Fővárosi Lapok 1880. április (74-99. szám)
1880-04-20 / 90. szám
90. szám Tizenhetedik évfolyam. Kedd, 1880. ápril 20. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ..............................8 frt. Negyedévre ..»••* 4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY.I •Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barát,ok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az irónő leánya. (Elbeszélés.) Gyarmathy Zsigánétól. (Vége.) A ragyogó fiatal asszonyból hajlottkorú vénes öltözékü asszony lett, aranyos hajában fehér szálak csillogtak s a tüzes tekintetű sötétkék szemek kissé fáradtan, de nyugodt, s valami kimagyarázhatatlan jóleső bensőséggel csüngtek mindnyájunkon. Úgy tetszett nekem, hogy soha, még ama hires rózsaszín kreppruhájában sem volt mama ily szép, mint most egyszerűen öregesen és félig őszen. Újra keblére vetettem magamat és sírva, nevetve annyi badarságot beszéltem összevissza, hogy mama szeliden mosolyogva és szemében csillogó könyeket rejtegetve, így szólt: — Hisz te egészen a régi vagy! Hála istennek, úgy féltem, hogy megváltozva talállak . . . megérdemeltem volna! — Édes jó mamám, köszönöm, hogy így is akar szeretni, mert igazán bevallom — amint láthatja is mama — hogy én épen olyan szeles, tudatlan teremtés vagyok, mint voltam a nyárfák között. Ödön soha sem kivánta tőlem, hogy megváltozzam . . . Mama Ödönre tekintett és szívhez szóló csöndes, szelid hangon beszélni kezdett: — A megtért, tékozló anya áll gyermekei előtt. Az az út, melyen én jártam, nem szokta az embert gyermekei szivéhez vezetni; én jártam amaz utat nemcsak hajdan, hanem azután is, a hogy ti ott hagytatok. Boszúva!, keserűséggel eltelve őrjöngővé tett a megsértett hiúság; meg akartam mutatni, hogy saját dicsőségem ragyogja be nevemet. Őrült szenvedéllyel írtam gyarlóbbnál gyarlóbb munkákat s kitettem magamat a minden oldalról jövő megaláztatásnak . . . Amint beszélt, fejét meghajtotta és a tűzfény aranyos haján repesett; a hintaszéken oly csendesen ült és úgy különbözött a régi mamától. Amit hajdan a pajzán jó kedv, a keresett öltözék és virágos szavak oly feltűnővé tettek modorában, teljesen eltűnt; egyszerű, csöndes és szeliden komoly lett, mintha a szenvedéseken átszűrődött halvány derű folyná körül egész alakját. Pár percig hallgatva nézte a lángoló fahasábokat, aztán folytatta beszédét: — Évek múlva rájöttem egy dologra. Élt hajdan Nyárfáson egy félkegyelmű báró, kinek az volt a rögeszméje, hogy magasan fekvő kertjébe egy nagy tavat készít, a tóba békákat vitet s igy minden este békahangverseny szenderíti álomra. S addig tette a kísérletet a hegyre hordatott vizzel, mig egész vagyonát eláztatta, a nélkül hogy a tava sikerült volna. Egy hosszú, lázas, álmatlan éjszakán mindig e báró esetére gondoltam, tehát ahol nincs forrás, oda hiába hordjuk a vizet ? Hosszasan kísértett e kérdés, de azért nem térített meg más valami nyújtott segédkezet és vezetett el a romlás útjáról. Az a szegény jó asszony, akit Kunyhósnénak hívtak, nekem hagyományozta bibliáját azzal a meghagyással, hogy minden aláhúzott részét elolvassam. Néhány kijegyzett hely után irtózva dobtam el magamtól a könyvet, de másnap ismét felnyitottam, más aláhúzott helyeket kerestem; mindannyi nagyon keserű volt: a kép, melyet visszatükrözött, egy megromlott asszony képe volt s minél nagyobb gyűlölettel csaptam a földhöz a könyvet, annál mohóbban olvastam ismét megtörve, de enyhülést nem találva elolvastam rendre a többi részét is, s mikor a szeretet vallásának békítő tiszta forrásához értem, egy bűnbocsánatot ígérő enyhe világosság kezdett derengeni előttem s ekkor úgy tetszett nekem, hogy rosszabbul is lehet cselekedni, mint — habár sikertelenül is — törekedni e megjavulásra. Napokig e szándék ellen is fellázadtam s elkeseredve tova akartam űzni; de hála istennek késő volt, mert szivemben egy szikrát gyújtott fel s ennek világánál kezdtem sejteni, merre van a felétek vezető út. Tudom, hogy az erdei öreg asszony nem jó szándékból hagyta rám könyvét, s talán fájna neki, ha tudná, hogy épen ez által tértem meg . . . Mama ismét elhallgatott, de csak rövid ideig, hogy annál melegebben és nagyobb bensőséggel emlékezzék meg mindenről, s midőn az utolsó két év történetét elmondta, Ödön felállt, tiszteletteljesen kezet csókolt, én pedig sírva borultam keblére: — Oh, édes jó mamám, sokat kellett szenvedni, küzdeni és dolgozni, míg idáig jutott! — Hozzátok csakis igy juthattam, mert ha anyagi helyzetemet nem tudtam volna rendbehozni, most sem lennék itt; igy láthatjátok, hogy csak szivetekre va szükségem, talán idővel megnyerhetem és néhány heti itt időzés után mindig nyugodtan térhetek vissza ... De vannak elkövetett hibák, melyeket soha sem lehet jóvá tenni s az a vád, hogy miért nem tettem hajdan e szép helyet egy boldog család otthonává ?, mindig felújúl szívemben. Ödön okos, szép szavaival igyekezett mamát megnyugtatni, én pedig a gyermekekhez mentem, lefektetni, elaltatni őket. Mikor visszatértem, mamát nyugodtan találtam s a sok érzékenykedés után az én szokott vig kedélyem is megjött, mama mellé ültem, szemébe néztem, aztán telt fehér kezét simogatva mosolyogtam, és tartózkodó hangon azt kérdeztem: — Hogyha már e nap a visszaemlékezés napja, mondja meg édes jó mama, miért haragudott épen olyan nagyon azért az esetért? Tudom, hogy boszantó volt a Kunyhós néni töle — úgy hiszem, szegény, nekem akart ezzel örömet szerezni — de azt még sem értem, miért lázította ez fel annyira mamát, s hogy tehette rögtön tíz évvel korosabbá ? Azóta is sokat töröm ezen a fejemet . . . Mama megfrisült, felvillanó tekintettel nézett rám s élénk hangon kérdezte: — De aztán segített a férjed ezt kitalálni? — Ödön mindig csak azt feleli: az az írónő hiúsága volt, nem értesz te ahhoz! — Köszönöm, édes jó Ödön! — szólt mama, az én jó uram kezét megszorítva, aztán felém fordult: — kedves kislányom, hagyjuk el a múltat, a jelen olyan kielégítő, éljünk abban. Én most már teljesen jól és itthon érzem magamat s csak most látom, mily kedves kis fészek ez a tiétek. Nekem is úgy tetszett, hogy a kis társalgó szoba ezüstszin atlaszbutorain soha sem fénylett ily vidám rózsás repeséssel a kandalló és lámpa világa. Midőn mama a szobákat, virágokat és alvó gyermekeket rendre nézegette s a forró tea mellé ülve sok mindenről csevegtünk, egyszer csak igy szólt hozzám, mélyen szemem közé nézve és mosolyogva: — Azt hiszem, kislányom, amikor én rájöttem amaz igazságra, hogy oda hordott vizzel — ha a hiúságnak bármily nagy edényével hordjuk is — forrást nem lehet erőszakolni — akkor már te is érezted, hogy egy igazi érnek utat kell engedni és az a gyönyörű kis rajz nem volt utolsó műved ? — Az én kis feleségem — szólt közbe Ödön — már csak megmarad mindvégig az írónő leányának és nem lesz maga írónő. Mint afféle jó kis rigó, gondját és örömét mind e kis fészekben találja, nem száll abból ki más madarakat gyönyörködtetni! — Hátha írtam volna, a fészeknek baja történik ? — Bizony nem is vált volna hasznára! Nevetve szöktem fel. Íróasztalomból kivettem egy nagy halom telekt papirt s a theaasztalra téve, szélességemben igy szóltam: — Pedig ezt mégis én írtam, hisz megmondtam, hogy mikor az a villanyos melegség szivemet megérinti, írnom kell. — Lehetetlen, hogy te írtál volna . . . — De lehetetlen a te arckifejezéseden nem nevetni, Ödönkém! Lásd, én nem akartam titkolózni előtted, csak mégis vártam, hogy egyszer megkérdezz. Aztán, midőn észrevettem, hogy fenhangon akar olvasni, kifutottam s a kis alvó Sarolta bölcsőjére hajolva, odanyomtam elpirult arcomat az ő puha, meleg, kis arcához és ott is maradtam volna ki tudja meddig, ha Ödön egyszer nem jön utánam. — Hát, édes kicsi fekete rigóm, mikor irtad te azt a sok szép dolgot össze ? — Bizony nem mindig akkor, midőn ösztönözve voltam rá, mert ha akkor épen — amint többször történt — fürösztöttem, szoptattam vagy karjaim között ringattam a kicsinyek valamelyikét, várnom kellett ; de azért ritka nap nem találtam egy olyan órára, melyet senkitől sem kellett elrabolnom. — Soha semmi sem győzhetett volna meg teljesebben, mint ez az eset. Most már hiszem, hogy ha egy írónő rossz anya és háziasszony, nem azért az, mert ír, hanem hogy olyan lenne e nélkül is. S akiben kötelességérzet és munkaszeretet van, minél többet végez, annál többre alkalmas; Így tapasztaltam azt nálad, édes kicsi rigóm. — Köszönöm! De mama előtt még se szólt az írónőkről. És nem kellett, hogy Ödön szóljon, mert midőn a szobába léptünk, mama elénk jött az ajtóig, megragadta kezemet és áthatott hangon sok olyat mondott, ami maga iránt túlságosan szigorú volt, engem pedig, mint meg nem érdemelt magasztalás, elpirított. Azután Ödönhöz fordult, mosolyogva tette kezét vállára, s szelid kötekedéssel mondta: — Édeském, úgy hát a viszonyok mégis változtak egy keveset s igy nem a felesége maradt az írónő lánya, hanem én lettem az írónő anyja! — Csak annyiban nem változott semmi, hogy így is, úgy is az én feleségem, a legjobb, legszorgalmasabb és szelidebb kis rigó, ki valaha társát boldogította és a fészket paradicsommá tette! Daniéla. (Francia regény.) Írta Étienne Énault. (Folytatás.) Grandchamp asszony, tartván attól, hogy minden ékesszólása mellett is netalán megsérthetné e finom, gyöngéd lelket, sokkal nyájasabb hangon folytatá: — Koránt sem fordult meg lelkemben az a gyanú, mintha önnek, édesem, Párisban töltött élete kevésbbé volna feddhetetlen, mint Pont-Scorffban. Ellenkezőleg, én meg vagyok arról győződve, hogy mind ott, mind itt teljesen kifogástalanul élt . . . Daniela alig tudta elfojtani sóhaját, mely ajkáig küzdte föl magát. — De én boldog lennék, — folytatá Grandchamp asszony, a nélkül hogy észrevette volna a hatást, melyet szavai a leánykára gyakoroltak, — boldog lennék, ha önnek ajkáról hallanék bizonyosat, ez ajkról, mely hazudni nem tud. Ha, amint abban senki nem kételkedik, semmi folt nem homályosítja múltját s szivét semmi rossz emlék nem szomorítja, akkor én megkérném kezét Oktávnak a számára s leányomnak nevezném önt. Ha ellenkezőleg ... de nem, azt nem tehetem föl . . . — Végezze be, asszonyom, kérem. — Nehezemre esik, de ha ön úgy akarja, folytatom: ha ellenkezőleg, föltéve meg nem engedve, véleményemben csalódnám, akkor arra kérném önt, hagyja el e vidéket, azért, hogy ha majd nem látná