Fővárosi Lapok 1880. október (225-251. szám)
1880-10-19 / 240. szám
Kedd, 1880. október 19. 240. szám Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, hatvani utca 8. sz. n. emelet. Előfizetési díj: Félévre ..............................8 írt. Negyedévre ...... 4 „ Megjelenik az ünnep utáni lapokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A Bem-szobor ünnepe. (Marosvásárhely.) (M.) A költő, ha élne, most újra lelkesülten énekelné: »Csak nem fajult el még a székely vér.« Ez a vér a harminc év előtti csatákban sem lüktetett melegebben, mint a múlt vasárnapi hála-ünnepen Marosvásárhely piacán. Az emlékezet lelkesedése égett ott, mint igazi oltártűz, ezer meg ezer szívben. Bebizonyiták isten szabad ege alatt, hogy Erdély méltó volt Bemre, és azt is, hogy e nagyszívű hős — honán kívül — sehol sem onthatta volna vérét hálásabb népért. Nem feledték őt el sehol az országban, de legkevésbbé ott, hol annyi hegyre, völgyre, város és falu köveire vérrel jegyezte be a honvéd-vitézség és vezéri llángész dicsőségét s hol a székely-hegyek közt annál egendaszerűbbé válik a kis, szürke »Bem-apó« emlékezete, mennél távolabb esik majd a világ az időtől, melyben ő itt élt, harcolt, győzelmeskedett s végre legyőzetve, tovább menekült. Két nemzetet mentek meg a szégyenletes bukástól: a lengyelt Osztrolenkánál, a magyart Piskinél. Amott, mint itt, győzelmesen nyomuló ellenséget állíta meg, hogy a szabadság zászlója tovább lenghessen védőinek feje fölött. A lengyelnek — fájdalom! — nem jött még el amaz újra hajnalodó időszaka, melyben egy ily fiának dicsőségét nyilvános piacon ércbe öntethetné ; nálunk — hála istennek! — eljött. A szabadságharc idejéből az első vezérférfi, akinek a nemzet szobrot emelt, az idegen nem. Mély erkölcsi felfogás nyilvánul e tényben. Saját véreink csupán kötelességüket teljesíték, midőn a nemzet szabadságáért harcoltak; az idegen föld szülötte, ki második hazájaként szolgálta Magyarországot, megszerezte a jogot, hogy hálánk adóját legelső sorban neki rójjuk le. A marosvásárhelyi ünnep főleg a múlt emlékezetének szólt, de a jelen szólalt meg benne, mely méltó a múlthoz s egyszersmind a jövőből is estek rá sugarak. A megérkezett lengyelek s a székely városba gyűlt magyarok egy oly régi testvéri érzületet pecsételtek meg újra, mely messze kihathat a jövőre. Az ismerkedési estélyen, hol Borosnyay Pál bizottsági elnök felköszöntőjére Teleki Sándor ezredes e sokat mondó szavakkal felelt: »Nagy emberekről vagy könyvet kell írni, vagy pár szót mondani« — a lengyel vendégek még nem voltak jelen. Ők vasárnap reggel hétkor érkeztek meg s nyolcvan kocsin mentek eléjök a jó távol eső pályaudvarba. A város sok derék ember, úri hölgye s tanuló ifjak lengyel zászlóval, zajos éljennel fogadák őket. Dr. Zarándi Knöpfler Vilmos magyarul köszönte őket a magyar-lengyel barátság nevében, Rokosinszki főmérnök pedig, a szoborbizottság megbízásából, lengyelül mondott üdvözletet a város szívesen látott vendégeinek, hangsúlyozva és éltetve a két testvér nemzet barátságát, melyet a szabadságért közösen ontott vér szentesíte meg. E szózatra Lissiewitz Sándor lengyel ifjú felelt, elmondva, hogy őket a Visztula partjáról a Maros csöndesen folyó vizéhez nemcsak az erdélyi harcok oroszlánja, e közös szabadsághős iránti kegyelet vezette, hanem a testvéri szeretet érzete is a magyar nemzet iránt; köszönet a szives fogadtatásért — »éljen a magyar!« Lelkes éljenzés hangzott fel s indultak a városba, mely zászlódíszben állt, mig a szobor rácsozata koszorúkkal volt elhamaszva. Talpon állt mindenki s két órakor már legalább is tizenkétezer ember állt a piacon. A rendről tűzoltók gondoskodtak. Ablakok, erkélyek s még a házfödelek is ellepve. A leborított szobor körül fehér ruhás lánykák, régi honvédek a vitéz 12-dik zászlóalj rongyos lobogójával, sokan az egykori egyenruhában, hatóságok, testületek küldöttségei, erdélyi főurak a Teleki, Bethlen, Esterházy, Kemény, Bálintith, Béldy, Macskássy, Máriaffy sat. nemzetségekből, lengyelek a lengyel lobogó körül. Volt egy török őrnagy is: Murad bej. Uj honvédet nem lehetett látni, nekik épp gyakorlatuk volt, vasárnap. A hölgyek a szobortól jobbra álltak tiszteletreméltó csoportban. Mozsárdörgés, trombitahang jelenté az ünnepély kezdetét. Borosnyay Pál képviselő, mint szoborbizottsági elnök, beszélt először a kedves honvédbajtársakhoz s a mélyen tisztelt közönséghez. Elmondá, hogy ama férfi érdemének nyújtanak most babért s hősiességének cserkoszorút, kihez, midőn 1848. dec. 18-án megjelent Erdély nyugati határán, az akkori magyar kormánynak sem volt nagy bizodalma és a ki rövid nyolc hónap alatt a szeretet, bámulat, istenítés tárgya lett. E törődött, öreg, bár csak 53 éves, de sebekkel borított nemes alakhoz, vannak kötve az erdélyi szabadságharc nagy emlékei. O, ki már 18 éves korában mint tüzérhadnagy Napóleon alatt harcolt az oroszok ellen, ki sebeket, börtönt, száműzetést szenvedett a szabadságért, ki Osztrolenkánál megállítá ágyúival az oroszt, ki a bécsi forradalomból, ahol szintén vitézül harcolt, hozzánk menekült, 1848. december elsejétől lett a magyar nemzeté. Itt aztán megszabadítá Erdélyt s megmenté Marosvásárhelyt a Nagy- Enyed sorsától. Mikor oda ment, falvak, városok égtek, a rend fel volt bomolva s ő véget vetett e borzasztó állapotnak. A haza erdélyi része ezért tartozik neki örök bálával. E tartozását leróni igyekezvén, hadd ömöljék le a lepel a hős és nemes alakról s hadd tündököljék nemzedékről nemzedékre, intő emlékűi a honfiaknak, hogy a hazát szeretni nemes kötelesség s a szabadságért meghalni dicső. Éljenzéssel üdvözlők a szép ércszobrot, Huszár Adolf kitűnő művét, melynek talapjára negyvenhét koszorút raktak le a városok, egyletek, intézetek küldöttei, lengyel ifjak, kiknek ezüst koszorúja letételekor a legzajosabb éljenzés hangzott s nemes hölgyek, köztük legelőször Görög Károlyné, kinél egykor nem szállva volt. A dalegylet éneke után Szász Károly költőnk szavalta nagyhatású ünnepi ódáját, melyben életteljes vonásokkal festé a dicső vezért és vitézt, többi közt énekelve róla: »Oh Bem, hadak‘csodás bűvésze, A ki ma itt vagy, holnap ott, Mint villám, melynek dördülése Még nem hallik, már lecsapott, Sziveket gyújt szavad varázsa, Szemedben hordod a delejt, Kis ostorod egy suhintása Serget zavar, ellenfelejt.« Nagy éljenzés üdvözlő a költőt, kiben — miniszteri tanácsos is lévén — sokan szerették a kormány képviselőjét is látni, noha őt nem megbízatás, hanem szivének heves erdélyi emlékei vezették a Bem szobrához. Bereczky Sándor képviselő s bizottsági tag a szobor történetét adta elő nagyobb vonásokban. Az 1866-diki virradás hozta létre az eszmét, hogy Bemnek itt szobrot emeljenek. A marosvásárhelyi honvéd-egylet gyűlésében tették meg az indítványt s bizottságot alakítva, megkezdők a gyűjtést. Az 1868-diki psti honvédgyűlés hozzájárult a tervhez s a múlt évig közel tizenötezer forint gyűlt be s a végrehajtó bizottság, melynek tagjai Borosnyai Pál, Bereczky Sándor, dr. Knöpfler Vilmos, Szőllősy Samu és Csiky Károly lettek, Huszár Adolfot bízták meg a minta elkészítésével és ércbeöntetésével; ő ezt igen jutányosan, kilencezer forintért, a falap elkészítését pedig Szeletzky Károly kőfaragó ötezerért vállalta el. A ditrói alapköveket a Siklódi-család ingyen adta, Ditró községe pedig a Túszok patakából, e nehezen hozzáférhető helyről, kiszállította a salamási országútig. Bajkó Mór tanár buzgólkodott a kiaknázás és szállítás körül. Köszönet mindnyájoknak! Az adatok elsorolása után Bereczky lelkesen beszélt azokról az erényekről, melyek által nem az élő nemzet szivében maradt. Végül Borosnyay elnök a városnak átadta a szobrot, Ajtay Sándor polgármester pedig megígérte, hogy a szobornak gondját fogják viselni. Még a dalegylet énekli a »Szózat«-ot, s azzal véget ért az ünnep s a szobor körül megkezdődött a nép hullámzása. Négy órakor a »Transylvánia« termében volt a lakoma, háromszáz terítékkel. A karzatokat hölgyek foglalták el. A falon volt Bem lovas arcképe. A zenekar lelkesítő dallamokat játszott. Jó volt a bor, gazdag az ételsor s emelkedett a hangulat. Borosnyay mondta az első toasztot s megemlékezve a koronázási nagy ajándékról, éltette a királyt, alkotmányunk erős őrét, a királynét, országunk e védasszonyát s a trónörököst, a jövő reményét, idézve Vörösmartytól: »addig éljen, mig a bánnak él.« Állva s éljenezve hallgatták e felköszöntést. A polgármester a vendégeket éltette, Béldy Gergely főispán a szobor alkotóját: Huszárt, Ugron Gábor Kossuthot, Hegedűs István az óda költőjét, Szász Károlyt. Lelkesen éltették a lengyel ifjakat is, kiknek nevében Lissiewitz felelt. Egy fiatal hirlapíró, más pártok ellen szólva, a »függetlenségi«-t éltette, mire Szász Károly felállt, a hazát éltette, kívánva, hogy e közös ünnepen a pártoskodás ki legyen zárva. Ez nagy tetszést szült. Lakoma alatt számos magyar és lengyel sürgöny érkezett, egy gróf Platter Lászlótól is, a lengyel emigránsok vezérférfiától. Este a Sztupa Andor színtársulata tartott előadást. Tehette büszkén, mert Bemről fel van jegyezve az az adat is, hogy mennyire becsülte a színészeket. Mikor színészek akartak beállni seregébe, azt mondta: »a színész többet használhat hazájának a színpadon, mint a csatatéren, maradjanak hát s játszanak lelkesítő darabokat;« még a már beállt színészeket is viszszarendelő Kolosvárra. A díszelőadás vasárnap a Kölcsey- és a lengyel himnusz elénekléséből, Bemre vonatkozó allegóriából és a »Szigetvári vértanúk« előadásából állt. A lengyel ifjakat a színházban is lelkesen fogadták. Ugyanez este két bál volt: az új színkörben a Bem nővérek javára s a »Transylvania« termében a lengyel vendégek tiszteletére. A főrangúság távol maradt, de azért a lengyelek sok lelkes és bájos székely hölgyet ismerhettek meg, mert ez a két tulajdon nem osztályi kiváltság. A csárdás tűzzel folyt, a lengyel ifjak kedvtelve nézték s egy pár meg is próbálta. Volt nagy mazur is, így folyt le a marosvásárhelyi ünnep, igazolva a költőt: »Csak nem fajult el meg a székely verr, Minden kis csippje drága gyöngyöt er.« A Petőfi-ház átvétele. (Kis-Körösön.) (P.) A kiskőrösi szűk Petőfi-utca bogárhátú házára, melynek falán emléktáblán van írva, hogy a költő 1822. december 31-én abban született, múlt vasárnap a dicsőítő emlékezés sugarai áradtak. Ha szive lehetne a vályogfalnak és nádtetőnek, ez a két ablakos viskó, melynek utcai szobája egyik szögletében ötven év előtt a lángész isteni szikráival jött világra egy kis vézna csecsemő, nem igen cserébe márványpalotákkal sem, mert mi a márvány és arany ama kincshez képest, melylyel egy halhatatlan költő ajándékozza meg elébb saját nemzetét s aztán a művelt világot! A kiskörösiek méltóknak mutatták magukat a véletlen ama szerencséjére, hogy Magyarország legnagyobb lírikusa az ő községükben, eme szegényes házban született. Emléktáblát helyeztek annak falára, kis sétányukra szereztek Petőfi-szobrot, (melyet Izsó Miklós készített 1861-ben,) rajta voltak, hogy a szülőház az irodalom birtokába jusson s most, midőn e hajlékot az »irók és művészek« társaságának küldöttei birtokba vették, lelkes ünnepet rendeztek tiszteletökre. E ház megvételére Rónay István kath. lelkész hivta fel a költészet barátait a múlt évtized elején, és a »Bőv. Lapok«-ban. Nem kellett hozzá sem sok szó, sem hosszú idős lapunk olvasói összeadtak rá vagy ezerkétszáz irtót. Akkor a ház kilencszáz forintra volt becsülve. Nem lehetett azonban megvenni, mert tulajdonosa, Martinovics Pál köteles mester (a lefejezett Martinovics apát testvérének utóda, megismerve a ház emléki becsét, háromezer forintra tartotta. Megismerte főleg abból, hogy Pest megye közgyűlésén is megpendítették e ház megvételét. Szigligeti, ki az írók körének elnöke volt, úgy vélekedett, hogy minden áron meg kell azt venni s ő és Szana Tamás a »kör« részéről szintén gyűjtést nyitottak szép sikerrel. E közben azonban múltak az évek, az öreg kötelesmestert, ki nejére (Varga Terézre) íratta át a házat, nyomni kezdték az anyagi gondok s igy dr. Magyar Sándor kiskőrösi főorvos sikeres közbejárása mellett az »írók köre« végre is megvehette a házat nyolcszáz frtért, ekkor a »Főv. Lapok«-nál belegyűlt tetemes összeget a fővárosban emelendő Petőfi-szobor tőkéjéhez lehetett csatolni. A házra nézve az egyesség az, hogy Martinovics és neje, míg élnek, ott lakhatnak, de kötelesek annak gondját viselni, s ha meghalnak, a községé lesz a ház, melynek egyik szobájában — mint hallatszik — Petőfi-múzeumot szándékoznak berendezni, ami azonban ott nem volna valami biztos helyre téve. Szombaton d. e. tizenegykor indultak el a küldöttek : Jókai Mór, Szana T., Komócsy József, továbbá Petőfi két fordítója: Abafi Lajos és Neugebauer László, Temple festész, legifjabb gr. Teleki Sándor (az ezredes fia) , vagy három hírlapíró, a »Budapest« hajón. Már a hajón, Tiringer János jószágigazgatótól hallottunk a Petőfi-házra vonatkozó több érdekes adatot, valamint azt is, hogy a Petőfi keresztanyja, Dinka Jánosné most is él, kilencvenegy éves öregasszony, sőt ennek anyja sem rég halt meg, száztizenegy éves korában. A küldöttek Hartán szálltak ki, hol Szalay Antal szolgabiró üdvözlé őket s többen (köztük dr. Magyar) kocsikkal várakoztak rájuk. Négy órai kocsi-