Fővárosi Lapok 1880. október (225-251. szám)
1880-10-10 / 233. szám
Vasárnap, 1880. október 10. 233. szám. Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, hatvani utca 8. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre ..............................8 frt. Negyedévre ...... 4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy ~ , mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október-decemberi folyamra ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 frt. A pénzutalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« Altató dal. Csitt! csöndesen ! Aludjál gyermekem ! Ne lásd : e démon hogy játszik velem. Véremben ezer kráter ég, Vadul kereng a föld, az ég. Kezemben éles tör ragyog. — Egy perc, és én gyilkos vagyok! Meg-megtapintom forró szivedet, Azt széthasítnom oh, mi kéj lehet! Beszívni ajkad utolsó lehet S kéjjel sziszegni: most elég ! Megnézni: szived bensejében Egyedül van-e az én képem ? Oh, mi is vagy te éltem tengerén, — Bűbájos hangú, csábító szirén ? Álmaimnak vagy fényes, tünde képe, Mit elsöpör a vihar —s vége ! vége! Bús ködben oszlik fel majd édes árnyad: Örök sötétség az, mi jó utánad . . . Nevessetek ti, gúnyos szellemek ! Versenyt kacagok én is veletek. Ó az enyém ! Enyém már teste, lelke. Magát szivembe mélyen betemette ! Nincs joga hozzá a pokolnak, mennynek . . . Halljátok-e ? . . . diadalhimnuszt zengek ! Mért nincs millió nap fönn az égen, Hogy mind hirdetné lázas szenvedélyem ?, Vagy mért nincs kliáosz, Ha menny adna lángot, Hogy én teremtsem újra a világot? Oly szépnek, jónak alkotnám meg azt: Megteremteném az örök tavaszt! Minden virágnak édes illatában, Minden madárnak fölzengő dalában, Minden csillagnak tündöklő fényében Kellene akkor önmagamnak élnem : Hogy illattal, hogy dallal és sugárral Egész lényed örökre fogjam által! Oh, mily nyomorult, mily törpe vagyok ! Kezemben csak az az éles tör ragyog, Melyen párolgó véred ha csókolnám, Tudom, nevetne akkor a pokol rám, S a végenyészet sötét, rémes árnya Tipró sarkával csak szivemre hágna . . • • Aludjál édes! Szép álmod felett, Mint illatpára, száll lehelleted ; Ajkam beszívja s szivem mámora Megenyhül tőle . . . gonosz tábora Rémeszméimnek ime szerteszáll Szép lelked édes, nyugodt álminál. Komócsy József. ------wo.*-----Viverolle kisasszony. (Beszély.) Írta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) Legérthetetlenebb e földön a szív, s különösen a női szív, melynek érzelmeit a nő saját maga sem bírja megmagyarázni s midőn Jaqueline belépett az ajtón, megállt és szivére szórttá kezeit, elnyomni annak lázadó dobogását. Hová lett nyugalma, közönyössége, gúnyja, mit gondoljon érzéketlensége, egykedvűsége felől, midőn szive ily módon ütött pártot esze és tapasztalatai ellen. Szobájába vonult és senkinek sem említé Laverne visszajöttét. Miért ? Sejtelme volt-e arról, hogy jobb azt Charlottenak nem tudni, vagy jól esett megóvni neki a titkot, mint sajátját. Az éj megnyugtatá őt, másnap korábban indult sétájára, mint rendesen. Még mindig nem akarta hinni a veszélyt, dacolt vele, próbára kívánta tenni erejét, a világ megedzette őt, pedig akkor anyjának téves tanai még éltek keblében, most már hamisaknak ismeré azokat, tudta mennyit ér a bizalom, a szerelem és ígéret. Ha Laverne szerelemről beszélne neki, szemébe kacagna, ugyanezt mondta Charlottenak pár hónap előtt; ily vallomást tett Londonban és Parisban, aztán elhagyta őket és eljött ide, hogy betanult frázisait ismét oly füleknek ismételje, melyek még nem hallották azt, milyen badarság az élet, milyen nevetségesek az emberek, milyen szánalomra méltó, aki még hinni tud! Sebesen haladt előre, arca kipirult az őszi széltől, nagy szemei tündököltek a belső küzdelemtől, s meg volt győződve, hogy teljesen nyugodt. Laverne lépett elébe, várt rá. Nyájasan, bátran, nevetve nyújtott neki kezet és elfogulatlanul tekintett szemébe, mit az ifjú nyílt pillantással fogadott. — Milyen jó, hogy eljött, — monda Laverne , — biztosan számítottam erre; azért jöttem vissza, hogy önnel beszéljek ; szórakozni akartam, de nem tudtam, valami nyomja szivemet s ennek megkönnyebbítésére önt választottam. Meghallgat-e ? Most Jaqueline az ajtó előtt állt. A vallomás ajtaja előtt. Habozott, belépjen-e azon, vagy örökre elzárva maradjon az előtte ? — Nem! — gondola daccal és büszkén emelé fül fejét. — Nekem nincs mitől félnem ; — s szemében nyugodt elhatározás ült, midőn azokat az ifjúra emelé. — Szóljon, marquis úr, — monda neki elfogulatlanúl. — Ha oly messze utat tett azért, hogy nekem kiöntse szivét, kegyetlenség volna öntől e kihallgatást megtagadnom; — és az egyre figyelmeztetem, hogy bennem sem bíróra, sem résztvevőre nem talál. Laverne kétkedve pillantott a halvány arcba s habozott, mint a ki még sem teljesen biztos amaz eredmény felől, melyet szavaival előidézni akar. — Beszélt valaha önnek Fülöp gyermekéveinkről, amaz időről, midőn atyáink éltek, s mi tanulásainkat együtt végeztük, együtt mulattunk ? Ő néhány évvel idősebb volt nálam, de én hamarább fejlődtem, korábban értem, mint ő s a korkülönbség nem gátolhatta barátságunkat. — Soha egyetlen szóval sem említém az időt. — Miért nem tette ezt ? — kérdé gondolkozva Laverne, — mert maga sem gondol arra többé. Később jött oly idő, hol elidegenedett tőlem, elfelejtő a gyermekkor barátságát, míg végre meggyőződött, hogy igaztalan volt irántam, kibékült, de barátságunk bensősége oda volt. Jaqueline figyelmesen hallgató. — Én Parisba mentem, midőn gimnáziumi tanulmányaimat itthon elvégeztem, ő nem mozdult hazulról, csak a szünidőkben láttuk egymást, de barátságunk a régi igaz és benső maradt. Később utazni mentem és Spanyolországban kaptam tőle ama levelet, melyben tudatta, hogy szerelmes s talán mire visszatérek, vőlegény. De nem úgy történt. Én megírtam neki a jó kívánságokkal teli levelet, de midőn egy év múlva hazajöttem, Fülöp még mindig nem ment többre az udvarlásnál; anyja részéről heves ellenzésre talált, atyja szintén nem óhajta e házasságot. Sabastin Charlotte szegény volt, nem is előkelő családból származott s habár Viverolle úr egyike volt a legfelvilágosodottabb nemeseknek megyénkben, saját bérlőjének leányát nem óhajta fia nejéül. Fülöp kétségbe volt esve, tárt karokkal fogadott, közbenjárásomat kérte, mit én meg is ígértem neki, de mindenelőtt a leányt akartam ismerni, ki az én nyugodt, csöndes és szelíd véralkatú Fülöp barátomat ily fokig megzavarni bírta. Megismerkedtem Charlotte-al s nagyon bájolénak találtam, kissé kacérnak, de ez a mi nehézkes bretagnei hölgyeink között csak előnyére vált; nem volt szellemesebb, mint a minő feleségre Fülöpnek szüksége volt; hozzá illőnek találtam, s végre is Fülöp oly elvonult életet élt, egész életét falun kívánta tölteni, hogy sokkal kívánatosabb volt rá nézve egy Charlottehoz hasonló feleség, mint valamely nagyigényű, előkelő hölgy. Beszéltem a kegyed atyjával s mindezt figyelmébe ajánlottam, kértem atyámat, hogy ő is járjon közbe e házasságot elősegíteni; merev ellenmondásra találtam mindenütt s az eljegyzés elhalasztatott. Végre a sors lépett közbe. Viverolle úr meghalt, Fülöp a maga ura lett, nem kérdezett többé senkit, megkérte a Charlotte kezét, jegyesek lettek s ki volt tűzve az esküvő napja, nekem kellett volna egyik tanúnak lennem. Pár nappal az esküvő előtt, mint most is szoktam, vadászni mentem s az erdőszélen Charlotteot láttam állni. Hozzá léptem, megszólítani, szeme ki volt sírva s a legnagyobb izgatottságban látszott lenni. Kérdeztem, mi baja. — Marquis úr, — monda komor kétségbeeséssel, — önre vártam, hogy tudtára adjam, miként házasságomból semmi sem lehet, s inkább meghalok, mint hogy Fülöphöz kössem magamat. — Mi történt ? — kérdem elrémülve; — mi vitte e határozatra kegyedet ? — Szivem, — monda ő. — Hazudnám, ha az oltárnál szerelmet esküdnék neki ; én nem őt, hanem önt szeretem. Laverne megállt elbeszélésében és nagyot lélekzett; úgy látszott, ez emlékek még mindig élénken érintők, s pár percig elmerülve nézett maga elé, míg Jaqueline fojtott lélekzettel várta a történet folytatását. — Ez nehéz helyzet volt, — folytatá a marquis. — Kegyed nem ismer engem, kisasszony, s hiába magyarázgatnám a történteket. Asszonyokkal s különösen leányokkal nehéz megértetni a férfiak fogalmát, idegrendszerét, a hatást, mit lájuk egy szép leánytól az ily vallomás tehet; de minda mellett megmagyaráztam Charlottenak, hogy köztünk minden összeköttetés lehetetlen, hogy neki most már nem szabad tétovázni, én nem szeretem őt, Fülöppel boldog lesz, sőt. Mindent elmondtam, ami eszembe jutott, ő nem hallgatott semmire, őrültként borult karjaimba. Jaqueline szemöldöke sötéten húzódott össze, ajkait éles gúny környezé s heves haraggal mondá: — Miért kell mindezt nekem tudnom, marquis úr, mi célból ismertet meg engem, idegent, életének ily méltatlan részletével ? — Kegyed haragszik, kisasszony, — mondá szomorúan Laverne; — elitél és megvet; de mindegy, ki kell hallgatnia. — Nem kímélhetne meg ettől ? — Nem tehetem, hosszú útról tértem vissza ide, hogy kegyednek ezeket elmondjam; hallgasson ki végig. Az utolsó szavakat majdnem követelően mondá, s csak pillantása volt kérő és Jaqueline nem tiltakozott tovább. — Ez összejövetel után elváltunk s másnap én elutaztam. Külföldön hallám, hogy az esküvő megtörtént, két egész évig nem jöttem vissza; atyám halálos ágyához hívtak, a temetés után egyedül éltem kastélyomban. Fülöp nem jött hozzám, nem tudta megbocsátani, hogy megszöktem esküvője előtt ; én gyászomat adván okat, sohasem látogattam meg; Charlotteot nem láttam, ismét elutaztam s ismét évekig nem jöttem vissza. (Folytatása köv.)