Fővárosi Lapok 1880. április (74-99. szám)
1880-04-07 / 79. szám
Sajátságos jelenet történt aztán nem sokára a Scorff partján. Oktáv, kénytelen lévén a dagályt bevárni, hogy Nebhountbe visszatérhessen, miután a parasztlegényt távozni látta, újra közeledett a Nőszirmokhoz. Letelepedvén a pázsit szélére, édes ábrándaiba merült s észre sem vette, hogy egy férfi, ép úgy, mint ő, a Daniéla ablaka alá ült. E férfi Márk volt. Eszébe jutván a feldöntött zsámoly, egyszerre bizonyos előérzet szállta meg, s unokahúgát veszélyben vélte forogni. Nem sokáig töprenkedett, s visszavonta ama hódoló tisztelet, melylyel e leány iránt viseltetett s mely az együgyű, műveletlen embereknél gyakran oly nagy mérvben fejlődik ki. Márk megkezdte őrködését. Eközben fehéres fény kezdé meggyöngíteni a homályt. Fantasztikus gőzkörnek lehetett volna mondani, minő az álmok ködében lebeg. E világosság lassan kint erősbödni kezdett; úgy tetszett, mintha a hajnal derengő világa volna. Pedig csupán tizenegyet ütött a pont-scorffi toronyóra. Csakhamar kiemelkedett a folyó a két sötét part közül, halvány, bágyadt, ólomszín hullámaival; az eddig sötétségbe veszett habok egyszerre fölszabadulni látszottak, bizarr látványt nyújtva s mit sem törődve a távlat rendes törvényeivel. A kétes világosság egyszerre átalakult: élénk fény tört át egy fellegen, mely megvilágította Pont-Scorff helységét. A víz, a hullámok, a torony, minden újra szokott alakját ölte magára, csakhogy a bájos éj költészetével ékesítve. Márk ekkor körültekintvén, észrevette Oktávot amint a pázsiton heverészve, tenyerébe hajtott fővel a hold korongját bámulta, midőn ez a fehér habos, cafrangos felhőtömegből előtűnt. A paraszt csodálkozása és haragja arcába kergette minden vérét s szörnyű meredten nézett az ábrándozó felé. Halkan fölemelkedett s oda menve nagy, széles tenyerét vállára tette Oktávnak, ki megrezzenve fordúlt hátra. Egy pillanatig merően néztek egymásra, alkalmasint félve, hogy hangjukat Daniela megtalálja hallani. Oktáv törte meg végre a csöndet, igy szólván halkan. — Mit akar ön ? — Beszélni önnel. — Beszéljen. Márk intett Oktávnak, hogy kövesse őt s vagy húsz lépésnyire távoztak a laktól. E kényszerítés boszanta Oktávot, azonban mégis beleegyezett a legény óhajába, nehogy úgy tűnjék föl, mintha félne. — Miért van ön itt ? — kérdezte a legény nyers, sipegő hangon. — Ejh, mi köze hozzá? — viszonzá szárazon Oktáv. — Bizony, — feleselt a paraszt, — ön rosszban töri a fejét s nekem jogomban van ön előtt magamat kifejezni. Márknak e nyersesége szeget ütött Oktávnak a fejébe, habozni kezdett s kérte a legényt, beszéljen világosabban. — Kell-e mondanom önnek, uram, hogy ön ez este behatolt ide, bemászott az ablakon s feldöntötte a zsámolyszéket? No, csak ne tagadja, uram! — Látott engem ? — Láttam az árnyékát, s hallottam, mikor behajtá az ablakot; végre is meg vagyok győződve a tényről. Márknak, minden egyszerűsége mellett is,eléggé eleven észjárása volt s birt a parasztnak példabeszéddé vált ravaszságával. Ő csupán gyanút táplált még; azonban úgy vélte legbizonyosabban megtudhatni a valót, ha Oktávot ily cselfogással vallomásra bírhatja ; el volt készülve arra is, hogy csalódás esetében bocsánatot kérjen. Oktáv nem hagyott a legénynek sok időt stratégiájának kifejlesztésére. Ő utálta a hazudozást és sokkal büszkébb volt, semhogy mentegetőzéshez folyamodjék s igy szólt: — Nos, megvallom, én vagyok a vétkes; de hát mi hasznot merít ön e vallomásomból ? A legény csupán a felelet első részét értette; feldühödött, összeszorító öklét s rikácsolva kiáltá: — Ezer mennykő! És miért cselekedte ön azt ? — Márk uram, — viszonzá Oktáv, a fenyegető hanggal szemben megvető nyugodtsággal, — én nem tudom, honnan meríti ön a jogot, hogy hozzám efféle kérdéseket intézhessen. Ha én önnek válaszolok, legyen szíves elhinni, ezt csak saját jószántomból teszem. — Tehát feleljen! — Nos, én attól tartottam egy pillanatig, hogy önnek az unokahuga, kit Nebhouetben annyira szeretnek, mint a megtestesült erényt, talán mégsem méltó oly nagy tiszteletre. — Igaz-e ez ? — kérdé Márk nem annyira haraggal, mint csodálkozva. — Ön gyanakodott Daniélára! Daniélára, ki maga a becsületesség! De ez lehetetlenség, uram! Ez méltatlanság! — kiálta haraggal Márk, — és én megölném önt... — Hallgasson s hagyjon fel azokkal a fenyegetőzésekkel ! — szólt Oktáv. — Fenyegetőzésére én mit sem hederítek ; csak attól tartok, hogy Daniéla nem hallja önt meg s igy a gyanúról semmi tudomást nem nyerhet. Az én lelkiismeretem, higgye meg nekem, sokkal több szemrehányást tesz nekem, semhogy szükségem volna önnek a dühöngéseire, hogy megbánást érezhessek. Annyi méltóság volt eme válaszban, hogy Márk önkénytelen megjuhászodott, egészen más hangon és modorban kérdezte aztán Oktávtól, hogy voltakép mily szándékkal jött hát Pont-Scorffba s hogy lehetett neki Daniélában kételkedni? Oktáv alig tudta türelmetlenségét elfojtani. — Ön igazán szerfölött kiváncsi, Márk gazda, — viszonzá a fiatal ember. — Mondja csak nekem, először is, minő érzelem az, mely önt e kitartó falgatásra ösztönzi? — Az unokahúgom iránt való baráti jóindulat, uram! — szólt a legény, miközben önérzettel veregette a mellét, — mert én őt én úgy szeretem, mint ahogy tisztelem. — Bizonyos ön abban, hogy csupán baráti érzelemmel szereti Danielát ? — Talán azt hiszi ön, hogy kinevethet ? — kérdé a legény lesütve a fejét, hogy zavarát kissé palástolhassa. — Vájjon ilyen szegény fiú, mint én, ilyen testben-lélekben paraszt, szerethet-e máskép oly szép és eszes leányt, mint ő ? Úgy szeretem őt, mint az eb szereti a gazdáját, annyi az egész. Én is belémeríteném fogaimat és karmaimat annak a tagjaiba, a ki neki bánatot okozna... Oh, uram, nem tanácsolom önnek, hogy őt valamikép megszomorítsa. Ezt mondva szeme villogott s kezét újra ökölre szorítá. (Folyt, köv.) Az athéni nők. Még a magas hajékek divatának idejében történt. Valódi forrongás volt észlelhető a színházat látogató férfi közönség körében, kiknek látkörét az előttük ülő hölgyek hat tornyai rendesen elzárták. Erélyes hírlapi támadásokat is intéztek a kérlelhetlen divat ellen, de hasztalan. Semmi fegyver nem használt. A nők is el voltak keserítve a férfiak panaszai által, melyeket kíméletlenségnek neveztek el, de ez állapot csak tartott tovább. Egyszer bájos szomszédnőm, kiről talán szükségtelen mellesleg megjegyeznem, hogy páratlanul dús haja büszkén és magasan koronázta szép homlokát, azt a kérdést vetette fel, megsokalva egy jelenlevő kissé erős kifakadását a nők ellen: »várjon a nőket és a férfiakat, a teremtés urait, nem egyenlő jog illette-e még mindig a színházlátogatásban ?« Ez a kérdés szöget ütött a fejembe. Természetes, hogy a jog ilyen egyenlőségét ma vitatni nem lehet. Kinek tűnnék fel a nő jelenléte bárhol ebben a világban ? Hiszen a civilizáció, az emancipáció korát éljük. Lóverseny, akadémiai felolvasás, vagy bármily ünnepély nem eshetik meg nők jelenléte nélkül. Egy színházi nézőteret pedig csupán férfi hallgatókkal, nők nélkül, oly kevéssé képzelhetünk, mint vígjátékot legalább egy házasság, tragédiát tőr vagy méreg nélkül. De így volt-e ez mindig ? Gondolataim visszaszállottak az ókori Athén színházába és ime rátaláltam e színház nézőterének arra a hiányára, hogy benne hölgyet látni nem lehetett. Igen, Athénben a nők a színházból ki voltak zárva. Beszéljenek csak hölgyeim mai napság a férfiak »zsarnokságáról« s azután olvassanak valamit szegény athéni sorsosaikról és látni fogják, hogy az olyan kis fejecskék, melyek most hamar megtelnek elégedetlenséggel, haszúálló gondolatokkal, kétezer év előtt szabadságról vagy uralomról nem is álmodoztak. Pedig Athen magas helyet foglalt el alkotmányával és milyen kiemelkedő ponton állott az ókori civilizációban. A nőket ott polgári állásában megkülönböztették, mint rabszolganőt, mint bet arokat, kik a nyilvánosság piacán megfordultak, családhoz nem voltak kötve s neveik, mint athéni férfiak kedveseié, fordulnak elő, Lais és Aspasia ez óvilági cocotte-ok közt történelmi nevet örökítettek meg; megkülönböztették még a nőket, mint a polgárok tiszteletreméltó nejeit és leányait. Az utóbbiak számára, mint főerkölcsi szabály volt előírva, sehol nyilvános helyen meg nem jelenni. Plutarchnál olvassuk, hogy e nőnek a házból való kijárás nélkül kell élni s náluk a tisztességes nő neve az »elzárt«. Nemde kárhoztatandó elv ez, annak dacára is, hogy nőegyleteket, közvacsorákat tudtommal akkor még nem ismertek és mégis, akikre vonatkoztak, egészen beleélték magukat, de minden panaszkodás nélküle, arról nem ír a krónika. Hasonlítani az athéni nők háziéletét egyedül a mohamedánokéhoz tudom, annyira korlátozva volt és elüt a spártaiak és rómaiakétól. Nem volt az más, mint a kelet háreméleti képeinek régi kiadása, bár az egynejűség enyhítette a nők állapotát és nem alacsonyította őket le. Leányaik és szolgálóikkal együtt ültek a gynáceumban elzárva; gazdasszonykodás nem volt erős oldaluk s inkább gyermekes cicomázásra fordították az időt. Nyilvánosan csupán a Balthus és Ceres ünnepein tartott szent menetekben mutathatták magukat; a nemzeti szent játékokon már nem vehettek részt, Olympiában sem; halálbüntetés terhe alatt volt ez nekik megtiltva. Elzárkózottságukról tanúskodik, hogy még a képzőművészeteknek sem adatott meg a szabadalom, alakjaikat nyilvános helyen felállítni. Hallatlan elnyomása a gyöngébb nemnek! Nem ugyanaz a felháborodás vesz-e erőt kegyeteken a férfiak szűkkeblű, az udvariatlant mennyivel meghaladó eljárása fölött, mint mikor a török nőkről olvasnak, sőt még nagyobb, mert a görögöknél átalában nem volt megtiltva a haladás, csak az athéni nőknek. Azok a zsarnok férjek furfangos módon tudták továbbra is megtartani a nők fölötti túlhatalmat. Nem adták kezökbe az eszközt, melylyel helyzetük súlyosságának megismerése után szabadságukért küzdhettek volna, mert nem engedték meg, hogy nejök lakosztályában a műveltség is szállást vegyen. Mikor Athén a virágzás tetőpontját elérte, Perikies, a nagy államférfi, úgy nyilatkozott: az a nő a legjobb, kiről semmit sem látni és hallani és a ki maga is minél kevesebbet lát és hall. Csoda-e, ha ilyen elv mellett a nő nevelésére házi dolgokon kívül mit sem fordítottak. Zenét, éneket, táncot csak az Aspasiák és Phrynék iskolájában tanítottak. Az athéni polgárnők közül nem tűnt ki egyetlen egy sem mint iró- vagy költőnő; hősnő közöttök nem volt; Plutarch legalább egyről sem tesz említést. Milyen tiszták, milyen tágkörű fogalmaink vannak nekünk’’'a »női hivatásról,« mi minden nincs abba belevonva; mig az az élethivatás, mi egy athéni leány elé ki volt tűzve, csak ennyiből állott: férjhez menni és törvényes gyermekek anyjává lenni. Milyen egyhangú és szomorú élet lehetett az, — sóhajtanak fel erre. És e mellett még méltánytalan szigorúsággal tetézték, hogy ama nép, melynek kebeléből a kultúra és művészet legszebb virágai fakadtak, tagadta meg nőitől az Aeschylos és Sophokles által alkotott örökszép költészeti remekeket. Pedig végre is arra a meggyőződésre kénytelen az ember jönni, hogy míg az athéni állam önálló volt, szomorú és vígjátékok előadásán a Bakhus-ünnepek alatt az ottani színházban nők mint nézők sem szerepeltek. Sajátságos, hogy ezt határozottan egy ókori író sem mondja ki, sőt azok, kik ma állítják, hogy az athéni nők csak úgy látogatták a színházat, mint ezt szépeink ma teszik s a megszorítás egyedül abban állott, hogy a férfiaktól el voltak különítve, azok még állításaik bebizonyítására idéznek is görög írók műveiből. De ezek az idézetek vagy el vannak ferdítve, vagy az író — épen nevetséges ellentét gyanánt — a létező állapotokat komikusan átváltoztatva rajzolja, mint Aristophanes, az Ekklesiatus-ában vagy mint Plato az eszményi állam intézményét adja elő. Már ama viszonyból, melyben az athéni polgárnők a nyilvános élethez álltak és elzárkózottságukból következtetve, lehetetlen, hogy a színi előadásoknál nézőkként jelen voltak; ott együtt ülve látni őket annyi férfi közt, nyilvános botrány lett volna. Még illetlenebb, mondhatni képtelenség leendett, ha a női szerepeket nőkkel s nem férfiakkal játszatták volna el. Csak a rómaiaknál lépnek először színpadra a némajátékban szereplett táncosnők s ezek is már a sülyedés korszakában. Hogy a hetarák, kik el nem zárkózva folyvást a közéletben forogtak, nézték-e az előadásokat, igen kétséges. Alig hiszem, hogy eltűrő a büszke athéni polgár, ki a Bakhus-ünnepek szentségét idegenek jelenléte által is megsértve látta. 394