Fővárosi Lapok 1880. június (123-146. szám)

1880-06-03 / 125. szám

A valpói park. (B. Prandau Gusztáv tulajdona.) Nyájas mosolylyal ébredt a hajnal, midőn pün­kösd vasárnapján kilépve az eszéki indóházból, ko­csira ültünk s a fővároson át nyugatnak irányzók utunkat. Csakhamar Rétfalu, az Eszékkel határos magyar község is mögöttünk maradt. Hantos földek, majd rétek és dús termést ígérő vetések közt halad­tunk ; köröskörűi sötét erdők, melyek mintegy határ­vonal gyanánt fátyolt vetettek panorámánkra. De falvakat is láttunk, a­hol a szlavón népélet teljes ere­detiségében és tarka-barkaságában tárult elénk. Ünnepi ruhában siettek az emberek a közel városba; asszonyok és férfiak, leányok és suhancok s mind­nyájan ama rikító színeket hordva, melyet az itteni svábok és németek kivételével annyira felkarolt a lakosság. Mások meg­engedve a kürtszónak, jószágu­kat hajtották ki s gyarapíták a nyájat, mely bőgve és ordítva szaladt gyönge füvet keresni a sovány éji tanya után. Mi is kijutunk a szegényes faluból s két hatalmas erdő utcáján siettünk pályánk felé, két ren­geteg között, milyeneket erre mindenfelé láthat az utazó s melyek nemcsak kitűnő dongafát és vasúti talpakat szolgáltatnak, hanem, — mint egy belga kereskedő mostani ittléte tanúsítja, — finom famun­kákra is becses anyaggal kedveskednek, s ezenkívül az éneklő madarak egész seregének kedves hajlékot nyújtanak. Most is úgy tetszett, mintha dalra fakadt volna a lombozat s az illattal együtt a tavasz örök­ifjú fuvallata is belevegyült volna a kakukszóba, a rigók és fülemilék felhangzó énekébe. Árny és fény mindinkább oszladozni kezdett s a remegő harmat lepergett a gályákról, midőn egy dombra igyekezve, torony irányában láttuk magunk előtt sötétleni a valpói kastélyt, kétórai utazásunk célpontját. S a­mit ezalatt láttunk, nagyobbára mind azé, ki a val­pói kastélyt bírja: Prandau Gusztáv báróé, ki tudva­levőleg a magyar főrendiház tagja. Nyílt a határ, kocsink keresztülrobogott a Karasica hídján s nem sokára Valpó is, a háromezer lelket számláló község előttünk állott, ünnepi ruhá­ban, mert piros-pünkösd napját virágokkal üdvözölte a lakosság mindenfelé, minden háznál. A kastély mindjárt a község derekán emelke­dik, de már benn áll a parkban, mely a mezővárossal ellentétes irányban húzódik több holdnyi távolságban az erdőkig s egész gazdaságokat, tehenészetet, mé­nest, fürdőt, vadászkastélyt, vadászkertet foglal ma­ — s — Oh, semmi baj sem lesz, Hampden ur — válaszolt a mellette elhaladt szolga. — Bonnington urnak az inasát hozták épen haza, ugyancsak szánandó állapotban. Azt állítja, hogy két rabló támadta meg. Egyébiránt sebe nem veszélyes, néhány nap múlva nyoma sem látszik. Azzal odább állt a szolga. Sámuel nem kérdezősködött többé, de némi borzongás fitta el idegeit. Bonningtonnak két leánya volt. Várjon e kettő közül melyikkel találkozott ő a tengerészeti börtönház közelében ? II. Az ép most elbeszélt eseményeket követő nap egy kis társas összejövetel volt Bennington urnál, ki London kereskedelmi köreinek egyik legtekintélye­sebb egyénisége volt s fióküzletet is rendezett be Calcuttában, a mellett jelentékeny befolyást gyakorolt Anglia legnevezetesebb piacainak nagy részére. Palo­tája folyvást látogatott volt s leányainak nem egy-két gentleman fejezte ki hódolatát. Bonnington úr már régóta özvegységre jutott s mint jó családapa nem akart többé megházasodni. Leányainak egyike, miss Ophélia, noha ezernyi gyöngéd figyelemmel találkozott mindenfelől, nem tulajdonított azok mindenikének nagy súlyt s ama bá­mulatos ösztönnél fogva, melyet isten egy egy fiatal leány keblébe oltott, a szavakat értékük szerint tudta mér­legelni. Ő nem ismerte sem Walter Scottot, sem Byront, annál kevésbbé Shakspearet avagy Miltont, de látható szűzies tapasztalatlansága mellett is szivé­ben több költészet volt bármely emberi költészetnél. Bonnington úrnak a szalonja ez este válogatott, bizalmas barátokkal volt megtelve, kik közt nehány gentlemant úgy tisztelt a világ, mint a kik London kereskedelmi köreiben főfő­szerepet játszanak. Az egész összejövetel különben nem volt egyéb egy kis »bizottsági ülés«-nél, mint azt miss Ophelia monda s nem is volt ez estélynek semmi oly szinezete, mely azt gyanította volna, hogy csak a késő esti órákban sza­kad vége. Miss Ophélia néhány hét óta, úgy látszott, oda hagyta a regényes költőiség magaslatát, hol ábránd­jainak ködös légkörében iparkodott eszményét föl­találni, s végre is a földön találkozott azzal. Tagadhatatlanul igen szép férfi volt ez, ki mint őrnagy szolgált az indiai hadseregnél s nem rég érke­zett haza Calcuttából. Miss Opheliának csakhamar a szemébe ötlött e férfi napsütött arca, gyönyörű fehér s foga s fényes egyenruhája. Turner őrnagy főleg mindama tulajdonságok­kal birt, melyek az oly korban levő hölgyek figyelmét, a­minő Ophelia volt, magukra vonják; viselete komoly, öltözéke választékos, ízléses volt; vonzó, nem minden­napi nyelven beszélt Indiáról; föl tudta ébreszteni az érdekeltséget, a­nélkül hogy a saját egyéniségét valaha előtérbe tolta volna. Az őrnagy, —hogy úgy fejezzük ki magunkat — a saison arszlánja volt s akár azért, mert Opheliának a gazdagsága csábító el, akár pedig azért, mivelhogy a sugár, karcsú nőket kedvelte, a Bonnington és társa háznak gyakori látogatója lett, s már házasulását is rebesgette a világ. A vendégek a szalon közepén beszélgettek vagy a kandallót ülték körül. Miss Lucy bizonyos nyug­talanság érzetével járt-kelt, míg nővére a zongora mellett ült, s Turner őrnagy közvetlen közelében. A leányka mélázva futtatá ujjait végig a billentyűkön. Bonnington úr, karosszékbe mélyedve, üzleti dolgok­ról beszélgetett a székváros két kereskedőjével; M. Gus-Brough pedig, a szalon egyik sarkában, figyel­mes hallgatóját és arról igyekezett meggyőzni, hogy a három királyság székvárosában évenként átlag 1,580,953 órát, 83466 szarvasmarhát falatoznak föl, és hogy Franciaországból Angliába 75,956,343 tyúk­tojást szállítanak be. — London a világnak legelső városa, — folytatá a statisztikai társaság érdemes tagja, ki ugyancsak elemében volt, tapasztalván, hogy van a ki őt hall­gatja ; — és nincs a világon hely, a hol minden tekin­tetben oly nagy arányok lennének észlelhetők úgy az iparnál, mint a kereskedésnél. Tudja-e, uram, hogy­­ mi Londonban a sütők számát 2500-ra, a cipészekét 2950-re, a dohányárusokét 1080-ra, a sajtárusokét 1050-re teszszük? Tudja a­ ezt? S midőn hallgatója mit sem válaszolt, M. Gus­­­gában, egészen a régi angol­ kertek módjára. Látszik, hogy régi korból származik, mert sánccal van körül­véve, mely azonban most már a műkertészet szolgá­latában szemünket gyönyörködteti. Valóban, a mű­kertészet itt nagy hódítást tett s ha a park mint olyan, meglepőt egészben véve nem nyújt is: az üveg­ház, a pálmaház, az ananászcsarnokok, a szaporítók oly gazdagságot mutatnak, mely a tulajdonos áldo­zatkészségét és ízlését a legszebb színben tünteti fel. Szebb, pompásabb virágházat a valpóinál kívánni sem lehet s nem mondok nagyot, midőn állítom, hogy Schönbrunnban sem láttam gyönyörűbb virágkiállí­tást tavaszszal. Az utcahosszúságú kényelmes ház minden képzelhető dísznövényből valódi válfajokat tár fel s berendezése ízlésre vall. A kaméliák, az álcák, rhododendronok épen virágzásban álltak s a látvány, melyet igy nyújtottak, megkapóan szép volt. Talán az itt nyert porhanyó föld okozza, hogy ez idegen származású növények itt a lehető legtökéletesb fej­lettségben tenyészthetők. Sűrű lángtengerben borul­nak az az álcák egymásra,elhomályosítva minden ecse­tet, mely valaha lefestésükre vállalkozott. Vérvörös, rózsaszínű, sárga oly csodálatos élénkségben s any­­nyira buján, hogy zöldet nem is láthatni belőlük. Ragyogó virágözön, itt sötétebb, majd világosabb ve­­gyületben ott, hol a mennyezetig emelkedő szomorú ciprus alat enyhítő vigaszul a fehér az álcák tisztán és pettyegetve mosolyognak felénk. A rhododendronok mindannyian díszpéldányok s vetekednek a tűlevelűek ittlevő legmagasabb képviselőivel, többi közt a pinus láncolatával, aztán egy karcsú dracaena cannaifoliá­­val, szintúgy az ősrégi narancsfákkal. Odasimulva a háttérhez, a rhododendornok különböző árnyalatban díszlenek s szintén dús virágzatukkal keltenek bámu­latot, pompázva rózsaszínben, vérvörösben s ami leg­meglepőbb : azúrkékben, melynek szétomló szirmai kék lepelbe vonják egész környezetüket s annál na­gyobb hatást tesznek, minél nagyobb pompával tűnik elő mindenfelől a vörös és rózsaszínűek szokottabb és elevenebb csoportja. A pálmaház is méltó nevéhez, s pálmákon kívül még nagyobbfajú páfrányokat is látni benne. Itt is változatosságot tudott előidézni az élelmes és gyakor­lott kertész, a mennyiben a könyöklőket mind a négy oldalon gloxineákkal rakta körül, kedves keretbe foglalva nemcsak a pálmákat, hanem a passioflora indáit is, melyek az egész mennyezetet ellepték s ép most virítnak. Az oldalfalon itt az »éj királynéja,« egy futó kaktusz, ütötte fel illatos tanyáját. Azt mond­folytatá, nem minden csodálkozás nélkül e folytonos hallgatagság miatt: — Ön mind­ezt, ugy­e, nem tudja; pedig hát ezek a statisztikának csak is parányi adatait képezik! Tudja meg ön, uram, hogy én, a­ki most önnel ezek felől beszélek, emlékiratot, nagyon terjedelmes em­lékiratot állítottam össze, és pedig a legjobb forrá­sokat merítve ki, melyeket a nyolc élelmezési társulat adott rendelkezésemre, amelyek szerint ez, London­nak huszonhat városrészében 191,066 házat lát el csak folyékony tápszerrel és ez nem kevesebbre, mint 592,536,902 hectoliterre rúg évenkint. És ez tény, uram, de mindazáltal kik bírnak erről tudomással ? Senki! Csupán Gus-Brough Picadillyből, ki e kérdé­sekkel foglalkozik, és ime most ön is, uram. M. Gus várta a feleletet, de hallgatója csak mosolygott, mintegy helyeslését fejezve ki. M. Gus bámulva tekinte rá. Kezdte hinni, hogy ez az úri­ember őt nem értette meg, midőn egyszerre gyöngéden érintette valaki a vállát. Megfordult s Hampden Sámuelt pillantá meg. — Ejd­­ön az, édes Sámuel uram ? — kiáltott föl M. Brough, s miután szívélyesen üdvözölte az ifjút, magával vonta őt néhány lépésnyire. — Higgye meg nekem, szerfölött örvendek, hogy találkozhatom önnel. — Ön igen jó hozzám, — motyogta Sámuel. — Valamiben szeretnék öntől fölvilágosítást nyerni. — Miféle tárgyban? — Amaz egyén kilétét óhajtanám tudni, kivel az imént beszélgettem, mikor ön hozzánk jött. — Tidd ur! — válaszolt Sámuel. — Tidd urnak hívják ? — Ez a családi neve. Egyébiránt annyit mond­hatok önnek, hogy ő a legsüketebb ember e hármas királyságban. M. Gus-Brough nem kérdezősködött tovább. Most már eléggé meg volt előtte fejtve, miért hall­gatott az a derék úri­ember oly állhatatosan,s rá sem ügyelt többé. Annál inkább megakadt azonban a szeme Sámuelen, s szinte megütközött arcának törődöttsé­­gén és halványságán. (Folyt, köv.) ják, hogy évenkint június 24-dike körül szokott virá­gozni, mikor is egy éjjel teljesen kifejlik, elvirít, kábító illatot hagyva maga után. Az ananászok dús termést ígérnek s itt ismét egyfelől orchideák adnak változatoságot a bromeliák e finomgyümölcsű házának, másfelől meg a szélesebb levélnövények, milyenek a maratha cecrina, a cala­­dium, a colocasiák, űzik el az egyhangúságot, melyet e rostos növények magukban okvetlenül előidéznének. Az ananászcsarnok tőszomszédságában találjuk a szaporitókat s innen egy ugrással ama helyre ér­tünk, hol a konyhakertészet zsengéivel a kertművé­szek mintegy túljárnak a természet működésén. Itt már teljesen kifejlett nagy sárgadinnyék áhították a nap hevét, hogy mihamarább megérhessenek. Művé­szet és természet kölcsönösen támogatták egymást s része van mindkettőnek nemcsak a virágtelepen, ha­nem a parkban is, hová nagy készséggel vezetett a cseh származású kertész. A kastély körül és közelében egyes fáknak ju­tott szerep életet és színezetet adni az előpázsitnak, s csak legelői vöröslenek sűrűbb árnyalatokban a vörös bükk és vörös mogyoró fa lombjai, arányos emelkedésben töltve be néhány cserjefélével a régi vársánc gyepszőnyegét. Majd odább, egész csoporto­­zatok következnek, juharok és tölgyek, aztán fenyvek és szilfák mind sötétebben és sötétebben leplezgetve az egyhangú, szelíd pázsitot. Egyszerre megváltozik a vidék, a legsűrűbb rész nyílásra hasad s uj képek tárulnak fel előttünk: kéklő erdők a távolban, lan­kák és falvak; fehérlő nyájak imitt-amott s ezüstvizű folyó. De a közel is leköti figyelmünket. Magnóliák és vörös virágú gesztenyék szétszórtan is hatással tűnnek föl; oly magnóliák, melyeknél szebbeket sehol sem láttam; aztán más díszcserjék is, minek az uj­­divatú aboutillon vexillatum, s különösen a kedves illatú calicanthus floridus. Fehérlő utunk mindenfelé bigyódzik s most a bokrétaként terjeszkedő nagy pla­tán mellett, később a tulipánfák mögött halad, elszol­gálva a selyemfenyőig s a vasrácsozatú szép kőhida­­kig, melyek a parkot át és körülfolyó Karasuzán ve­zetnek keresztül. Most szép és hasznos viz, midőn lágy habjaival füröszti a kertet és üdeséget oszt; de néha féktelen és vad, mint a múlt évben is, mikor az egész parkot viz alá meríté. Az elemek itt is egyre beleavatkoznak az emberi munkába s alighogy az egyik baj elmúlt, máris új csapás érte a növényzetet, mely a kiöntésnél is károsbnak bizonyult: a téli fagy. Folytatás a mellékleten: 630 .

Next