Fővárosi Lapok 1881. február (25-47. szám)
1881-02-23 / 43. szám
Tavasz a jégen. (Emlék.) Irta Allos. A ve diva — hogy is mondjam csak : — patinatrix! Üdvözlégy Fréja istenasszony, te könnyű lábaidon rénszarvas lapockájából rótt korcsolyával, szelek szárnyán repülsz a végtelen smaragd-síkká merevült északi tenger fölött! Szállj, szállj, te tünde istenaszszony! Fehér arcodra rózsákat lehel a fagy, aranyhajadba gyöngyvirágot hint a hó, mintha csak te volnál Frigy, a tavasz mosolygó tündérleánya. Bocsánat, elvétettem a fogást. Két oktávával följebb, allegrettoval, ujjongó fis-durban kezdtem meg, pedig nekem csak alant, lágy a-moll hangokat szabad megütnöm, halkan, vontatottan. Hogy ottkonn ismét korcsolyáznak, hogy otthonn a tó hátán megint vidám élet sürög, csak úgy gondolom, hévmérőm újra letörpült kénesője után. Régi korcsolyám elrozsdásodva hever valami vén fiók fenekén. Nincs, aki lekoptassa éléről azt a barna ragyát. Már én csak itt, barátságtalan kályhám mellett didergem át a tél végét is. Hétköznapi gyári munkában kifáradttest, annyi ütés alatt elfásult lélek, kihűlt szív,—nem, ezek nem valók abba a jég-parquett, havas-galy-csillárú vng szalonba. Meg nagyon hideg is volna ott! Elég nekem ez a magam tele. Aztán, mikor pihenve vonom meg magamat rozoga vén zsöllyémben, melengek a rideg kályha, pipám és emlékeim mellett. Pedig azt mondják, hogy »nessun maggior dolore.« De engem mégis fölmelegít, visszagondolni azokra az aranyos szép napokra; szemem a mostani szürkeségből örömest néz vissza az egykori derűbe. Az a meleg, az a régi fény percekre, órákra megcsal, s csak akkor ébredek föl, mikor pipámból kialudt a tűz és fejemben kihunyt az emlékek ragyogása.* Tavasz a jégen! Bizony tavasz volt az. Mikor az öreg Bódorgó Andris, ez a fél pákász, fél szegénylegény beállított hozzánk, alázattal jelentvén, hogy a Sellős jege már »emberbíró«, majd hogy össze nem öleltem azt a rongyos, keshedt gubáját. Ez az ő alázatos jelentése annyit tett, hogy itt van a mi falusi »skating-season«-unk. Itt a tavasz, január közepén. Pedig hát az a Sellős csak afféle pusztai pocsolya volt, melynek nádasában nyaranta sírt a vízi tyúk és fogdosta a keszeget meg a piócát a Sülthús cigány. Partjától egy kődobásnyira dűlöngött a Megállj ittcsárda s benne a kármentő mögött a vén Bobáj zsidó mérte lőrését csikósoknak, szegény legényeknek, nádvágóknak. Korcsolyázni a Sellősön, ez volt a mi falusi gentrynk egyetlen téli mulatsága. Az a három-négy száraz szigeten lakó család, mely ott telelt abban az alföldi kis fészekben, a mig csak »emberbíró« volt a Sellős jege s a mikor csak nem börtönözte szobába a hóförgeteg, minden nap kijárt a pusztára s folyt a sport, hogy jobban se kell. Négy-ötven batár meg kocsi robogott ki a faluból, tele fiatal lányokkal, menyecskékkel, mamástul, nagynénistül. Hej, pedig ez az utóbbi nagy sor volt szörnyen. Mert mikor itt a fővárosban beülnek a tisztes hölgyek coupéikba s a sugárúton át kihajtatnak a városligetbe, aztán ott letelepednek a korcsolya-palota pompás fűtött szalonjának tükörablaka elé, az könnyű mulatság. De mikor Éva néniék nekiindultak a Sellős felé, az egész utazás volt, veszedelmekkel, fáradságokkal és minden egyéb elmaradhatatlan utazási kellemetességekkel. Az út fagyos rögein csak úgy himbáltak a hintók ósdi szijjaik közt, akik pedig csak amolyan »fedezetlen« kocsin tették meg azt a jó órai utat, alkalmuk volt elharapni a nyelvöket ezerszer is. S e mellett a jó nénik hogy féltek a megfázástól ! (Mert az tudvalevő, hogy a falusi úrnők egésségtanában a punctum lethale a hideg.) Bundák, karmantyúk, lábzsákok, muffok, bélelt capuchonok prémes áradatában tűntek el mind s persze ráerőszakolták még a lányseregre is, akiknek mosolygó, piros arca aztán olyan volt a közt a tömérdek farkas-gallér, rokamái közt, mintha egy jegesmedve rózsabokrot nyelt volna el s a virága kint maradt volna a torkán. Legalább ezt a hasonlatot mondta mindig Gerjeni Lenci, aki pedig igen elmés, finom gavallér gyanánt tündöklött a mi aranyos fiatalságunk között és sarkantyús csizmában korcsályozott. Nos hát megindult a karaván. A kocsi tele fázó nénikékkel, mamákkal, kacagó lányokkal, víg fiúkkal és — jaj, ezt majd elfeledtem! — fehér abroszszal leterített kosarakkal. Ezekben pedig voltak szemérmetesen pirkadó sonkák, büszkén dombosodó libamellek, pofók képű, omlatag kalácsok, aztán különböző formájú és színű palackok. Tokaj nedűjétől kezdve Chartreuse Deo optimo maximo olvadt topázzá sűrűsödött tüzéig. Dehogy engedték volna el a bundákon kívül még ezt a fölfegyverkezést a jó mamák és nénikék! Mert míg mi, fiatalság, a Sellős tükrét karcoltuk, a garde-des-dames testület korcsolya-egyesületünk palotájában ülve az ablakoknál, nem akart magáról megfeledkezni, na meg rólunk sem, mikor néha fáradtan, fázva, pihenni, melegedni menekültünk be a korcsolya-csarnokba. Mert — ezt is majd elfeledtem megmondani, — volt nekünk korcsolya-palotánk is, a — Megállj itt-csárda. Shhocking lesz az egy kicsit, de úgy van. Terme volt a nagy ivó, honnan ily alkalomkor száműzték még magát az öreg Bobájt is; tükörlapjai az a két, három arasznyi fiókos alföldi ablak. A mamák, nagynénik ezen keresztül gyönyörködtek, ezen keresztül rettegtek az ő »aranyosaik« fölött. Mert persze az is természetes, hogy falun a korcsolyázás »veszedelmes játék, aminek előbb-utóbb siralom lesz a vége.« — Hallja az úr, — mondta nekem Éva néni, mikor Ilonkának karomat nyújtom, hogy levezessem a jégtükörre, — aztán vigyázzon a húgomra, mert jaj a szeme világának, ha kificamodik valamije ! Vigyáztam, hogyne vigyáztam volna! Mikor úgy sem csüggött a tekintetem soha máson, mint az én kis tanítványomon. Tőlem tanult korcsolyázni és soha sem volt oly kedves és jó tanítványom, mint ő. Letipegtünk a nádtarlón át a kis tó jegére, aztán Ilonka leült a jégbe cövekelt lócára, én meg beléje térdeltem. Persze, hogy felkössem a korcsolyáját. A »sellősi jégpálya-egyesületnek« nem voltak erre való szolgái; nem voltak és én áldottalak, aranykor primitívsége ! Ilonka ruhafodra alól kinyujtá egyik cipellőjét — nem, csizmácskáját és én reszkető kezekkel szijjazom rá arra a formás piciségre a korcsolyát. Valami hozzánk bodorodott fejelágy francia igy define-Bevezetésében a múlt századi, úgynevezett nemzetietlen kort festette, midőn a köz- és magánélet idegenné vált hazánkban, a tudomány deákoskodott, a költészet majdnem szünetelt s a nemzeti szellemet leginkább a dal, a zene ápolta s tartotta fenn. Ez a nemzeti szellem uralkodott nemcsak a világi, hanem az egyházi énekekben is. A század folytán nem kevesebb, mint hatvanöt egyházi énekeskönyv jelent meg, melynek legnagyobb része a reformátusokra esik. Legkiválóbb énekszerzőik voltak: Rádai Pál a diplomata, Szőnyi Benjamin hódmezővásárhelyi pap és Maróthy György debreceni tanár, az első, ki négy hangra adta ki a zsoltárokat. A bő termés dacára, a református énekköltés nemzeti tekintetben hanyatlást mutat. Minél messzebb távolodik a protestáns egyház a katholikustól, annál többet veszt zenéje eredeti magyarságából. A régi nemzeti dallamok helyét francia, német és cseh huszita énekek foglalják el. Az öreg Gradualig s Molnár Albert zsoltáraiig többnyire a régi katholikus énekeket használtak; innen kezdve azonban Goudinet francia énekei hatalmasodnak el, kezdetben csak zavart okozva, később majdnem kizárólag uralkodva. Nevezetes azonban, hogy ez énekeskönyvek, a régiekhez képest, szövegeikben, élőbeszédeikben a múlt századiaknál mennyivel békülékenyebb, türelmesebb hangot pengetnek. A katholikus énekköltés hivebben őrizte a nemzeti hagyományokat. Ezek az énekek dallamkötésre, ütemméretre, ritmus-beosztásra nézve legnagyobb részt egészen nemzetiek. Bár kevesebb gyűjtemény jelent meg belőlök, ez a kevés sokat fenntartott a régi himnuszokból, Mária-énekekből, litániákból. Első közöttük Nárai György esztergomi kanonoknak 1695-ben megjelent Lyra coelestis-a, melyben száznál több a régi ének. Egy szólamban, de ragyogó harmóniában vannak írva s egyenes céljuk volt: magyarosságukkal és szépségükkel a protestánsokra hatni. Illyés István, álta a magyarokat: »egy nemzet, melynek az asszonyai csizmában járnak.« Megbotránkozott rajta, oha szerencsétlen; pedig ha tudná, hogy a női láb legszebb — kordován csizmában! Az idomok finom hajtásai, alig árnyalt körvonalai, a boka formasága csak e »prózai« lábbeli fekete bőre alatt tűnnek ki igazán és szemkápráztatón. Csoda-e, ha kezem remegett, míg fölcsatoltam azt a két jégjáró vasat. És az a tizenhat éves leányka oly ártatlan őszinteséggel nézett le rám gazella-szemeivel: — Ugye fázik a keze, hogy úgy remeg ? Aztán karomat nyújtam Ilonkának és rajta, nekikarcolni a Sellős jegét. Bizony csak afféle pusztai jég volt az, ripacsos, göröngyös, nem volt a ki öntözte, gyalulja, mint itt Budapesten szokás. S mégis hogy mulattunk mi rajta! Az öt-hat párból álló kis társaság zajongva, kacagva karikázott és volt nagy hahota-riadal, mikor a derék Gerjeni Lenci nagyokat vágódott sarkantyús korcsolyáival, persze csak »tréfából«, mint maga vallotta. Ilonka és én körül-körül siklottunk a kerek jégtükrön, fecsegve ártatlan, boldog bohóságokat. A végtelen havas róna csillogva terült el fenséges messzeségében; csak falunk piros födelű tornyát látta a szem; a távolban a csalóka hófény téli délibábot rezgetett a levegőben, mint valami gyémántokkal elhintett csipkeszalagot. A délutáni felhőtlen égen seregestül repültek a csókák, aztán leültek sorba a messze kútágas vályújára és búsultak mozdulatlan feketeségben. Ilonka arcára a hideg, pajzán jókedv és friss mozgás hajnalpirt varázsolt. Aztán azok az imádatos fülecskék! Örökké haragszom a sorsra, mert nem tett költővé, hogy végre én énekelhessem meg a női fület, melyet a hálátlan és vak poéták eddig oly kegyetlenül elhanyagoltak. S minő volt az a két fagytól pirosra csípett kis fül! Nem tudja az ember, bearózsa-sziromhoz hasonlítsa-e, vagy parányi bíborcsigához. Hát azok az átlátszó, rózsaszín orrcimpák, melyek tágulva szívták be a tiszta, fagyos levegőt s a verőfényt! Mily végtelen költészet abban, amit prózának neveznek az emberek! Futottak velünk együtt a percek is s alig vettük észre, hogy a nap tányérját elönteni kezdi az alkony vére s gyorsan közeledik a szemhatáron nyugvó barna felhőcsíkok felé. Éva néni serényen integetett keszkenőjével az ablakon: »Haza, gyerekek! Ránk esteledik!« Még egyszer megkerültük a Sellőst, aztán bemenekülni a »csarnokba,ahol az aggódó nénikék már tárt karokkal és tárt bundával fogadták a pozsgás arcú, ragyogószemű leánysereget. No, de mielőtt nekifogtunk volna a hazautazásnak, jutott nekünk is a fehér abroszos kosarak klenódiumaiból. És mikor Ilonka letört számomra a kalácsból egy darabot: »Magam sütése!« s nekem szabad volt megcsókolni a rátapadt friss téli levegőtűs illatos kacsóját! Aztán haza, a nyájas világú kályha mellé, hol várt a párolgó bea. . .* Mennyi naiv, boldog emlék! De kit is érdekel azoknak az elmondása. Csak azok a gyermekszívek értik meg, melyek átálmodták e falusi ábrándokat, s azoknak édesen fájó emlék, akik most kedvetlen szürkeségben, fénysugár nélkül élnek itt — egyedül. Akadémiai levelek. — Február 21. — (Hangverseny az akadémiában. — A harmadik legrégibb magyar nyelvemlék.) (B.g.) Az akadémia heti ülésterme egészen szokatlan képet mutatott, mely a belépőt egy percre zavarba hozhatta, hogy: ugyan jó helyen jár-e? Az emelvényen (olyan olasz kathedra-féle) egy fekete reverendás pap állva szónokol: talán templom ? A termet szebbnél szebb ifjú lányok ülik sűrű sorokban körül: talán bál ? A fiatalság, a filológustól le a parvistáig, nyugtalanul hullámzó tömegekben van képviselve: talán iskola ? De mit keres az emelvényen a zongora, talán hangverseny ? Szerencse, hogy töprengésünkben megpillantjuk Hunfalvy Pál, Ballagi Mór, Budenz József és Télfy Iván fehérlő, szürkülő és tündöklő fejeit s nem kételkedhetünk tovább, hogy az akadémiában vagyunk. Csakugyan ott, az első osztály ülésén, melynek főtárgya Bogisich Mihály székfoglaló előadása. Magyar egyházi énekek a tizennyolcadik században. A zongora csak azt a szerepet viszi, amit Thannál és Szilynél a fekete tábla, Hunfalvy Jánosnál meg Keleti Károlynál a térképek és tabellák illusztrálja a mondottakat. Természetesen köszönetet kezdte a zenetörténet, különösen a régi magyar zene kutatása fontosságának hangoztatásán, mert szerinte »a magyar zene dicső múltja e bűvös hangokban van lefestve.« Ehhez hasonló, kissé erőszakolt frázisoktól nem volt most az előadás, melyet különben tárgyának beható ismerete s buzgó s szorgalmas buvárlása tüntet ki. Bármint igyekezett azonban elfoglalni a tárgyias tudós álláspontját, nem tudott egészen megszabadulni — hogyan is fejezzük ki ? — bizonyos felekezeti frazeológiától. Jegyezzük meg ezeket az íróra, úgyis mindenki csak az énekessel foglalkozik benne, szintén esztergomi kanonok, 1693-ban adta ki Soltári énekeit, Szelepcsényi Györgynek ajánlva. E gyűjtemény, mely ősi dallamokba öltözteti Dávid zsoltárait s az egyetlen ilynemű katholikus kísérlet, Molnár franciás dallamainak kiszorítására vagy ellensúlyozására volt szánva. Nevezetes hivatalos gyűjtemény volt a Cantus catholici is, melynek 1703-ban, 1738 és 1792-ben jelentek meg kiadásai. Azután Bozóki Mihály maróthi kántor 1797-ks váci kottás énekeskönyve, mely főleg hangjegyirás tekintetében képez nevezetes haladást. A kotta nélküli gyűjtemények közül megemlíti Bogisich az 1735-diki minorita-cancionálet s az 1784-kit, melyet Mátrai Ányos Pálnak tulajdonít. Azután ismerteti a népies egyházi dallamokat s Verseghy munkásságát a vallásos zene terén és hátrahagyott kéziratos énekeskönyvét: A Parnasszus hegyén zengedező magyar múzsának szózata, 1781. Az elmélet után következett a gyakorlat. Bogisich zongora mellé ült s a régi énekgyüjtemények valamennyiéből »példát énekelt«. Az egyházias szövegek egészen a legszebb népdalok dallamaira emlékeztetnek. Bemutatott többet az ős-katholikus és protestáns énekekből s különösen a Náraiból vettekkel aratott nagy hatást. Kiváló érdekű volt egy énekes katekhizáció-vallásos kérdések és feleletek; azután Az ég alatt kezdetű népdalnak régi vallásos formája. A dallamok megható szépsége, eredeti magyaros zamata s Bogisich erőteljes, művészi előadása mély benyomást tettek a nagy közönségre, mely sűrű tapsokban adott elismerésének kifejezést. Másodiknak Volf György ismertette az Ehrenfeld-kódexet, mely a Nyelvemléktár legközelebbi kötetében fog megjelenni. Előrebocsátja, hogy e kódex a legrégibb magyar könyv s hogy mint nyelvmaradvány is nyomban a Halotti beszéd és a königsbergi töredék után következik, noha hosszabb ideig, Toldy után, csak hátrább adtak neki helyet. Felfedezője és 222