Fővárosi Lapok 1880. április (74-99. szám)

1880-04-20 / 90. szám

90. szám Tizenhetedik évfolyam. Kedd, 1880. ápril 20. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ..............................8 frt. Negyedévre ..»••* 4 „ Megjelenik a­z ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY.I •Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barát,ok­ tere, Athenaeum-épü­let) a kiadóhivatalba küldendők. Az irónő leánya. (Elbeszélés.) Gyarmathy Zsigánétól. (Vége.) A ragyogó fiatal asszonyból hajlottkorú vénes öltözékü asszony lett, aranyos hajában fehér szá­lak csillogtak s a tüzes tekintetű sötétkék szemek kissé fáradtan, de nyugodt, s valami kimagyarázha­­tatlan jóleső bensőséggel csüngtek mindnyájunkon. Úgy tetszett nekem, hogy soha, még ama hires ró­zsaszín kreppruhájában sem volt mama ily szép, mint most egyszerűen öregesen és félig őszen. Újra keb­lére vetettem magamat és sírva, nevetve annyi ba­darságot beszéltem összevissza, hogy mama szeliden mosolyogva és szemében csillogó könyeket rejtegetve, így szólt: — Hisz te egészen a régi vagy! Hála istennek, úgy féltem, hogy megváltozva talállak . . . megérde­meltem volna! — Édes jó mamám, köszönöm, hogy így is akar szeretni, mert igazán bevallom — a­mint láthatja is mama — hogy én épen olyan szeles, tudatlan terem­tés vagyok, mint voltam a nyárfák között. Ödön soha sem kivánta tőlem, hogy megváltozzam . . . Mama Ödönre tekintett és szívhez szóló csön­des, szelid hangon beszélni kezdett: — A megtért, tékozló anya áll gyermekei előtt. Az az út, melyen én jártam, nem szokta az embert gyermekei szivéhez vezetni; én jártam amaz utat nem­csak hajdan, hanem azután is, a hogy ti ott hagyta­tok. Boszúva!, keserűséggel eltelve őrjöngővé tett a megsértett hiúság; meg akartam mutatni, hogy saját dicsőségem ragyogja be nevemet. Őrült szenvedéllyel írtam gyarlóbbnál gyarlóbb munkákat s kitettem ma­gamat a minden oldalról jövő megaláztatásnak . . . A­mint beszélt, fejét meghajtotta és a tűzfény aranyos haján repesett; a hintaszéken oly csendesen ült és úgy különbözött a régi mamától. A­mit hajdan a pajzán jó kedv, a keresett öltözék és virágos szavak oly feltűnővé tettek modorában, teljesen eltűnt; egy­szerű, csöndes és szeliden komoly lett, mintha a szenve­déseken átszűrődött halvány derű folyná körül egész alakját. Pár percig hallgatva nézte a lángoló fahasá­bokat, aztán folytatta beszédét: — Évek múlva rájöttem egy dologra. Élt haj­dan Nyárfáson egy félkegyelmű báró, kinek az volt a rögeszméje, hogy magasan fekvő kertjébe egy nagy tavat készít, a tóba békákat vitet s igy minden este békahangverseny szenderíti álomra. S addig tette a kísérletet a hegyre hordatott vizzel, mig egész va­gyonát eláztatta, a nélkül hogy a tava sikerült volna. Egy hosszú, lázas, álmatlan éjszakán mindig e báró esetére gondoltam, tehát a­hol nincs forrás, oda hiába hordjuk a vizet ? Hosszasan kísértett e kér­dés, de azért nem térített meg­ más valami nyújtott segédkezet és vezetett el a romlás útjáról. Az a sze­gény jó asszony, a­kit Kunyhósnénak hívtak, nekem hagyományozta bibliáját azzal a meghagyással, hogy minden aláhúzott részét elolvassam. Néhány kijegy­zett hely után irtózva dobtam el magamtól a köny­vet, de másnap ismét felnyitottam, más aláhúzott he­lyeket kerestem; mindannyi nagyon keserű volt: a kép, melyet visszatükrözött, egy megromlott asszony képe volt s minél nagyobb gyűlölettel csaptam a földhöz a könyvet, annál mohóbban olvastam ismét­ megtörve, de enyhülést nem találva elolvastam rendre a többi részét is, s mikor a szeretet vallásának békítő tiszta forrásához értem, egy bűnbocsánatot ígérő enyhe világosság kezdett derengeni előttem s ekkor úgy tetszett nekem, hogy rosszabbul is lehet csele­kedni, mint — habár sikertelenül is — törekedni e megj­avulásra. Napokig e szándék ellen is fellázad­tam s elkeseredve tova akartam űzni; de hála isten­nek késő volt, mert szivemben egy szikrát gyújtott fel s ennek világánál kezdtem sejteni, merre van a felétek vezető út. Tudom, hogy az erdei öreg asszony nem jó szándékból hagyta rám könyvét, s talán fájna neki, ha tudná, hogy épen ez által tértem meg . . . Mama ismét elhallgatott, de csak rövid ideig, hogy annál melegebben és nagyobb bensőséggel em­­lékezzék meg mindenről, s midőn az utolsó két év történetét elmondta, Ödön felállt, tiszteletteljesen kezet csókolt, én pedig sírva borultam keblére: — Oh, édes jó mamám, sokat kellett szenvedni, küzdeni és dolgozni, míg idáig jutott! — Hozzátok csakis igy juthattam, mert ha anyagi helyzetemet nem tudtam volna rendbehozni, most sem lennék itt; igy láthatjátok, hogy csak szive­tekre va szükségem, talán idővel megnyerhetem és néhány heti itt időzés után mindig nyugodtan térhe­tek vissza ... De vannak elkövetett hibák, melyeket soha sem lehet jóvá tenni s az a vád, hogy miért nem tettem hajdan e szép helyet egy boldog család ott­honává ?, mindig felújúl szívemben. Ödön okos, szép szavaival igyekezett mamát megnyugtatni, én pedig a gyermekekhez mentem, le­fektetni, elaltatni őket. Mikor visszatértem, mamát nyugodtan találtam s a sok­ érzékenykedés után az én szokott vig kedélyem is megjött, mama mellé ültem, szemébe néztem, aztán telt fehér kezét simogatva mosolyogtam, és tartózkodó hangon azt kérdeztem: — Hogyha már e nap a visszaemlékezés napja, mondja meg édes jó mama, miért haragudott épen olyan nagyon azért az esetért? Tudom, hogy boszantó volt a Kunyhós néni töle — úgy hiszem, szegény, ne­kem akart ezzel örömet szerezni — de azt még sem értem, miért lázította ez fel annyira mamát, s hogy tehette rögtön tíz évvel korosabbá ? Azóta is sokat töröm ezen a fejemet . . . Mama megfrisült, felvillanó tekintettel nézett rám s élénk hangon kérdezte: — De aztán segített a férjed ezt kitalálni? — Ödön mindig csak azt feleli: az az írónő hiúsága volt, nem értesz te ahhoz! — Köszönöm, édes jó Ödön! — szólt mama, az én jó uram kezét megszorítva, aztán felém fordult: — kedves kis­lányom, hagyjuk el a múltat, a jelen olyan kielégítő, éljünk abban. Én most már teljesen jól és itthon érzem magamat s csak most látom, mily kedves kis fészek ez a tiétek. Nekem is úgy tetszett, hogy a kis társalgó szoba ezü­stszin atlaszbutorain soha sem fénylett ily vidám rózsás repeséssel a kandalló és lámpa világa. Midőn mama a szobákat, virágokat és alvó gyer­mekeket rendre nézegette s a forró t­ea mellé ülve sok mindenről csevegtünk, egyszer csak igy szólt hoz­zám, mélyen szemem közé nézve és mosolyogva: — Azt hiszem, kis­lányom, a­mikor én rájöt­tem amaz igazságra, hogy oda hordott vizzel — ha a hiúságnak bármily nagy edényével hordjuk is — forrást nem lehet erőszakolni — akkor már te is érezted, hogy egy igazi érnek utat kell engedni és az a gyönyörű kis rajz nem volt utolsó műved ? — Az én kis feleségem — szólt közbe Ödön — már csak megmarad mindvégig az írónő leányá­nak és nem lesz maga írónő. Mint afféle jó kis rigó, gondját és örömét mind e kis fészekben találja, nem száll abból ki más madarakat gyönyörködtetni! — Hátha írtam volna, a fészeknek baja tör­ténik ? — Bizony nem is vált volna hasznára! Nevetve szöktem fel. Íróasztalomból kivettem egy nagy halom telek­t papirt s a theaasztalra téve, szélességemben igy szóltam: — Pedig ezt mégis én írtam, hisz megmond­tam, hogy mikor az a villanyos melegség szivemet megérinti, írnom kell. — Lehetetlen, hogy te írtál volna . . . — De lehetetlen a te arckifejezéseden nem ne­vetni, Ödönkém! Lásd, én nem akartam titkolózni előtted, csak mégis vártam, hogy egyszer meg­kérdezz. Aztán, midőn észrevettem, hogy fenhangon akar olvasni, kifutottam s a kis alvó Sarolta bölcsőjére hajolva, odanyomtam elpirult arcomat az ő puha, meleg, kis arcához és ott is maradtam volna ki tudja meddig, ha Ödön egyszer nem jön utánam. — Hát, édes kicsi fekete rigóm, mikor irtad te azt a sok szép dolgot össze ? — Bizony nem mindig akkor, midőn ösztönözve voltam rá, mert ha akkor épen — a­mint többször történt — fü­rösztöttem, szoptattam vagy karjaim kö­zött ringattam a kicsinyek valamelyikét, várnom kel­lett ; de azért ritka nap nem találtam egy olyan órára, melyet senkitől sem kellett elrabolnom. — Soha semmi sem győzhetett volna meg teljesebben, mint ez az eset. Most már hiszem, hogy ha egy írónő rossz anya és háziasszony, nem azért az, mert ír, hanem hogy olyan lenne e nélkül is. S a­ki­ben kötelességérzet és munkaszeretet van, minél töb­bet végez, annál többre alkalmas; Így tapasztaltam azt nálad, édes kicsi rigóm. — Köszönöm! De mama előtt még se szólt az írónőkről. És nem kellett, hogy Ödön szóljon, mert midőn a szobába léptünk, mama elénk jött az ajtóig, meg­ragadta kezemet és áthatott hangon sok olyat mon­dott, a­mi maga iránt túlságosan szigorú volt, engem pedig, mint meg nem érdemelt magasztalás, elpirí­­tott. Azután Ödönhöz fordult, mosolyogva tette ke­zét vállára, s szelid kötekedéssel mondta: — Édes­kém, úgy hát a viszonyok mégis vál­toztak egy keveset s igy nem a felesége maradt az írónő lánya, hanem én lettem az írónő anyja! — Csak annyiban nem változott semmi, hogy így is, úgy is az én feleségem, a legjobb, legszorgal­masabb és szelidebb kis rigó, ki valaha társát boldo­gította és a fészket paradicsommá tette! Daniél­a. (Francia regény.) Írta Étienne Énault. (Folytatás.) Grandchamp asszony, tartván attól, hogy min­den ékesszólása mellett is netalán megsérthetné e finom, gyöngéd lelket, sokkal nyájasabb hangon folytatá: — Koránt sem fordult meg lelkemben az a gyanú, mintha önnek, édesem, Párisban töltött élete kevésbbé volna feddhetetlen, mint Pont-Scorffban. Ellenkezőleg, én meg vagyok arról győződve, hogy mind ott, mind itt teljesen kifogástalanul élt . . . Daniela alig tudta elfojtani sóhaját, mely ajkáig küzdte föl magát. — De én boldog lennék, — folytatá Grand­champ asszony, a nélkül hogy észrevette volna a ha­tást, melyet szavai a leánykára gyakoroltak, — bol­dog lennék, ha önnek ajkáról hallanék bizonyosat, ez ajkról, mely hazudni nem tud. Ha, a­mint abban senki nem kételkedik, semmi folt nem homályosítja múltját s szivét semmi rossz emlék nem szomorítja, akkor én megkérném kezét Oktávnak a számára s leányom­nak nevezném önt. Ha ellenkezőleg ... de nem, azt nem tehetem föl . . . — Végezze be, asszonyom, kérem. — Nehezemre esik, de ha ön úgy akarja, foly­tatom: ha ellenkezőleg, föltéve meg nem engedve, véleményemben csalódnám, akkor arra kérném önt, hagyja el e vidéket, azért, hogy ha majd nem látná

Next