Fővárosi Lapok 1880. szeptember (200-224. szám)

1880-09-28 / 222. szám

222. szám Kedd, 1880. szeptember 28. Szerkesztői iroda: Budapest, hatvani­ utca 8. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre ................................8 frt. Negyedévre . . . . . . 4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Tizenhetedik évfolyam. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölh­ívás a „FŐVÁROSI LAPOK“-ra. Szépirodalmi napilapunk az október—decemberi évnegyeddel fenállásának már tizenhetedik évfolyamát tölti be. E hosszú idő alatt mind az írói körök, mind az olvasó közönség egyre emelkedő, meleg támogatás­ban részesítik. Szerkesztője Vadnai Károly s tulajdo­nosa Tóth Kálmán jövőre is kérik és remélik e támo­gatást, minden törekvéseket oda irányozva, hogy a »Fővárosi Lapok« folyvást a művelt közönség kedvelt közlönye maradjon. A lap kiadója, az Athenaeum-társulat, a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondoskodik s kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az, október— decemberi évnegyed óra t­art, félévre 8, egész évre 16 frt. A felírandó cím­ez: »Fővárosi Lapok kiadó­­hivatalába Budapesten.« A szart a fészek. (Elbeszélés.) Írta Kilib­y Emil. (Folytatás.) A műsor második számaként Elma elszavalta Cherubin románcát a »Figaró lakodalmá«-ból. Ezt követte balletszerű magántánc, melynél azonban a felső testnek nagyobb szerep jutott a lábaknál s mely­hez a zenekiséretet Elma zümmögése képezé. Minden szám nagy élvezetet szerzett úgy a nagymamának, mint közreműködő unokájának és épen sajnálkoztak a fölött, hogy kifogyott a kis mű­vész egész műsora, midőn az erkély szalonba nyíló ajtaja feltárult és a két nő legnagyobb meglepetésére egy férfi lépett az erkélyre, lassú léptekkel közeledve feléj­ük. Az ismeretlen egészen beillett Elma tündér­játékába. Fekete talárt viselt, melynek alja, ujjai s gallérja misztikus jelekkel voltak ékítve. Fején szintén olyan ákombákomokkal tarkított fekete süveget vi­selt ; arcát fekete bársony álca takará el s az alól hosszú hófehér szakál bugyogott elő. Kezei fehér kötött keztyűbe voltak bujtatva s jobbjában ezüsttel kivert ébenfapálcát tartott. Karjait melle fölött keresztbe téve, három ízben mélyen meghajolt a trón előtt, aztán szótlanul köze­ledett, egy pohár málnavizet kiürített és keletiesen kereszbefont lábakkal ama párnára ült, melyet Elma csak néhány pillanat előtt hagyott el. Mielőtt Kenderessyné és Elma ámulatából ma­gához térhetett volna, a rejtélyes idegen következő szavakkal mutatá be magát: — Nubadsail a nevem. Nagy tündérország a hazám, melynek királya — felséges úrnőm — Centi­­fólia, a természetfölötti szépség, tündéri tökély neto­vábbja, kinek bűbáját még eddig meg nem közelít­­heté senki és kihez hasonló, mig a világ fenáll, nem fog uralkodni emberek s tündérek felett. Centifolia a leghatalmasabb fejedelem, az egész csillagrendszer összes uralkodói között . . . mert ezek egyenkint s együttvéve hódolnak neki. Ő tud mindenről, a mi tör­ténik a világegyetemen, s egy szavától függ, hogy a homoksivatag helyén rózsakerek támadjon, s hogy e parkot és kastélyt nyomtalanul nyelje el a föld. Eme hatalmánál fogva tudomására jutott a ti bohóckodás­­tok is. Első pillanatban haragra gyűlt, de angyali szive csakhamar bocsánatra hajolt, s engem bízott meg áldása átadásával és egy rendelet közlésével. Legyetek áldottak a nagy, a szép, a hatalmas Centi­folia királynő nevében. Akarjátok már most a rende­letet hallani? . . . Akarjátok azt szó szerint, ellen­mondás nélkül teljesíteni? . . . Erre előre kell szava­tokat bírnom! .. . Kenderessynét és Elmát az álarcos beléptekor ijedés, harag és kíváncsiság ostromolták váltakozva. Eleinte valami rossz szándékú csavargónak tartották, de magatartása, hangja s az a modor, melyen komoly­ságot segélyező beszédét tartotta, csakhamar meg­nyugtatták a tréfa folytatására hajlandó nőket és szívesen adtak hitet ama gyanításnak, hogy a mágusz­­öltözet alatt valamelyik régi ismerős rejlik, a­ki vé­letlenül látogatóba jött és meglesve tündérjátékukat, a nyitva maradt szekrényekben talált ruhadarabokat magára öltve szinte hozzájárulni óhajtott a tréfához. A mely föltevés annál is inkább látszott valószínű­nek, minthogy a nagymama fölismerte a máguszöltö­­zetet, mely egy harminchat év előtti álarcosbálkor szolgált a megboldogult öreg Kenderessynek jelmezül. Ennélfogva Kenderessyné szintén rémítő ko­molysággal imigy válaszolt a tündérküldött szavaira: — A hatalmas tündérkirálynő küldöttének, az ékesszavú, nagytudományú Nubadsailnak háromszo­ros üdv. Szerény hajlékomat ily magas szerencse, mint az ő megjelenése, még nem érte. Hálás köszönet felséges úrnőd áldásának közvetítéséért; kérlek, ne tekintsd megterheltetésnek legalázatosabb hódolatun­kat a hatalmas és minden erénytől tündöklő Centi­folia felséges trónjának zsámolya előtt letenni. Add elő, ha úgy tetszik, a rendeletet, melynek megfelelni — a mennyire csekély asszonyi erőm engedi — szol­gálói hűségben elhaló örömteljes kötelességemnek tartandom! . . . Beszélj! . . . Figyelek! . . . Nubadsailt köhögési roham lepte meg e beszéd alatt, nem tudom, hogy a tündérországból Kenderesig meghalt-e talán az után ?, vagy meghatottak-e a nagy­mama szavai? Vagy pedig derültséget akart-e palás­tolni? Ez utóbbit oly komoly férfiútól, mint a tündér­követ, nem merném feltételezni; annyi bizonyos, hogy néhány percnyi szünetre volt szüksége, hogy válaszol­hasson a nagymama szavaira. — Ezt vártam tőled a­ föld leánya — kezdé végre a tiszteletreméltó aggastyán — és nem kétlem, hogy vak engedelmességedért meglesz méltó jutalmad. Most azonban halld a bájos Centifolia parancsát. Először is kívánja tőled és unokádtól, hogy szivetek tiszta legyen­ minden gyűlölettől, s hogy meleg szere­tet lakozzék abban a teremtés minden lénye iránt. Bocsássátok meg női elnézéssel, ha valaki vét ellene­tek , a legédesebb elégtétel a bocsánat, a legjobb arc­szépítő az emberi szeretet és csak úgy lehettek ked­vesek nagy Tündérországban, ha gyűlölet nem sár­gítja szemetek fehérét és harag nem festi feketére szivetek vérét. Másodszor, a feltétlen hódulat jeléül ültessetek centifoliát, mely felséges úrnőmnek van szentelve, nemesítsétek e park csipkerózsáit, hogy rózsaligethez legyen az hasonlóvá nehány év alatt. . nem illő, hogy vadon vegye körül fiatal szép leány, festő rózsabimbó lakát! ... Ne bántsátok a szarkát, a tündérbirodalom szent állatát és különösen visel­jétek gondját ama szarkacsaládnak, mely e magas akácfa tetején rakta fészkét, s a mely által sokszor fogtok hírt venni Tündérországból. Most pedig még csak az az egy kívánságom van, hogy ne hagyjátok el e sátort, míg el nem távoztam. Béke és rózsaillat veletek! .. . Eme szavak után az ismeretlen fölkelt a pár­náról, háromszor meghajta magát és eltávozott. Mintha csakugyan kénytelenek lettek volna ülve maradni, sem a nagymama, sem Elma nem mozdultak helyükről és szótlanul bámultak egymásra, midőn a tündérkövet eltűnt. Csak néhány percnyi szünet után tértek magukhoz és legelőször is Elma kacagása za­varta meg a csendet. — Ez ugyan szép história! — mondá a nagy­mama, szintén mosolyogva. — Vájjon ki lehet ez a vakmerő ? ... És én korom dacára ilyen bohóságra adom, nevetségessé teszem magamat! Ennek mind te vagy az oka, te rossz gyermek. A rossz gyermek akkor már levetette jelmezét, kifutott az udvarra, kérdőre vonta a cselédséget, lá­tott-e valaki idegen embert belépni ? Fáradozásainak nem sok eredménye lett. A cselédek munkájukkal elfoglalva mit sem láttak és a rejtélyes vendégről senki sem tudott felvilágosítani, ha csak az a mágu­­szi öltözék nem szólalt volna meg, a­mely a szalon egyik pamlagára volt dobva. Minthogy azonban az a tiszteletreméltó ruha, fajának nemes szokásához híven, bármit gondolt s érzett legyen is, némaságából ki nem lépett, nem volt egyéb választása a két nőnek, mint a találgatá­sok útvesztőjében kalandozni, minek nagyon termé­szetes és előrelátható következményeként annyira be­lebonyolódtak a feltevések kanyarulataiba, hogy jobb­nak látták egyelőre felhagyni a további kísérletekkel. — Akármiképen töröm is fejemet — fejezé be Kenderessyné az eszmecserét, mialatt unokája segít­ségével a rendet ismét helyreállani igyekezett, — nem tudok az egész vidéken olyan embert, a­ki ehhez a Nubadsailhoz hasonlítana. . .. Kenderesen még több napig képezte a tündé­­resdi a beszéd tárgyát. Falun olyan kevés érdekes történik, hogy ha valami előadja magát, az a legki­sebb részecskékre felbontatik és társalgási vegyelem­­zésnek vettetik alá. Elma minden nap fellátogatott a szarkafészek­hez, s minden nap hozott le onnan egy szép rózsa­bokrétát, melynek közepéből soha sem hiányzott a centifólia. E bokréták aztán ismét felújították ama rejtélyes látogatás emlékét és felizgatták az alig szunnyadó kíváncsiságot. Kenderessyné és Elma elkövettek mindent, hogy kikutassák a rózsás úr kilétét, őröket állítottak amaz akácfa közelébe, de azok soha semmit és senkit sem vettek észre és a bokréta azért soha sem hiány­zott a szarkafészekből, melynek lakói onnan már rég elköltöztek a folytonos nyugtalanítás miatt. A csempészés mindig ugyanarra az időtájra, vagy­is délutáni két-három órára volt tehető. Mert ebéd előtt üres volt a fészek, s csak is az étkezési időn túl lehetett a bokrétát benne találni .. . s még így sem lehetett a titok nyomára jönni! Elma üres óráiban ezentúl többnyire rózsa­oltással és szemzéssel volt elfoglalva. A szomszédos kertészektől hozatott nemes galyakat, sőt annyira ment e legújabb szenvedélye, hogy elhunyt atyja Törökországban élő barátjának itt oltógalyak végett és Luxemburg, Németalföld s Franciaország leg­híresebb rózsatenyésztői szintén kaptak hasonló meg­bízásokat. Nagymamája eleget gúnyolta őt babona­­sága miatt, de azért ő is örült, ha arra gondolt, mily vidám színt fog jövőben az elhanyagolt, komor park a sok szép rózsa által ölteni. (Folyt. köv.) Celeszta. (Francia elbeszélés.) Irta POUV­ion E. (Vége.) A boldogtalan teremtés sorsában alkalmasint újabb s lesújtó válság állt be. Lankadtan dőlt egy hársfának s átölelve azt egyik karjával, homlokát a fahéjához nyomta; mintha csak valamelyik barátját szorította volna magához. Azt lehetett vélni, hogy lelkét akarja ott örökre kilehelni. Majd láttam aztán, a mint a beállott szürkület­ben a fasorok közt ingadozó léptekkel megindult s újra megállóit, hogy egy zöld ágacskát leszakítson egyik fáról. Fájó, szenvedélyes kifejezéssel vitte azt ajkához s még egy utolsó pillantást vetve ablakom felé, a ház felé irányzó lépteit.

Next