Fővárosi Lapok 1880. július (148-174. szám)
1880-07-10 / 156. szám
Szombat, 1880. julius 10. 156. szám. Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ................................8 trt. Hegyedévre...........................43 fev. jelenik ünnep utáni napokat kivevőriadunnap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátose tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« julius—decemberi folyamára ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára: évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 frt. A pénzutalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába Budapesten.« A fekete kutya. (Elbeszélés.) Írta Abonyi Lajos. (Folytatás.) Én nem is tudom, mi szépet tudnak rajta találni az emberek. Annyit tudok, hogy én ki nem állhatom. Nekem nem vétett ugyan a jámbori semmit, de csak nem szívelhetem. A legelső pillantás óta, mikor láttam. Akkor is azt mondtam : nem szeretem a szemöldökét. Pedig épen ezzel vannak itt olyan nagyra, mintha más fehér cselédnek szemöldöke sem lenne. S amint a fattyúhajtásokat szedte a kukorica között, néha néha átfigyelt a szomszéd lánc földre is, egy piros kendőre, mely onnan héba-hóba kivirított. — Különben nekem mindegy az egész aszszony. Csak legalább a sógort ne bolondítaná. No de talán nem is egészen úgy van az, mint ahogy beszélték. Több esze van a sógornak. S van szive is. Ő tudja azt legjobban. Azaz hogy azt hiszi, hogy tudja, — azaz hogy — És azután igy még egyedül is elpirult, s nagy hirtelen lejebb vonta homlokán a kendőt, hogy még a pipiske se lássa a szemeit. S a szegény jó kis Teruska mégis azt mondta: maga sem tudja, hogy a menyecskét miért nem szívelheti. No pedig amit így magának sem vallott meg, elég nagy buzdító volt minden lehető hibát fölfedezni azon az asszonyon, amit csak egy vizsgálódó szem észrevehet. Rajta is volt, szemmel tartotta. Nem leste hiába, úgy jó délután látott olyant, mely nem tetszett neki s nem is tetszhetett volna semmi jóravaló embernek. Ez ismét csak azt bizonyította , milyen rosz fehér személy ez a Gábris Marosa. Mert mindenesetre rossz az, aki így utána veti magát a férfiaknak, legkivált ha egy parasztféle egy úri ember után esenkedik ennyire. Azért leskődött, tekintgetett hát oly türelmetlenül reggel óta, mert valóban várt valakit. S amint megpillantotta, törtetett nagy sebesen a kukoricaföldeken keresztül, hogy elébe kerüljön. No hiszen volt kiért. Egy rút, ragyás ember az. Rósz Pál úr. Célját érte. Elébe került, úgy látszik szólt is neki, vagy kiáltott neki valamit Rósz Pál úr, ami Marosának nagyon tetszhetett, mert egész örömben volt, mire visszakerült. Pedig Rósz Pál semmit sem mondhatott egyebet — ahogy kisült — mint azt, hogy álljon be ahhoz a cséplőgéphez munkásnak, mely az ő tanyájára jön a termést elvenni. Mert mikor úgy estenden a szép csendes nyári alkonyaton hazafelé indultak, akkor is elárulta Terka előtt, mennyire örül Rósz Pál úrnak. Már a harmadik szava vagy inkább kérdése azt illette. Terka csak mosolygott magában, amint felelt: — Legelőször Fekete Gábor úrhoz megyünk, azután Csetneki úrhoz, azután következik a Rósz Pál úr termésének csépelése. Gábris Marcsa tovább tudakozódott a termésről, a cséplés módjáról, a kévevágó, polyvázó lányok munkájáról pedig különösen, melybe olyan szívesen szeretne ő is beletanulni, szépen oda tudott érkezni, ahová akart. Terkát nem lepte meg, ő már ezt mosolyogva várta. Gábris Marcsa minden áron közelébe akar jutni Rósz Pál urnak. Gábris Marcsa a vállára tette kezét barátságosan s azt kérdezte tőle: — Kinek kell szólni, ha az ember a cséplő bandába be akarna állni ? Terka majdnem elnevette magát, de azért felelt : — Pali sógornak kellene szólni, mert ő az etető. — Azután hamiskodott. — Csak állj be. Legalább téged küldünk fel kévét vágni Rósz Pál úrnál. Ott úgy sem szeret lenni egy lány sem a dobon, mert Rósz Pál úr mindig odafenn kotnyeleskedik. S csakugyan nevetett is magában. Hadd mutassa meg Gábris Marcsa a sógornak, hogy kicsoda. De mosolygott magában Gábris Marcsa is, és édes elégedettséggel ismétlé magában Terka szavait: mindig ott kotnyeleskedik odafenn a dobon. Szive nagy gyönyörűséggel telt meg. Sejtette, hogy szándéka célja felé viszi, de még nem tudta egészen, mit tegyen akkor. És a szép csendes nyári alkonyaton, midőn az az egyetlen kedves, szelíd csillagocska ragyog a halványodó égen, melyet mindenki szeret és sugarainak édes ábrándra bivó áramát érezi szivében, midőn a messzire elhangzó kedves nóták édes merengésekre ringatják a lelket, a szivet. Gábris Marcsa egy sötét gondolatot űzött a késsel, melyet mint kévevágó fog a kezében tartani. De miként ? Hogyan ? Hogy az ne legyen egyéb véletlen szerencsétlenség.... — Hanem vigyázni kell nagyon — folytatta Terka, ki ezalatt is folyvást beszélt s talán nem is hallotta mindazt, amit beszélt. — Vigyázni kell ám a dobon. Meg ne csuszszál, mert a ki bele esik, azt összezúzza, az a halálé. Erre Marcsa majdnem elkiáltotta magát. Izmai megfeszültek, szemei megvillantak annak ádáz örömében, hogy megtalálta az igazi alkalmat, amit keresett. A véletlen szerencsétlenséget. Történjék egy olyan eset, tőle függ, tőle származik s melynek mégsem legyen oka. Mintha csak úgy véletlenül történt volna, mintha csak szerencsétlenség lenne, egyéb semmi. A dob forog sebesen, töri-zúzza a búza szalmáját tőzekre, pozdorjára és mindent, ami alákerül. Mikor majd ott áll mellette s hozzá érkezővel, akkor ellöki . Senki sem fogja megtudni. Ki sem gyanítja, hogy irányt adott a lökésnek. S mikor azután megszületett a bűnös gondolat, mégis megrettent attól. Véletlen szerencsétlenség... Hát a másik nem az volt-e ? Megszédült a feje. Lelkére leszállt a sötét éjszaka. Nagyot sóhajtott. Elhalványodott nagy hirtelen és lecsüggesztő fejét. Űzte annak a másiknak az emlékezete. Hát az hogy volt? Mint volt ? Mint történt ? Oh Csak azt tudná valaki megmondani s a lelkét megnyugtatni vele. Szorongva, félve húzódott Terkához, mindig közelebb, mintha védelmet keresne nála. Már suhogást hallott háta megött, már érezte, hogy jön, már sietett tőle, sietett előle. Egyszerre felsikoltott és ijedve kapta meg a Terka karját. Terka maga is megrettent, nemcsak a sikoltástól, de attól a nagy változástól is, melyet a menyecskén látott. Gábris Marcsa egészen ki volt kelve színéből, vonásaiból. Reszketett, s magán kívül kérdé tőle: — Jön ugye ? Nem mert hátra tekinteni. — Micsoda ? — Nem látod? ! Épen közel voltak a felvégi faluszélhez. Terka nem látott semmit. Marcsa futni akart. Terka visszatartás kinevette, kacagott jóízűen. Jól esett neki, hogy ezt tehette. A kacagásra amaz hirtelen megrázkódott. Magához tért, megdöbbent, hogy majdnem elárulta magát. Kapta magát, ő is szemébe nevetett Terkának. Adta, mintha tréfált volna vele. — Ugye megijesztettelek, megjátszottalak, Teruska? Erőlködött azon, hogy kacagjon, de bizony nagyon savanyúan sikerült az, s az a halaványság, az a sápadtság folyvást csak ott maradt arcán. Most már hát tudta Teruska, miért oly piros az a menyecske nappal, s miért oly halavány este. — Azért hagyja el a színe, mert fél, s fél pedig olyan félelemmel, mely fölér akármely állandó betegséggel. Nem mindennapos hideglelés az, hanem roszszabb, rettentőbb nyavalya még a szívszorulás görcseinél, ájuldozásainál is. És még teszi magát a jámbor, hogy engem akart megijeszteni, — mondogató magában Teruska — pedig az volt a száján, csakhogy ki nem mondta, hogy ne szóljak senkinek. De hát mitől félhet az istenadta ? mi az, amitől ijedezik, mihelyt leszáll az este, mihelyt sötétedik? Elég az hozzá, furcsa egy teremtés. Azt sem tudná az ember, szánja-e vagy haragudjék, gyanakodjék rá. Aztán ez tetszenék a sógornak ? Nem lehet az. H5+ o? ti .sak szén Jíráshakráta . ^me'vokot egyszer-másszor, a réten, az aratásban kötött neki s nevetgélve a fejére tett, mit jelentenének akkor? Gábris Marcsa pedig csakugyan megkérte Parázs Palit, hogy szerezze be a cséplő bandába. Úgy esenkedett, úgy rimánkodott neki. Parázs Pali mégis csak megrázta a fejét, megtagadta. Azt gondolta, nem tud, nem is gyanít semmit arról, hogy a Rósz Pál közelébe akar férkőzni. Pedig az mindent tudott, mindent gondolt abból, amit az egész tavaszon látott. — De hát miért nem akarja, hogy a cséplő bandába álljak ? Pali megfogta a menyecske kezét és szelíd szánalommal, édes melegséggel nézett a szemeibe. — Mert tudom, mi bajod azzal a Rósz Pállal. Nem akarom, hogy rávigyen az indulat valami gonoszat cselekedni. Hogy találhatott, hogy gondolhatott ily titokra, melyet csak az ő lelke tudott. Gondolkoznia kellett ő róla sokszor, hogy így ismerhesse. A menyecske dacosan vállat rántott. — Hát aztán. Mit törődik azzal? Vagyok én valakije magának? Pali megfogta a másik kezét is, és oly édesen, oly melegséggel mosolygott a szemébe, hogy a menyecske boldogabbnak érezte magát, mintha kérelmét teljesítette volna. — No hát ehhez tartsd magadat. Amaz mégis nagyott sóhajtott. (Folyt, köv.) Pepistrello. Ouida elbeszélése. (Vége.) — Ah, te nem szeretsz! — kiáltott karjait felém terjesztve. — Meghalhatok itt, nem akarsz megmenteni. Erős vagy, oly erős s még is félsz. Igen, féltem tőle és magamtól. Reszkettem, míg ő folyvást rám nézett kényes szemeivel.