Fővárosi Lapok 1880. szeptember (200-224. szám)
1880-09-28 / 222. szám
222. szám Kedd, 1880. szeptember 28. Szerkesztői iroda: Budapest, hatvani utca 8. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre ................................8 frt. Negyedévre . . . . . . 4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Tizenhetedik évfolyam. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“-ra. Szépirodalmi napilapunk az október—decemberi évnegyeddel fenállásának már tizenhetedik évfolyamát tölti be. E hosszú idő alatt mind az írói körök, mind az olvasó közönség egyre emelkedő, meleg támogatásban részesítik. Szerkesztője Vadnai Károly s tulajdonosa Tóth Kálmán jövőre is kérik és remélik e támogatást, minden törekvéseket oda irányozva, hogy a »Fővárosi Lapok« folyvást a művelt közönség kedvelt közlönye maradjon. A lap kiadója, az Athenaeum-társulat, a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondoskodik s kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az, október— decemberi évnegyed óra tart, félévre 8, egész évre 16 frt. A felírandó címez: »Fővárosi Lapok kiadóhivatalába Budapesten.« A szart a fészek. (Elbeszélés.) Írta Kiliby Emil. (Folytatás.) A műsor második számaként Elma elszavalta Cherubin románcát a »Figaró lakodalmá«-ból. Ezt követte balletszerű magántánc, melynél azonban a felső testnek nagyobb szerep jutott a lábaknál s melyhez a zenekiséretet Elma zümmögése képezé. Minden szám nagy élvezetet szerzett úgy a nagymamának, mint közreműködő unokájának és épen sajnálkoztak a fölött, hogy kifogyott a kis művész egész műsora, midőn az erkély szalonba nyíló ajtaja feltárult és a két nő legnagyobb meglepetésére egy férfi lépett az erkélyre, lassú léptekkel közeledve feléjük. Az ismeretlen egészen beillett Elma tündérjátékába. Fekete talárt viselt, melynek alja, ujjai s gallérja misztikus jelekkel voltak ékítve. Fején szintén olyan ákombákomokkal tarkított fekete süveget viselt ; arcát fekete bársony álca takará el s az alól hosszú hófehér szakál bugyogott elő. Kezei fehér kötött keztyűbe voltak bujtatva s jobbjában ezüsttel kivert ébenfapálcát tartott. Karjait melle fölött keresztbe téve, három ízben mélyen meghajolt a trón előtt, aztán szótlanul közeledett, egy pohár málnavizet kiürített és keletiesen kereszbefont lábakkal ama párnára ült, melyet Elma csak néhány pillanat előtt hagyott el. Mielőtt Kenderessyné és Elma ámulatából magához térhetett volna, a rejtélyes idegen következő szavakkal mutatá be magát: — Nubadsail a nevem. Nagy tündérország a hazám, melynek királya — felséges úrnőm — Centifólia, a természetfölötti szépség, tündéri tökély netovábbja, kinek bűbáját még eddig meg nem közelítheté senki és kihez hasonló, mig a világ fenáll, nem fog uralkodni emberek s tündérek felett. Centifolia a leghatalmasabb fejedelem, az egész csillagrendszer összes uralkodói között . . . mert ezek egyenkint s együttvéve hódolnak neki. Ő tud mindenről, a mi történik a világegyetemen, s egy szavától függ, hogy a homoksivatag helyén rózsakerek támadjon, s hogy e parkot és kastélyt nyomtalanul nyelje el a föld. Eme hatalmánál fogva tudomására jutott a ti bohóckodástok is. Első pillanatban haragra gyűlt, de angyali szive csakhamar bocsánatra hajolt, s engem bízott meg áldása átadásával és egy rendelet közlésével. Legyetek áldottak a nagy, a szép, a hatalmas Centifolia királynő nevében. Akarjátok már most a rendeletet hallani? . . . Akarjátok azt szó szerint, ellenmondás nélkül teljesíteni? . . . Erre előre kell szavatokat bírnom! .. . Kenderessynét és Elmát az álarcos beléptekor ijedés, harag és kíváncsiság ostromolták váltakozva. Eleinte valami rossz szándékú csavargónak tartották, de magatartása, hangja s az a modor, melyen komolyságot segélyező beszédét tartotta, csakhamar megnyugtatták a tréfa folytatására hajlandó nőket és szívesen adtak hitet ama gyanításnak, hogy a máguszöltözet alatt valamelyik régi ismerős rejlik, aki véletlenül látogatóba jött és meglesve tündérjátékukat, a nyitva maradt szekrényekben talált ruhadarabokat magára öltve szinte hozzájárulni óhajtott a tréfához. A mely föltevés annál is inkább látszott valószínűnek, minthogy a nagymama fölismerte a máguszöltözetet, mely egy harminchat év előtti álarcosbálkor szolgált a megboldogult öreg Kenderessynek jelmezül. Ennélfogva Kenderessyné szintén rémítő komolysággal imigy válaszolt a tündérküldött szavaira: — A hatalmas tündérkirálynő küldöttének, az ékesszavú, nagytudományú Nubadsailnak háromszoros üdv. Szerény hajlékomat ily magas szerencse, mint az ő megjelenése, még nem érte. Hálás köszönet felséges úrnőd áldásának közvetítéséért; kérlek, ne tekintsd megterheltetésnek legalázatosabb hódolatunkat a hatalmas és minden erénytől tündöklő Centifolia felséges trónjának zsámolya előtt letenni. Add elő, ha úgy tetszik, a rendeletet, melynek megfelelni — a mennyire csekély asszonyi erőm engedi — szolgálói hűségben elhaló örömteljes kötelességemnek tartandom! . . . Beszélj! . . . Figyelek! . . . Nubadsailt köhögési roham lepte meg e beszéd alatt, nem tudom, hogy a tündérországból Kenderesig meghalt-e talán az után ?, vagy meghatottak-e a nagymama szavai? Vagy pedig derültséget akart-e palástolni? Ez utóbbit oly komoly férfiútól, mint a tündérkövet, nem merném feltételezni; annyi bizonyos, hogy néhány percnyi szünetre volt szüksége, hogy válaszolhasson a nagymama szavaira. — Ezt vártam tőled a föld leánya — kezdé végre a tiszteletreméltó aggastyán — és nem kétlem, hogy vak engedelmességedért meglesz méltó jutalmad. Most azonban halld a bájos Centifolia parancsát. Először is kívánja tőled és unokádtól, hogy szivetek tiszta legyen minden gyűlölettől, s hogy meleg szeretet lakozzék abban a teremtés minden lénye iránt. Bocsássátok meg női elnézéssel, ha valaki vét ellenetek , a legédesebb elégtétel a bocsánat, a legjobb arcszépítő az emberi szeretet és csak úgy lehettek kedvesek nagy Tündérországban, ha gyűlölet nem sárgítja szemetek fehérét és harag nem festi feketére szivetek vérét. Másodszor, a feltétlen hódulat jeléül ültessetek centifoliát, mely felséges úrnőmnek van szentelve, nemesítsétek e park csipkerózsáit, hogy rózsaligethez legyen az hasonlóvá nehány év alatt. . nem illő, hogy vadon vegye körül fiatal szép leány, festő rózsabimbó lakát! ... Ne bántsátok a szarkát, a tündérbirodalom szent állatát és különösen viseljétek gondját ama szarkacsaládnak, mely e magas akácfa tetején rakta fészkét, s a mely által sokszor fogtok hírt venni Tündérországból. Most pedig még csak az az egy kívánságom van, hogy ne hagyjátok el e sátort, míg el nem távoztam. Béke és rózsaillat veletek! .. . Eme szavak után az ismeretlen fölkelt a párnáról, háromszor meghajta magát és eltávozott. Mintha csakugyan kénytelenek lettek volna ülve maradni, sem a nagymama, sem Elma nem mozdultak helyükről és szótlanul bámultak egymásra, midőn a tündérkövet eltűnt. Csak néhány percnyi szünet után tértek magukhoz és legelőször is Elma kacagása zavarta meg a csendet. — Ez ugyan szép história! — mondá a nagymama, szintén mosolyogva. — Vájjon ki lehet ez a vakmerő ? ... És én korom dacára ilyen bohóságra adom, nevetségessé teszem magamat! Ennek mind te vagy az oka, te rossz gyermek. A rossz gyermek akkor már levetette jelmezét, kifutott az udvarra, kérdőre vonta a cselédséget, látott-e valaki idegen embert belépni ? Fáradozásainak nem sok eredménye lett. A cselédek munkájukkal elfoglalva mit sem láttak és a rejtélyes vendégről senki sem tudott felvilágosítani, ha csak az a máguszi öltözék nem szólalt volna meg, amely a szalon egyik pamlagára volt dobva. Minthogy azonban az a tiszteletreméltó ruha, fajának nemes szokásához híven, bármit gondolt s érzett legyen is, némaságából ki nem lépett, nem volt egyéb választása a két nőnek, mint a találgatások útvesztőjében kalandozni, minek nagyon természetes és előrelátható következményeként annyira belebonyolódtak a feltevések kanyarulataiba, hogy jobbnak látták egyelőre felhagyni a további kísérletekkel. — Akármiképen töröm is fejemet — fejezé be Kenderessyné az eszmecserét, mialatt unokája segítségével a rendet ismét helyreállani igyekezett, — nem tudok az egész vidéken olyan embert, aki ehhez a Nubadsailhoz hasonlítana. . .. Kenderesen még több napig képezte a tündéresdi a beszéd tárgyát. Falun olyan kevés érdekes történik, hogy ha valami előadja magát, az a legkisebb részecskékre felbontatik és társalgási vegyelemzésnek vettetik alá. Elma minden nap fellátogatott a szarkafészekhez, s minden nap hozott le onnan egy szép rózsabokrétát, melynek közepéből soha sem hiányzott a centifólia. E bokréták aztán ismét felújították ama rejtélyes látogatás emlékét és felizgatták az alig szunnyadó kíváncsiságot. Kenderessyné és Elma elkövettek mindent, hogy kikutassák a rózsás úr kilétét, őröket állítottak amaz akácfa közelébe, de azok soha semmit és senkit sem vettek észre és a bokréta azért soha sem hiányzott a szarkafészekből, melynek lakói onnan már rég elköltöztek a folytonos nyugtalanítás miatt. A csempészés mindig ugyanarra az időtájra, vagyis délutáni két-három órára volt tehető. Mert ebéd előtt üres volt a fészek, s csak is az étkezési időn túl lehetett a bokrétát benne találni .. . s még így sem lehetett a titok nyomára jönni! Elma üres óráiban ezentúl többnyire rózsaoltással és szemzéssel volt elfoglalva. A szomszédos kertészektől hozatott nemes galyakat, sőt annyira ment e legújabb szenvedélye, hogy elhunyt atyja Törökországban élő barátjának itt oltógalyak végett és Luxemburg, Németalföld s Franciaország leghíresebb rózsatenyésztői szintén kaptak hasonló megbízásokat. Nagymamája eleget gúnyolta őt babonasága miatt, de azért ő is örült, ha arra gondolt, mily vidám színt fog jövőben az elhanyagolt, komor park a sok szép rózsa által ölteni. (Folyt. köv.) Celeszta. (Francia elbeszélés.) Irta POUVion E. (Vége.) A boldogtalan teremtés sorsában alkalmasint újabb s lesújtó válság állt be. Lankadtan dőlt egy hársfának s átölelve azt egyik karjával, homlokát a fahéjához nyomta; mintha csak valamelyik barátját szorította volna magához. Azt lehetett vélni, hogy lelkét akarja ott örökre kilehelni. Majd láttam aztán, a mint a beállott szürkületben a fasorok közt ingadozó léptekkel megindult s újra megállóit, hogy egy zöld ágacskát leszakítson egyik fáról. Fájó, szenvedélyes kifejezéssel vitte azt ajkához s még egy utolsó pillantást vetve ablakom felé, a ház felé irányzó lépteit.