Fővárosi Lapok 1880. október (225-251. szám)
1880-10-22 / 243. szám
Péntek, 1880. október 22. 243. szám Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, hatvani utca 8. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre ..............................8 frt. Negyedévre ...... 4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY: Hirdetések szintúgy 1 ~ , mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Modern boszorkány. (Elbeszélés.) Írta Sümegi Kálmán. (Folytatás.) A kertből csakhamar visszatért a bokor mellől előbúvó fiatal férfival. — Siessünk, hogy az asztalnál találjon, — dímnnyögött az öreg örvendezve s ugyancsak szaporán aprózta lépteit az izgalmasan siető ifjú mellett. A vén Miska majdnem kővé meredt, mikor a tornác küszöbén meglátta őket. Szemeihez kapott, hogy jól lát-e, azután összecsapta a kezeit s minden »becsülettudása« mellett is elröppent ajkáról az öröm felkiáltása : — Zoltán urfi! Édes Zoltán urfi! Az isten meghozta!. — Kend 'szamár! Érti ? — dördült rá az öreg mérgesen. — Igenis értem, szolgálatjára! — felelt hirtelen a magáról megfeledkező öreg, katonás állásba helyezkedve, hanem a szemeivel majd elnyelte a nyájas arcú ifjút, a ki mosolyogva fogadta köszöntését s örvendezve veregette meg reszkető vállát. — Mit orditoz kend ? — folytatta az öreg nagyapó, végigmérve az előtte feszengő vén cselédet. — Még bizony elárul bennünket! Tudja kend, mi a jelszó ? Csitt! . . . Most előre! Hozza a reggelit! Hanem aztán befogja ám a száját! . . . Marsch! A vén Miska katonásan megpördült s elhagyta a tornácot, — Szegény öreget, hogyan leteremtette édes nagyapó, — szólt szelíden Zoltán. — Hjáb, édes fiam, ez a regula! Hozzá szoktunk mi már ehhez! — Hanem most ülj csak ide mellém! Aztán várjunk! Meglátod, mekkorát sikít majd az én kis aranyos madaram! Az öreg reszketett a naiv izgalomtól. Arca úgy ragyogott, minha újra gyermek lett volna. Zoltán érezte, mint remeg a keze, amint az övét szorongatta. Tekintetük feszülten a folyosó ajtajára tapadt. A vén Miska belépett. Kezében a párolgó beakarna, mellette az illatos hidegsültek. Utána jött a szép Lenke, mitsem gyanítva. Pici kacsaiban a nagyapó tajtpipája, melyet ártatlan kedveskedésből minden nap maga szokott megtömni, hogy a reggeli után szolgálhasson vele az öregnek. A lányka ajkairól éles siker lebbent el, amint meglátta Zoltánt. Szemei szinte megkápráztak s a nagyapó tajtpipája kihullott kezéből. Ki írhatná le azt a jelenetet, mely most következett ? Zoltán fölugrott s a megdöbbent lánykát hévvel ölelte át. Szólni egyikök sem tudott, csak úgy rebegték el a szívből fakadó »isten hozott«-tat. Szemeik ragyogtak, arcuk lángra gyuladt s ajkaik reszkettek némán, szótalanul. Az öreg Bárdos könyezett s a vén Miska feszes huszárdolmánya alatt régen kopogott olyan lázasan az a hű szív, mint mostan. Ragyogó családi idoll volt ez. Olyan, a minőben az isten is örömét lelheti. Az igaz szeretet fönséges fénye sugárzott a képről. Annak a tüze csillogott a szemekben, annak a heve égett a szivekben , attól pihegett a megdöbbent lányka s az zakatolt az ifjú dobogó keblében. És mikor fölfakadtak a remegő ajkakról a viszontlátás édes hangjai, vége-hossza alig lett a szives beszédnek. Lenke oda ült Zoltán mellé s velük szemben az öreg, legeltetve rajtuk édes gyönyörrel kényes szemeit. A hitegető ábránd még csak most kacérkodott ám vele, mikor igy szinről-szinre látta, mint szeretik egymást ezek a gyermekek. Hogy lesi a piruló lányka a beszédes ifjú minden kis szavát s mint reszket az ifju szépen csengő hangja, mikor a hallgató lánykának regélget! Kéz a kézben nyugszik, szem a szemre tapad s ragyogó pírtól ég mindkettő arca. Nem-e a szerelem fölcsapó lángja ez, nem-e az ittas szív szűzies mámora ? Hallgatnak mindnyájan, szinte áhítattal, míg az ifjú beszél. Lesik minden szavát. Két évig távol volt, bejárta majdnem a félvilágot, volt miről beszélnie. Hanem az ifjú is el-elakad. Amíg az öregnek s Lenkének válaszol, szives kérdés szökik az ő ajkára is. Múlt, jelen, jövő szőnyegre kerül, amint szóra szót adnak. Nem tudnak betelni a lázas beszéddel. Kérdésre kérdést halmoznak s kuszán, össze-vissza folyik a sok válasz. Szeretnének egyszerre mindent tudni. A kedves jövevény azt, ami itthon történt, az itthon levők meg azt, ami Zoltánnal történt. De persze hogy ez nem megy olyan könnyen olyan szívek között, akik így szeretik egymást. Minden kicsiség érdeket kelt az ilyen rokonlelkek között. Hiába, nem győzi a szó azt a kalandozást, amit a csapongó kíváncsiság ilyenkor tesz. Száz kérdésre is félbenmarad a válasz, újabb kérdést keltve s mire arra megfelelnek, újra kezdik azt is, amiről már beszéltek is. A hangos tornácra már tüzes fényt vetett a forró verőfény, mire a kis család fölkelt az asztaltól. Lenke karonfogta a csevegő Zoltánt, hogy megmutassa neki, ami a háznál azóta történt, mióta eltávozott. Úgy rebbentek el a tornácról, mint két dévaj madár, akik incselkedve -rr-dig-addig pajkoskodnak együtt, míg egyszer csak fészket raknak valami árnyas bokorban. Legalább az öreg nagyapó ilyennek képzeli őket. Szerető szivében folyvást forrong a vágy s álmodozva tovább-tovább szövi ezt a szép ábrándot. III. Dél felé járt már az idő s a fiatalok még mindig a kertben csevegtek. S isten tudja még meddig csevegtek volna, ha a Lantos Pali tensur rájuk nem akad. Ebédre jött. Rendes vendége a háznak. Bohóságaival, derült kedélyével fizet a szíves vendégszeretetért. Mással nem fizethet. Mert nincsen semmié. És senkié. Úgy áll a világban, mint valami útszéli kóró. Kopott, törődött alak. A barátság eteti is, ruházza is. Különben talán rongyokban éllen veszne el. Mert igazi élhetetlen ember. Olyan, aminőt százat és százat találhatsz ebben a szegény országban. Valamikor gazdag, jómódú urfi volt. Élte világát, hanem aztán rövid idő alatt el is élte mindenét. Próbált sokfélét. Volt katona. Mint nemes család sarjadéka s deli termetű ifjú, a híres gárdisták közé került. Együtt szolgált Bárdos Gáspárral. Derék cimbora, jószivű pajtás volt, de határtalanul könnyelmű. Lepke életet élt. Csapongott a szép asszonyok, szép lányok körül mindaddig, mig a szárnyai bírták. Hanem azokat csakhamar leperzselte az — adósságok emésztő lángja. A fényes egyenruhát levetette s haza jött — gazdának. Nem volt ugyan már jóformán semmije, a hol gazdálkodhatott volna, hanem azért kedvelt fiú lett a vármegyében. Nem eshetett meg mulatság, dinumdánum nélküle. Az öreg urak szerették, mert tudott inni és kártyázni, a fiatalok, mert a vadászatban párját kellett keresni s a lovat úgy nem ülte meg senki. Azon kívül mindig bohó, vig fickó volt. Az uzsorások dobra üthették a pusztáját, feje felül elárverezhették ősi kastélyát, hanem a kedélyét nem tudták lefoglalni. Minden ügye-baja dacára vig, szeretetreméltó maradt mindvégig. És aztán kitűnő táncos, finom udvarló, elmés mulatság-rendező, leleményes szórakoztató, valóságos ezermester, amiért meg a nőknek len dédelgetett kedvencévé. Tehetett is volna nem egyszer »szerencsét«, hanem nem volt hozzá érzéke. Egyrészt, mert lepke-természetét itt sem tudta megtagadni, csélcsap szélkakas maradt; másrészt mert tán becsületesebb volt, mintsem igaz érzelem nélkül bárkit is elvett volna, csak azért, hogy azt boldogtalanná tegye. Szerelmes volt mindig, de igazán nem tudott szeretni. A világ ugyan azt beszélte, hogy egyszer, még egészen fiatal korában, egy híres szép asszonynyal volt viszonya, aki kacér játékot űzött volna vele, hanem hát a világ sokat beszél, soha sem tudni, mi igaz, mi sem azokból a pletykákból! Annyi bizonyos, hogy Lantos Pali vénségére nagy ellensége lett a kacér asszonyoknak. Utoljára is megveté őket. Hangjában meg-megcsendül az érzelmesség keserű hangja, ha néha-néha véleményt mond róluk. De hát az öregeknek ez már szokásuk. Savanyú a rókának a szőlő! Lantos Pali pedig, ha Pali maradt is, ugyancsak megöregedett. Ha nem több, hetven már bizonyosan nyomja a vállát. A haja fehér és ritka, arca összetöpörödött, melle behorpadt s a lábai meg-megreszketnek, ha csak egy kicsit is többet jár a kelleténél. Nem is igen megy messzebb, csak ide a szomszédba. A fényes, zajos világot rég elfeledte, ahogy az is megfeledkezett róla. Ritkán lát egy-egy ismerőst, s a régi ismerősök őt még meg sem igen látják. Sokan azt sem tudják: él-e, hal-e. Némelyik nem egyszer robog el ragyogó hintóban az előtt a kidűlt-bedűlt oldalú, piszkos ház előtt, melyben az öreg Pali lakik, látja is a pici ablaknál ősz fejét s úgy rémlik, mintha már máskor is látta volna, de ha valaki megmondaná neki, hogy az az a híres, megyeszerte ismert vigyantos Pali, hát nem hinné el. Hogy ilyen sorsra juthatott az a kedvelt ifjú, az az ünnepelt Adonis, a kinek módjában lett volna tornyos kastélyokban lakni, négy lovon járni, mert hát a hatvanezeres Berencsy Malvin is szívesen hozzá ment volna s mindenki tudta, hogy a dúsgazdag Tárnoky fiatal özvegye mennyire utána bomlott ? (Folytatása köv.) A vörös ház lakója. (Svéd beszély.) irta Blanche Ágost. A danderydi plébániában általános feltűnést okozott egy férfi letelepedése. Brodennek hívták és azelőtt a régi zálogház főnöke volt Stockholmban, mely ismeretes intézet a főváros szegényebb lakosságának nagy kamatokon kis összegeket kölcsönzött. Nem létezett még oly nyomorult párna sem, melyet el nem fogadtak volna. Az elárverelt holmik rendesen visszakerültek az intézetbe, onnan más kunyhóba vándoroltak és ez utat a szétrongyolásig folytatták. Brodennek jövedelmező állását sikkasztások miatt kellett elhagynia, falura pedig azért vonult, hogy a kegyetlensége folytán nyomorulttá tett emberek boszúját kikerülje. Ez időben mintegy ötven éves lehetett, de még fiatalnak és erőteljesnek látszott. Kicsit széles, de nem rút arcának éles, barna szeme és sötét körszakálla elszánt, férfias kifejezést kölcsönzött. Teste sok erőre mutatott és finom fehér kezéről nem lehetett látni, hogy élete legnagyobb részében a szegények rongyaiban kotorászott. Brodén sikerrel kotorászott. Papírgyárak a rongyokat ezüstté és arannyá változtathatják, de ehez sok óvatosságot és gépet használnak. Broden a keze ügyébe eső rongyokból egyszerű számvetésével és engedékeny lelkiismeretével húzta ki az aranyszálakat. Következéskép igen gazdag ember volt. Amint szép ruhák testi fogyatkozásokat elrejtenek a világ szeme elől, úgy a gazdagság több lelki