítve. Márk ekkor körültekintvén, észrevette Oktávot a­mint a pázsiton heverészve, tenyerébe hajtott fővel a hold korongját bámulta, midőn ez a fehér habos, cafrangos felhőtömegből előtűnt. A paraszt csodálkozása és haragja arcába ker­gette minden vérét s szörnyű meredten nézett az áb­rándozó felé. Halkan fölemelkedett s oda menve nagy, széles tenyerét vállára tette Oktávnak, ki meg­rezzenve fordúlt hátra. Egy pillanatig merően néztek egymásra, alkal­masint félve, hogy hangjukat Daniela meg­találja hallani. Oktáv törte meg végre a csöndet, igy szólván halkan. — Mit akar ön ? — Beszélni önnel. — Beszéljen. Márk intett Oktávnak, hogy kövesse őt s vagy húsz lépésnyire távoztak a laktól. E kényszerítés boszanta Oktávot, azonban mégis beleegyezett a legény óhajába, nehogy úgy tűnjék föl, mintha félne. — Miért van ön itt ? — kérdezte a legény nyers, sipegő hangon. — Ejh, mi köze hozzá? — viszonzá szárazon Oktáv. — Bizony, — feleselt a paraszt, — ön rosszban töri a fejét s nekem jogomban van ön előtt magamat kifejezni. Márknak e nyersesége szeget ütött Oktávnak a fejébe, habozni kezdett s kérte a legényt, beszéljen világosabban. — Kell-e mondanom önnek, uram, hogy ön ez este behatolt ide, bemászott az ablakon s feldöntötte a zsámolyszéket? No, csak ne tagadja, uram! — Látott engem ? — Láttam az árnyékát, s hallottam, mikor be­­hajtá az ablakot; végre is meg vagyok győződve a tényről. Márknak, minden egyszerűsége mellett is,eléggé eleven észjárása volt s birt a parasztnak példabeszéddé vált ravaszságával. Ő csupán gyanút táplált még; azonban úgy vélte legbizonyosabban megtudhatni a valót, ha Oktávot ily cselfogással vallomásra bír­hatja ; el volt készülve arra is, hogy csalódás eseté­ben bocsánatot kérjen. Oktáv nem hagyott a legénynek sok időt straté­giájának kifejlesztésére. Ő utálta a hazudozást és sokkal büszkébb volt, semhogy mentegetőzéshez folya­modjék s igy szólt: — Nos, megvallom, én vagyok a vétkes; de hát mi hasznot merít ön e vallomásomból ? A legény csupán a felelet első részét értette; feldühödött, összeszorító öklét s rikácsolva kiáltá: — Ezer mennykő! És miért cselekedte ön azt ? — Márk uram, — viszonzá Oktáv, a fenyegető hanggal szemben megvető nyugodtsággal, — én nem tudom, honnan meríti ön a jogot, hogy hozzám efféle kérdéseket intézhessen. Ha én önnek válaszolok, le­gyen szíves elhinni, ezt csak saját jószántomból teszem. — Tehát feleljen! — Nos, én attól tartottam egy pillanatig, hogy önnek az unokahuga, kit Nebhouetben annyira szeretnek, mint a megtestesült erényt, talán még­sem méltó oly nagy tiszteletre. — Igaz-e ez ? — kérdé Márk nem annyira ha­raggal, mint csodálkozva. — Ön gyanakodott Danié­­lára! Daniélára, ki maga a becsületesség! De ez le­hetetlenség, uram! Ez méltatlanság! — kiálta harag­gal Márk, — és én megölném önt... — Hallgasson s hagyjon fel azokkal a fenyege­tőzésekkel ! — szólt Oktáv. — Fenyegetőzésére én mit sem hederítek ; csak attól tartok, hogy Daniéla nem hallja önt meg s igy a gyanúról semmi tudomást nem nyerhet. Az én lelkiismeretem, higgye meg ne­kem, sokkal több szemrehányást tesz nekem, semhogy szükségem volna önnek a dühöngéseire, hogy meg­bánást érezhessek. Annyi méltóság volt eme válaszban, hogy Márk önkénytelen megjuhászodott, egészen más hangon és modorban kérdezte aztán Oktávtól, hogy voltakép mily szándékkal jött hát Pont-Scorffba s hogy lehetett neki Daniélában kételkedni? Oktáv alig tudta türelmetlenségét elfojtani. — Ön igazán szerfölött kiváncsi, Márk gazda, — viszonzá a fiatal ember. — Mondja csak nekem, először is, minő érzelem az, mely önt e kitartó fal­­gatásra ösztönzi? — Az unokahúgom iránt való baráti jóindulat, uram! — szólt a legény, miközben önérzettel vere­gette a mellét, — mert én őt én úgy szeretem, mint ahogy tisztelem. — Bizonyos ön abban, hogy csupán baráti ér­zelemmel szereti Danielát ? — Talán azt hiszi ön, hogy kinevethet ? — kérdé a legény lesütve a fejét, hogy zavarát kissé palástolhassa. — Vájjon ilyen szegény fiú, mint én, ilyen testben-lélekben paraszt, szerethet-e máskép oly szép és eszes leányt, mint ő ? Úgy szeretem őt, mint az eb szereti a gazdáját, annyi az egész. Én is belémeríteném fogaimat és karmaimat annak a tag­jaiba, a ki neki bánatot okozna... Oh, uram, nem tanácsolom önnek, hogy őt valamikép megszomorítsa. Ezt mondva szeme villogott s kezét újra ökölre szorítá. (Folyt, köv.) Az athéni nők. Még a magas hajékek divatának idejében tör­tént. Valódi forrongás volt észlelhető a színházat lá­togató férfi­ közönség körében, kiknek látkörét az előttük ülő hölgyek hat tornyai rendesen elzárták. Erélyes hírlapi támadásokat is intéztek a kérlelhet­­len divat ellen, de hasztalan. Semmi fegyver nem használt. A nők is el voltak keserítve a férfiak pana­szai által, melyeket kíméletlenségnek neveztek el, de ez állapot csak tartott tovább. Egyszer bájos szomszédnőm, kiről talán szük­ségtelen mellesleg megjegyeznem, hogy páratlanul dús haja büszkén és magasan koronázta szép homlokát, azt a kérdést vetette fel, megsokalva egy jelenlevő kissé erős kifakadását a nők ellen: »várjon a nőket és a férfiakat, a teremtés urait, nem egyenlő jog il­lette-e még mindig a színházlátogatásban ?« Ez a kér­dés szöget ütött a fejembe. Természetes, hogy a jog ilyen egyenlőségét ma vitatni nem lehet. Kinek tűn­nék fel a nő jelenléte bárhol ebben a világban ? Hi­szen a civilizáció, az emancipáció korát éljük. Lóver­seny, akadémiai felolvasás, vagy bármily ünnepély nem eshetik meg nők jelenléte nélkül. Egy színházi nézőteret pedig csupán férfi hallgatókkal, nők nélkül, oly kevéssé képzelhetünk, mint vígjátékot legalább egy házasság, tragédiát tőr vagy méreg nélkül. De így volt-e ez mindig ? Gondolataim visszaszállottak az ókori Athén színházába és ime rátaláltam e színház nézőterének arra a hiányára, hogy benne hölgyet látni nem lehetett. Igen, Athénben a nők a színház­ból ki voltak zárva. Beszéljenek csak hölgyeim mai napság a férfiak »zsarnokságáról« s azután olvassa­nak valamit szegény athéni sorsosaikról és látni fog­ják, hogy az olyan kis fejecskék, melyek most hamar megtelnek elégedetlenséggel, haszúálló gondolatok­kal, kétezer év előtt szabadságról vagy uralomról nem is álmodoztak. Pedig Athen magas helyet foglalt el alkotmá­nyával és milyen kiemelkedő ponton állott az ókori civilizációban. A nőket ott polgári állásában megkü­lönböztették, mint rabszolganőt, mint bet arokat, kik a nyilvánosság piacán megfordultak, családhoz nem voltak kötve s neveik, mint athéni férfiak kedveseié, fordulnak elő, Lais és Aspasia ez ó­világi cocotte-ok közt történelmi nevet örökítettek meg; megkülönböz­tették még a nőket, mint a polgárok tiszteletreméltó nejeit és leányait. Az utóbbiak számára, mint főerkölcsi szabály volt előírva, sehol nyilvános helyen meg nem jelenni. Plutarchnál olvassuk, hogy e nőnek a házból való ki­járás nélkül kell élni s náluk a tisztességes nő neve az »elzárt«. Nemde kárhoztatandó elv ez, annak da­cára is, hogy nőegyleteket, közvacsorákat tudtommal akkor még nem ismertek és mégis, a­kikre vonatkoz­tak, egészen beleélték magukat, de minden panasz­kodás nélkül­e, arról nem ír a krónika. Hasonlí­tani az athéni nők háziéletét egyedül a mohamedá­nokéhoz tudom, annyira korlátozva volt és elüt a spártaiak és rómaiakétól. Nem volt az más, mint a kelet háreméleti képeinek régi kiadása, bár az egy­­nejűség enyhítette a nők állapotát és nem alacsonyí­­totta őket le. Leányaik és szolgálóikkal együtt ültek a gynáceumban elzárva; gazdasszonykodás nem volt erős oldaluk s inkább gyermekes cicomázásra fordí­tották az időt. Nyilvánosan csupán a Balthus és Ce­res ünnepein tartott szent menetekben mutathatták magukat; a nemzeti szent játékokon már nem vehet­tek részt, Olympiában sem; halálbüntetés terhe alatt volt ez nekik megtiltva. Elzárkózottságukról tanúsko­dik, hogy még a képző­művészeteknek sem adatott meg a szabadalom, alakjaikat nyilvános helyen fel­­állítni. Hallatlan elnyomása a gyöngébb nemnek! Nem ugyanaz a felháborodás vesz-e erőt kegyeteken a férfiak szűkkeblű, az udvariatlant mennyivel meg­haladó eljárása fölött, mint mikor a török nőkről olvasnak, sőt még nagyobb, mert a görögöknél átalá­­ban nem volt megtiltva a haladás, csak az athéni nők­nek. Azok a zsarnok férjek furfangos módon tudták továbbra is megtartani a nők fölötti túlhatalmat. Nem adták kezökbe az eszközt, melylyel helyzetük súlyosságának megismerése után szabadságukért küzdhettek volna, mert nem engedték meg, hogy ne­­jök lakosztályában a műveltség is szállást vegyen. Mikor Athén a virágzás tetőpontját elérte, Perikies, a nagy államférfi, úgy nyilatkozott: az a nő a leg­jobb, kiről semmit sem látni és hallani és a ki maga is minél kevesebbet lát és hall. Csoda-e, ha ilyen elv mellett a nő nevelésére házi dolgokon kívül mit sem fordítottak. Zenét, éneket, táncot csak az Aspasiák és Phrynék iskolájában tanítottak. Az athéni polgárnők közül nem tűnt ki egyet­len egy sem mint iró- vagy költőnő; hősnő kö­­zöttök nem volt; Plutarch legalább egyről sem tesz említést. Milyen tiszták­, milyen tágkörű fo­galmaink vannak nekünk’’'a »női hivatásról,« mi min­den nincs abba belevonva; mig az az élethivatás, mi egy athéni leány elé ki volt tűzve, csak ennyiből ál­lott: férjhez menni és törvényes gyermekek anyjává lenni. Milyen egyhangú és szomorú élet lehetett az­, — sóhajtanak fel erre. És e mellett még méltányta­lan szigorúsággal tetézték, hogy ama nép, melynek kebeléből a kultúra és művészet legszebb virágai fa­kadtak, tagadta meg nőitől az Aeschylos és Sophok­les által alkotott örökszép költészeti remekeket. Pe­dig végre is arra a meggyőződésre kénytelen az em­ber jönni, hogy míg az athéni állam önálló volt, szo­morú és vígjátékok előadásán a Bakhus-ünnepek alatt az ottani színházban nők mint nézők sem szerepeltek. Sajátságos, hogy ezt határozottan egy ókori író sem mondja ki, sőt azok, kik ma állítják, hogy az athéni nők csak úgy látogatták a színházat, mint ezt szé­peink ma teszik s a megszorítás egyedül abban állott, hogy a férfiaktól el voltak különítve, azok még állí­tásaik bebizonyítására idéznek is görög írók művei­ből. De ezek az idézetek vagy el vannak ferdítve, vagy az író — épen nevetséges ellentét gyanánt — a lé­tező állapotokat komikusan átváltoztatva rajzolja, mint Aristophanes, az Ekklesiatus­-ában vagy mint Plato az eszményi állam intézményét adja elő. Már ama viszonyból, melyben az athéni polgár­nők a nyilvános élethez álltak és elzárkózottságukból következtetve, lehetetlen, hogy a színi előadásoknál nézőkként jelen voltak; ott együtt ülve látni őket annyi férfi közt, nyilvános botrány lett volna. Még illetlenebb, mondhatni képtelenség leendett, ha a női szerepeket nőkkel s nem férfiakkal játszatták volna el. Csak a rómaiaknál lépnek először színpadra a néma­játékban szereplett táncosnők s ezek is már a sülye­­dés korszakában. Hogy a hetarák, kik el nem zár­kózva folyvást a közéletben forogtak, nézték-e az előadásokat, igen kétséges. Alig hiszem, hogy eltűrő a büszke athéni polgár, ki a Bakhus-ünnepek szent­ségét idegenek jelenléte által is megsértve látta. 394

Next