Fővárosi Lapok 1880. június (123-146. szám)
1880-06-03 / 125. szám
A valpói park. (B. Prandau Gusztáv tulajdona.) Nyájas mosolylyal ébredt a hajnal, midőn pünkösd vasárnapján kilépve az eszéki indóházból, kocsira ültünk s a fővároson át nyugatnak irányzók utunkat. Csakhamar Rétfalu, az Eszékkel határos magyar község is mögöttünk maradt. Hantos földek, majd rétek és dús termést ígérő vetések közt haladtunk ; köröskörűi sötét erdők, melyek mintegy határvonal gyanánt fátyolt vetettek panorámánkra. De falvakat is láttunk, ahol a szlavón népélet teljes eredetiségében és tarka-barkaságában tárult elénk. Ünnepi ruhában siettek az emberek a közel városba; asszonyok és férfiak, leányok és suhancok s mindnyájan ama rikító színeket hordva, melyet az itteni svábok és németek kivételével annyira felkarolt a lakosság. Mások megengedve a kürtszónak, jószágukat hajtották ki s gyarapíták a nyájat, mely bőgve és ordítva szaladt gyönge füvet keresni a sovány éji tanya után. Mi is kijutunk a szegényes faluból s két hatalmas erdő utcáján siettünk pályánk felé, két rengeteg között, milyeneket erre mindenfelé láthat az utazó s melyek nemcsak kitűnő dongafát és vasúti talpakat szolgáltatnak, hanem, — mint egy belga kereskedő mostani ittléte tanúsítja, — finom famunkákra is becses anyaggal kedveskednek, s ezenkívül az éneklő madarak egész seregének kedves hajlékot nyújtanak. Most is úgy tetszett, mintha dalra fakadt volna a lombozat s az illattal együtt a tavasz örökifjú fuvallata is belevegyült volna a kakukszóba, a rigók és fülemilék felhangzó énekébe. Árny és fény mindinkább oszladozni kezdett s a remegő harmat lepergett a gályákról, midőn egy dombra igyekezve, torony irányában láttuk magunk előtt sötétleni a valpói kastélyt, kétórai utazásunk célpontját. S amit ezalatt láttunk, nagyobbára mind azé, ki a valpói kastélyt bírja: Prandau Gusztáv báróé, ki tudvalevőleg a magyar főrendiház tagja. Nyílt a határ, kocsink keresztülrobogott a Karasica hídján s nem sokára Valpó is, a háromezer lelket számláló község előttünk állott, ünnepi ruhában, mert piros-pünkösd napját virágokkal üdvözölte a lakosság mindenfelé, minden háznál. A kastély mindjárt a község derekán emelkedik, de már benn áll a parkban, mely a mezővárossal ellentétes irányban húzódik több holdnyi távolságban az erdőkig s egész gazdaságokat, tehenészetet, ménest, fürdőt, vadászkastélyt, vadászkertet foglal ma — s — Oh, semmi baj sem lesz, Hampden ur — válaszolt a mellette elhaladt szolga. — Bonnington urnak az inasát hozták épen haza, ugyancsak szánandó állapotban. Azt állítja, hogy két rabló támadta meg. Egyébiránt sebe nem veszélyes, néhány nap múlva nyoma sem látszik. Azzal odább állt a szolga. Sámuel nem kérdezősködött többé, de némi borzongás fitta el idegeit. Bonningtonnak két leánya volt. Várjon e kettő közül melyikkel találkozott ő a tengerészeti börtönház közelében ? II. Az ép most elbeszélt eseményeket követő nap egy kis társas összejövetel volt Bennington urnál, ki London kereskedelmi köreinek egyik legtekintélyesebb egyénisége volt s fióküzletet is rendezett be Calcuttában, a mellett jelentékeny befolyást gyakorolt Anglia legnevezetesebb piacainak nagy részére. Palotája folyvást látogatott volt s leányainak nem egy-két gentleman fejezte ki hódolatát. Bonnington úr már régóta özvegységre jutott s mint jó családapa nem akart többé megházasodni. Leányainak egyike, miss Ophélia, noha ezernyi gyöngéd figyelemmel találkozott mindenfelől, nem tulajdonított azok mindenikének nagy súlyt s ama bámulatos ösztönnél fogva, melyet isten egy egy fiatal leány keblébe oltott, a szavakat értékük szerint tudta mérlegelni. Ő nem ismerte sem Walter Scottot, sem Byront, annál kevésbbé Shakspearet avagy Miltont, de látható szűzies tapasztalatlansága mellett is szivében több költészet volt bármely emberi költészetnél. Bonnington úrnak a szalonja ez este válogatott, bizalmas barátokkal volt megtelve, kik közt nehány gentlemant úgy tisztelt a világ, mint a kik London kereskedelmi köreiben főfőszerepet játszanak. Az egész összejövetel különben nem volt egyéb egy kis »bizottsági ülés«-nél, mint azt miss Ophelia monda s nem is volt ez estélynek semmi oly szinezete, mely azt gyanította volna, hogy csak a késő esti órákban szakad vége. Miss Ophélia néhány hét óta, úgy látszott, oda hagyta a regényes költőiség magaslatát, hol ábrándjainak ködös légkörében iparkodott eszményét föltalálni, s végre is a földön találkozott azzal. Tagadhatatlanul igen szép férfi volt ez, ki mint őrnagy szolgált az indiai hadseregnél s nem rég érkezett haza Calcuttából. Miss Opheliának csakhamar a szemébe ötlött e férfi napsütött arca, gyönyörű fehér s foga s fényes egyenruhája. Turner őrnagy főleg mindama tulajdonságokkal birt, melyek az oly korban levő hölgyek figyelmét, aminő Ophelia volt, magukra vonják; viselete komoly, öltözéke választékos, ízléses volt; vonzó, nem mindennapi nyelven beszélt Indiáról; föl tudta ébreszteni az érdekeltséget, anélkül hogy a saját egyéniségét valaha előtérbe tolta volna. Az őrnagy, —hogy úgy fejezzük ki magunkat — a saison arszlánja volt s akár azért, mert Opheliának a gazdagsága csábító el, akár pedig azért, mivelhogy a sugár, karcsú nőket kedvelte, a Bonnington és társa háznak gyakori látogatója lett, s már házasulását is rebesgette a világ. A vendégek a szalon közepén beszélgettek vagy a kandallót ülték körül. Miss Lucy bizonyos nyugtalanság érzetével járt-kelt, míg nővére a zongora mellett ült, s Turner őrnagy közvetlen közelében. A leányka mélázva futtatá ujjait végig a billentyűkön. Bonnington úr, karosszékbe mélyedve, üzleti dolgokról beszélgetett a székváros két kereskedőjével; M. Gus-Brough pedig, a szalon egyik sarkában, figyelmes hallgatóját és arról igyekezett meggyőzni, hogy a három királyság székvárosában évenként átlag 1,580,953 órát, 83466 szarvasmarhát falatoznak föl, és hogy Franciaországból Angliába 75,956,343 tyúktojást szállítanak be. — London a világnak legelső városa, — folytatá a statisztikai társaság érdemes tagja, ki ugyancsak elemében volt, tapasztalván, hogy van a ki őt hallgatja ; — és nincs a világon hely, a hol minden tekintetben oly nagy arányok lennének észlelhetők úgy az iparnál, mint a kereskedésnél. Tudja-e, uram, hogy mi Londonban a sütők számát 2500-ra, a cipészekét 2950-re, a dohányárusokét 1080-ra, a sajtárusokét 1050-re teszszük? Tudja a ezt? S midőn hallgatója mit sem válaszolt, M. Gusgában, egészen a régi angol kertek módjára. Látszik, hogy régi korból származik, mert sánccal van körülvéve, mely azonban most már a műkertészet szolgálatában szemünket gyönyörködteti. Valóban, a műkertészet itt nagy hódítást tett s ha a park mint olyan, meglepőt egészben véve nem nyújt is: az üvegház, a pálmaház, az ananászcsarnokok, a szaporítók oly gazdagságot mutatnak, mely a tulajdonos áldozatkészségét és ízlését a legszebb színben tünteti fel. Szebb, pompásabb virágházat a valpóinál kívánni sem lehet s nem mondok nagyot, midőn állítom, hogy Schönbrunnban sem láttam gyönyörűbb virágkiállítást tavaszszal. Az utcahosszúságú kényelmes ház minden képzelhető dísznövényből valódi válfajokat tár fel s berendezése ízlésre vall. A kaméliák, az álcák, rhododendronok épen virágzásban álltak s a látvány, melyet igy nyújtottak, megkapóan szép volt. Talán az itt nyert porhanyó föld okozza, hogy ez idegen származású növények itt a lehető legtökéletesb fejlettségben tenyészthetők. Sűrű lángtengerben borulnak az az álcák egymásra,elhomályosítva minden ecsetet, mely valaha lefestésükre vállalkozott. Vérvörös, rózsaszínű, sárga oly csodálatos élénkségben s anynyira buján, hogy zöldet nem is láthatni belőlük. Ragyogó virágözön, itt sötétebb, majd világosabb vegyületben ott, hol a mennyezetig emelkedő szomorú ciprus alat enyhítő vigaszul a fehér az álcák tisztán és pettyegetve mosolyognak felénk. A rhododendronok mindannyian díszpéldányok s vetekednek a tűlevelűek ittlevő legmagasabb képviselőivel, többi közt a pinus láncolatával, aztán egy karcsú dracaena cannaifoliával, szintúgy az ősrégi narancsfákkal. Odasimulva a háttérhez, a rhododendornok különböző árnyalatban díszlenek s szintén dús virágzatukkal keltenek bámulatot, pompázva rózsaszínben, vérvörösben s ami legmeglepőbb : azúrkékben, melynek szétomló szirmai kék lepelbe vonják egész környezetüket s annál nagyobb hatást tesznek, minél nagyobb pompával tűnik elő mindenfelől a vörös és rózsaszínűek szokottabb és elevenebb csoportja. A pálmaház is méltó nevéhez, s pálmákon kívül még nagyobbfajú páfrányokat is látni benne. Itt is változatosságot tudott előidézni az élelmes és gyakorlott kertész, a mennyiben a könyöklőket mind a négy oldalon gloxineákkal rakta körül, kedves keretbe foglalva nemcsak a pálmákat, hanem a passioflora indáit is, melyek az egész mennyezetet ellepték s ép most virítnak. Az oldalfalon itt az »éj királynéja,« egy futó kaktusz, ütötte fel illatos tanyáját. Azt mondfolytatá, nem minden csodálkozás nélkül e folytonos hallgatagság miatt: — Ön mindezt, ugye, nem tudja; pedig hát ezek a statisztikának csak is parányi adatait képezik! Tudja meg ön, uram, hogy én, aki most önnel ezek felől beszélek, emlékiratot, nagyon terjedelmes emlékiratot állítottam össze, és pedig a legjobb forrásokat merítve ki, melyeket a nyolc élelmezési társulat adott rendelkezésemre, amelyek szerint ez, Londonnak huszonhat városrészében 191,066 házat lát el csak folyékony tápszerrel és ez nem kevesebbre, mint 592,536,902 hectoliterre rúg évenkint. És ez tény, uram, de mindazáltal kik bírnak erről tudomással ? Senki! Csupán Gus-Brough Picadillyből, ki e kérdésekkel foglalkozik, és ime most ön is, uram. M. Gus várta a feleletet, de hallgatója csak mosolygott, mintegy helyeslését fejezve ki. M. Gus bámulva tekinte rá. Kezdte hinni, hogy ez az úriember őt nem értette meg, midőn egyszerre gyöngéden érintette valaki a vállát. Megfordult s Hampden Sámuelt pillantá meg. — Ejdön az, édes Sámuel uram ? — kiáltott föl M. Brough, s miután szívélyesen üdvözölte az ifjút, magával vonta őt néhány lépésnyire. — Higgye meg nekem, szerfölött örvendek, hogy találkozhatom önnel. — Ön igen jó hozzám, — motyogta Sámuel. — Valamiben szeretnék öntől fölvilágosítást nyerni. — Miféle tárgyban? — Amaz egyén kilétét óhajtanám tudni, kivel az imént beszélgettem, mikor ön hozzánk jött. — Tidd ur! — válaszolt Sámuel. — Tidd urnak hívják ? — Ez a családi neve. Egyébiránt annyit mondhatok önnek, hogy ő a legsüketebb ember e hármas királyságban. M. Gus-Brough nem kérdezősködött tovább. Most már eléggé meg volt előtte fejtve, miért hallgatott az a derék úriember oly állhatatosan,s rá sem ügyelt többé. Annál inkább megakadt azonban a szeme Sámuelen, s szinte megütközött arcának törődöttségén és halványságán. (Folyt, köv.) ják, hogy évenkint június 24-dike körül szokott virágozni, mikor is egy éjjel teljesen kifejlik, elvirít, kábító illatot hagyva maga után. Az ananászok dús termést ígérnek s itt ismét egyfelől orchideák adnak változatoságot a bromeliák e finomgyümölcsű házának, másfelől meg a szélesebb levélnövények, milyenek a maratha cecrina, a caladium, a colocasiák, űzik el az egyhangúságot, melyet e rostos növények magukban okvetlenül előidéznének. Az ananászcsarnok tőszomszédságában találjuk a szaporitókat s innen egy ugrással ama helyre értünk, hol a konyhakertészet zsengéivel a kertművészek mintegy túljárnak a természet működésén. Itt már teljesen kifejlett nagy sárgadinnyék áhították a nap hevét, hogy mihamarább megérhessenek. Művészet és természet kölcsönösen támogatták egymást s része van mindkettőnek nemcsak a virágtelepen, hanem a parkban is, hová nagy készséggel vezetett a cseh származású kertész. A kastély körül és közelében egyes fáknak jutott szerep életet és színezetet adni az előpázsitnak, s csak legelői vöröslenek sűrűbb árnyalatokban a vörös bükk és vörös mogyoró fa lombjai, arányos emelkedésben töltve be néhány cserjefélével a régi vársánc gyepszőnyegét. Majd odább, egész csoportozatok következnek, juharok és tölgyek, aztán fenyvek és szilfák mind sötétebben és sötétebben leplezgetve az egyhangú, szelíd pázsitot. Egyszerre megváltozik a vidék, a legsűrűbb rész nyílásra hasad s uj képek tárulnak fel előttünk: kéklő erdők a távolban, lankák és falvak; fehérlő nyájak imitt-amott s ezüstvizű folyó. De a közel is leköti figyelmünket. Magnóliák és vörös virágú gesztenyék szétszórtan is hatással tűnnek föl; oly magnóliák, melyeknél szebbeket sehol sem láttam; aztán más díszcserjék is, minek az ujdivatú aboutillon vexillatum, s különösen a kedves illatú calicanthus floridus. Fehérlő utunk mindenfelé bigyódzik s most a bokrétaként terjeszkedő nagy platán mellett, később a tulipánfák mögött halad, elszolgálva a selyemfenyőig s a vasrácsozatú szép kőhidakig, melyek a parkot át és körülfolyó Karasuzán vezetnek keresztül. Most szép és hasznos viz, midőn lágy habjaival füröszti a kertet és üdeséget oszt; de néha féktelen és vad, mint a múlt évben is, mikor az egész parkot viz alá meríté. Az elemek itt is egyre beleavatkoznak az emberi munkába s alighogy az egyik baj elmúlt, máris új csapás érte a növényzetet, mely a kiöntésnél is károsbnak bizonyult: a téli fagy. Folytatás a mellékleten: 630 .