Fővárosi Lapok 1880. július (148-174. szám)

1880-07-10 / 156. szám

Szombat, 1880. julius 10. 156. szám. Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Li­pót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ................................8 trt. Hegyedévre...........................4­­­3 fev. jelenik ünnep utáni napokat kivev­őriadunnap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hird­etések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátose­ tere, Athenaeum-épü­let) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« julius—decemberi folyamára ajánljuk olvasóink figyel­mébe. A lap ára: évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 frt. A pénzutalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó­hivata­lába Budapesten.« A fekete kutya. (Elbeszélés.) Írta Abonyi Lajos. (Folytatás.) Én nem is tudom, mi szépet tudnak rajta ta­lálni az emberek. Annyit tudok, hogy én ki nem állhatom. Nekem nem vétett ugyan a jámbori semmit, de csak nem szívelhetem. A legelső pillantás óta, mikor láttam. Akkor is azt mondtam : nem szeretem a szemöldökét. Pedig épen ezzel vannak itt olyan nagyra, mintha más fehér cselédnek szemöldöke sem lenne. S a­mint a fattyú­hajtásokat szedte a kukorica között, néha néha átfigyelt a szomszéd lánc földre is, egy piros kendőre, mely onnan héba-hóba kivirított. — Különben nekem mindegy az egész asz­­szony. Csak legalább a sógort ne bolondítaná. No de talán nem is egészen úgy van az, mint ahogy beszélték. Több esze van a sógornak. S van szive is. Ő tudja azt legjobban. Azaz hogy azt hiszi, hogy tudja, — azaz hogy — És azután igy még egyedül is elpirult, s nagy hir­telen lejebb vonta homlokán a kendőt, hogy még a pipiske se lássa a szemeit. S a szegény jó kis Teruska mégis azt mondta: maga sem tudja, hogy a menyecskét miért nem szí­velheti. No pedig a­mit így magának sem vallott meg, elég nagy buzdító volt minden lehető hibát fölfedezni azon az asszonyon, a­mit csak egy vizsgálódó szem észrevehet. Rajta is volt, szemmel tartotta. Nem leste hiába, úgy jó délután látott olyant, mely nem tetszett neki s nem is tetszhetett volna semmi jóravaló embernek. Ez ismét csak azt bizonyí­totta , milyen rosz fehér személy ez a Gábris Marosa. Mert mindenesetre rossz az, a­ki így utána veti magát a férfiaknak, legkivált ha egy parasztféle egy úri ember után esenkedik ennyire. Azért leskődött, tekintgetett hát oly türelmet­lenül reggel óta, mert valóban várt valakit. S a­mint megpillantotta, törtetett nagy sebesen a kukorica­földeken keresztül, hogy elébe kerüljön. No hiszen volt kiért. Egy rút, ragyás ember az. Rósz Pál úr. Célját érte. Elébe került, úgy látszik szólt is neki, vagy kiáltott neki valamit Rósz Pál úr, a­mi Marosának nagyon tetszhetett, mert egész örömben volt, mire vissza­került. Pedig Rósz Pál semmit sem mondhatott egyebet — a­hogy kisült — mint azt, hogy álljon be ahhoz a cséplőgéphez munkásnak, mely az ő tanyájára jön a termést elvenni. Mert mikor úgy estenden a szép csendes nyári alkonyaton hazafelé indultak, akkor is elárulta Terka előtt, mennyire örül Rósz Pál úrnak. Már a harmadik szava vagy inkább kérdése azt illette. Terka csak mosolygott magában, a­mint felelt: — Legelőször Fekete Gábor úrhoz megyünk, azután Csetneki úrhoz, azután következik a Rósz Pál úr termésének csépelése. Gábris Marcsa tovább tudakozódott a termés­ről, a cséplés módjáról, a kévevágó, polyvázó lányok munkájáról pedig különösen, melybe olyan szívesen szeretne ő is beletanulni, szépen oda tudott érkezni, a­hová akart. Terkát nem lepte meg, ő már ezt mosolyogva várta. Gábris Marcsa minden áron közelébe akar jutni Rósz Pál urnak. Gábris Marcsa a vállára tette kezét barátságo­san s azt kérdezte tőle: — Kinek kell szólni, ha az ember a cséplő bandába be akarna állni ? Terka majdnem elnevette magát, de azért felelt : — Pali sógornak kellene szólni, mert ő az etető. — Azután hamiskodott. — Csak állj be. Leg­alább téged küldünk fel kévét vágni Rósz Pál úrnál. Ott úgy sem szeret lenni egy lány sem a do­bon, mert Rósz Pál úr mindig odafenn kotnye­­leskedik. S csakugyan nevetett is magában. Hadd mu­tassa meg Gábris Marcsa a sógornak, hogy kicsoda. De mosolygott magában Gábris Marcsa is, és édes elégedettséggel ismétlé magában Terka szavait: mindig ott kotnyeleskedik odafenn a dobon. Szive nagy gyönyörűséggel telt meg. Sejtette, hogy szándéka célja felé viszi, de még nem tudta egészen, mit tegyen akkor.­­ És a szép csendes nyári alkonyaton, midőn az az egyetlen kedves, szelíd csillagocska ragyog a hal­ványodó égen, melyet mindenki szeret és sugarainak édes ábrándra bivó áramát érezi szivében, midőn a messzire elhangzó kedves nóták édes merengésekre ringatják a lelket, a szivet. Gábris Marcsa egy sötét gondolatot űzött a késsel, melyet mint kévevágó fog a kezében tartani. De miként ? Hogyan ? Hogy az ne legyen egyéb véletlen szerencsétlenség.... — Hanem vigyázni kell nagyon — folytatta Terka, ki ezalatt is folyvást beszélt s talán nem is hallotta mindazt, a­mit beszélt. — Vigyázni kell ám a dobon. Meg ne csuszszál, mert a ki bele esik, azt összezúzza, az a halálé. Erre Marcsa majdnem elkiáltotta magát. Izmai megfeszültek, szemei megvillantak annak ádáz örö­mében, hogy megtalálta az igazi alkalmat, a­mit keresett. A véletlen szerencsétlenséget. Történjék egy olyan eset, tőle függ, tőle szár­mazik s melynek még­se­m legyen oka. Mintha csak úgy véletlenül történt volna, mintha csak szerencsét­lenség lenne, egyéb semmi. A dob forog sebesen, töri-zúzza a búza szalmá­ját tőzekre, pozdorjára és mindent, a­mi alákerül. Mikor majd ott áll mellette s hozzá érkezővel, akkor ellöki . Senki sem fogja megtudni. Ki sem gyanítja, hogy irányt adott a lökésnek. S mikor azután megszületett a bűnös gondolat, mégis megrettent attól. Véletlen szerencsétlenség... Hát a másik nem az volt-e ? Megszédült a feje. Lel­kére leszállt a sötét éjszaka. Nagyot sóhajtott. Elhal­ványodott nagy hirtelen és lecsüggesztő fejét. Űzte annak a másiknak az emlékezete. Hát az hogy volt? Mint volt ? Mint történt ? Oh Csak azt tudná valaki megmondani s a lelkét megnyugtatni vele. Szorongva, félve húzódott Terkához, mindig közelebb, mintha védelmet keresne nála. Már suhogást hallott háta megött, már érezte, hogy jön, már sietett tőle, sietett előle. Egyszerre felsikoltott és ijedve kapta meg a Terka karját. Terka maga is megrettent, nemcsak a sikoltás­tól, de attól a nagy változástól is, melyet a menyecs­kén látott. Gábris Marcsa egészen ki volt kelve színéből, vonásaiból. Reszketett, s magán kívül kérdé tőle: — Jön ugy­e ? Nem mert hátra tekinteni. — Micsoda ? — Nem látod? ! Épen közel voltak a felvégi faluszélhez. Terka nem látott semmit. Marcsa futni akart. Terka visszatartá­s kinevette, kacagott jóízűen. Jól esett neki, hogy ezt tehette. A kacagásra amaz hirte­len megrázkódott. Magához tért, megdöbbent, hogy majdnem elárulta magát. Kapta magát, ő is szemébe nevetett Terkának. Adta, mintha tréfált volna vele. — Ugy­e megijesztettelek, megjátszottalak, Teruska? Erőlködött azon, hogy kacagjon, de bizony na­gyon savanyúan sikerült az, s az a halaványság, az a sápadtság folyvást csak ott maradt arcán. Most már hát tudta Teruska, miért oly piros az a menyecske nappal, s miért oly halavány este. — Azért hagyja el a színe, mert fél, s fél pedig olyan félelemmel, mely fölér akármely állandó betegség­gel. Nem mindennapos hideglelés az, hanem rosz­­szabb, rettentőbb nyavalya még a szívszorulás gör­cseinél, ájuldozásainál is. És még teszi magát a jámbor, hogy engem akart megijeszteni, — mondogató magában Teruska — pedig az volt a száján, csakhogy ki nem mondta, hogy ne szóljak senkinek. De hát mitől félhet az istenadta ? mi az, a­mitől ijedezik, mihelyt leszáll az este, mihelyt sötétedik? Elég az hozzá, furcsa egy teremtés. Azt sem tudná az ember, szánja-e vagy haragudjék, gyana­kodjék rá. Aztán ez tetszenék a sógornak ? Nem lehet az. H5+ o? ti .sak szén Jíráshakráta . ^me'vokot egyszer-másszor, a réten, az aratásban kötött neki s nevetgélve a fejére tett, mit jelentenének akkor? Gábris Marcsa pedig csakugyan megkérte Pa­rázs Palit, hogy szerezze be a cséplő bandába. Úgy esenkedett, úgy rimánkodott neki. Pa­rázs Pali mégis csak megrázta a fejét, megtagadta. Azt gondolta, nem tud, nem is gyanít semmit arról, hogy a Rósz Pál közelébe akar férkőzni. Pedig az mindent tudott, mindent gondolt abból, a­mit az egész tavaszon látott. — De hát miért nem akarja, hogy a cséplő ban­dába álljak ? Pali megfogta a menyecske kezét és szelíd szá­nalommal, édes melegséggel nézett a szemeibe. — Mert tudom, mi bajod azzal a Rósz Pállal. Nem akarom, hogy rávigyen az indulat valami gono­szat cselekedni. Hogy találhatott, hogy gondolhatott ily titokra, melyet csak az ő lelke tudott. Gondolkoznia kellett ő róla sokszor, hogy így ismerhesse. A menyecske dacosan vállat rántott. — Hát aztán. Mit törődik azzal? Vagyok én valakije magának? Pali megfogta a másik kezét is, és oly édesen, oly melegséggel mosolygott a szemébe, hogy a me­nyecske boldogabbnak érezte magát, mintha kérel­mét teljesítette volna. — No hát ehhez tartsd magadat. Amaz mégis nagyott sóhajtott. (Folyt, köv.) Pepistrello. Ouida elbeszélése. (Vége.) — Ah, te nem szeretsz! — kiáltott karjait fe­lém terjesztve. — Meghalhatok itt, nem akarsz meg­menteni. Erős vagy, oly erős s még is félsz. Igen, féltem­ tőle és magamtól. Reszkettem, míg ő folyvást rám nézett kényes szemeivel.

Next