Fővárosi Lapok 1881. április (74-98. szám)
1881-04-08 / 80. szám
amelyekhez tulajdonkép nem igen ért . . . Nem is igen tudom magamat megértetni . . . Például, nem gyötri-e önt emésztő, végtelen szerelem ? . . a szenvedély ? . . . — Én istenem!, teljességgel nem, — viszonzá Desrivel nevetve. — Valóban, ez nagyon különös, — jegyzé meg Henrik, — az ön korában! .. . És mit kíván ön egy nőtől ? — Kellemet, türelmet és jóságot, semmit egyebet. — Hám, hám! . . . ez már mégis csak valami! — motyogta a fiatal ember. Aztán némi gondolkozás után kérdé: — Messze van innen Amiens ? — Harmadfél óra alatt ott vagyunk, — válaszoló a jegyző. —Nos, én nőtelen ember vagyok s hajlékom rendelkezésére áll. — Köszönöm, — viszonzá Henrik. Egyébiránt, ugye, Pálnak is vannak ott birtokai ? — Vannak. Azonkívül a sógorának is nagyszerű gyára van a környéken. Jöjjön hozzánk s látni fog olyasmiket, a melyek a miénkhez hasonló gondolkozásmódra térítik önt... Jöjjön ki hozzánk. — A legnagyobb örömmel, — viszonzá a fiatal ember, — ha Pál is beleegyezik. A vidék ő rá is jó hatással lesz. Én nagyon szeretem őt, ezt a nagy gyermeket s kissé nyugtalan vagyok e soha véget nem érő fiatalsága miatt. Ő jóízűen nevet, de nem hiszem, hogy boldog volna. A boldog emberek nem szoktak oly kitörően nevetni, mely gyakran fájdalmasan hat idegeinkre. De hogy mi bánthatja őt, azt én épen nem tudom. Mindamellett sem csodálkozom azon, hogy ő tisztán látja helyzetét. Érzi, hogy immár letér hajója ama kedves folyóról, melyen egykor kénye-kedve szerint uralgott s én azt hiszem, oly válságon megy át, mely ellen hiába küzd. A léhaság nyomasztólag hat rá. Desrives, a nélkül hogy észre vétette volna, nemcsak arra fordított különös figyelmet, a mit e fiatal ember a gróf felől beszélt, hanem főkép arra, hogy őszinte barátságot érez iránta. Azt lehetett volna mondani, hogy ő a beszélőt titkos célzatból tanulmányozza. — Jól emlékszem, — folytató Henrik, — hogy mikor egy izben azt mondtam neki, hogy hajában ősz szálak mutatkoznak, egy pillanatra elkomorodott. És én tréfáltam e gyengesége fölött. »Hja, lásd — mondá Pál komolyan, — ha az ősz hajszálak nem egy munkás élet födélgerendáit képezik, akkor nyomorult jellemet árulnak el.« Én tovább fűztem az e tárgyról való elmélkedést, de ő végét akarta annak szakítani s mint rendesen ilyenkor, megváltoztatva a hangulatot, így szólt:« Egyébiránt ez alapító meg a híres Chantalné asszony szerencséjét! . . Nagyon valószínű, hogy Desrives azt hitte, már eleget épült a fiatalember beszédéből, mert közeledve hozzá, csaknem a benső barátság hangján mondá: — Hallgasson meg, uram. Ha önnek sikerül a grófot rábirni, hogy egy ideig nővére körében tartózkodjék, ön kiváló szolgálatot tesz neki. Aztán, látva, hogy Henrik bámész arcot vág, attól tartott, hogy talán sokat is mondott s igy folytató: — Én istenem! hiszen én ezt önnek csak azért mondtam . . . — Én nem kérdezem öntől, miért, — viszonzá szerényen a fiatal ember. A jegyző rá nézett s aztán kezet nyújtott Henriknek. — Ne vegye rossz néven, ha minden tartózkodás nélkül beszélek önnel, — mondá aztán. — Önnek a barátja tönkre jutott. — Oh, uram, — kiáltott föl élénken a fiatal ember, — biztosítom önt a felől, hogy ő mit sem tud arról. — Fájdalom, — viszonzá a jegyző, — annál inkább tudomásom van nekem e dologról. — Mindenesetre, uram, — szólt Henrik, — az ő családja, és ön, uram, számíthatnak egész áldozatkészségemre. És ha senki sem meri őt helyzete felől értesíteni... — Nem, nem! — kiálta föl élénken Desrives. — Ne szóljon ön neki semmit. — Ej, ej, — viszonzá Henrik csodálkozva. — És miért ne ? — A meddig csak lehet, — csalódásban akarjuk őt tartani. Ha megtudná, hányadán áll a dolog s sorába tartoznak, mint a »Jövő század« repülőgépei, de ne feledjük, a »Tegnap« (1848) a rendkívüli emberek kora volt. Aztán meg a Vág völgyét (a regény színhelyét) a romok s a szálfák örök hazáját éltető hegyi levegő lengi át, ott még a történeti múlt emlékei kisértenek, ott még az emberek is mások, mint a nagy város füsttől ködös utcáiban. Ezt a vidéket festi a regény első fejezete oly szinpompával, a milyet Jókai a Vaskapu leírása óta nem csillogtatott. Itt, a »tótok országában«, melynek idegen nyelvű de ma-gyár szivű lakóiról a "költő lelkesedve szól, fejük le előttünk a romantikus történet, nem mindenütt sikerült kerete egy gyönyörű szerelmi idillnek. Kár, hogy épp e legszebb részletből mi sem lett volna egy, bár gyöngédségből eredt s a jellemekből folyó, de mégis csak félreértés nélkül. A véletlen tévedésre, a mese e rossz alapjára, a harmonikus befejezés céljából volt szüksége a költőnek. Illavayt vőlegényként találjuk legelőször és pedig tükre társaságában, mely egyúttal tanácsadója, jó barátja. Nem szép s már nem fiatal. Töprengései közt, hogy vájjon szeretheti-e őt rut arcával, nagy fejével egy szép ifjú leány, kapja arája levelét s ebben a tudósítást, hogy a szeretett nő szive már nem szabad, őt csak ámította, nem találkozhatnak soha. Csak a regény végén tudjuk meg, hogy e levél nem mond igazat. A leány arcát himlő éktelenítette el s fél, hogy jegyese szerelem nélkül fogja nőül venni, nemes kötelességérzésből ; a szeretett férfit meg akarva óvni a nagylelkűség e kényszerétől, maga mond le, hűtlennek hazudva magát. E gondolat tagadhatatlanul igen költői, de nem egészen indokolt. Hogyan? hát a boldog vőlegény nem tud arról, hogy a szomszéd faluban lakó menyasszonya betegen fekszik, a hosszú idő alatt, mely a regény eleje s vége közt lefolyik, nem igyekszik megtudni, ki a nála szerencsésebb vetélytárs, nem iparkodik legalább még egyszer találkozni a nővel, sőt egyáltalában nem hall felőle semmit, nem tudja meg éppen ő azt, amit mindenki tud ? De ha ezt a költő jobban indokolta volna is, mert hagyja az olvasót is épp ily csalódásban, csak azért, hogy a befejezés meglepő legyen ? Illavay a keserűség humorával nyugszik meg abban, amit változhatatlannak hisz, de nem merül tétlen ábrándozásokba: egyébb dolga van. Odakinn a külső világban nagy a mozgalom s ilyenkor szükség van a szolgabiróra. Ama levéllel, mely csalódását okozza, kapja a Gorombolyi kormánybiztos rendeleteit, meg a Temetvényi gróf levelét is. Amaz rálahogy mi őt megmenteni iparkodunk, büszkeségét sértve érzené. Henrik egészen elérzékenyült. — Nos, menjünk hát a vidékre, nem bánom, — kiálta föl a fiatal ember. — Most már kezdem hinni, hogy vidéken szebbek a fák. Csatlakozom ennek az eszméjéhez, uram, s mivelhogy Pál engem nagyon szeret, remélem, én is közreműködhetem megmentésén. Teljesen rendelkezésére ajánlom föl magamat, uram. S kezet nyújtott a jegyzőnek, ki azt hévvel szoríta meg. Midőn a két fiatal ember Mesnardné asszony megérkezése felől értesült, vissza akart vonulni; azonban Pál maga kereste őket föl. Mig az ebédlőből a szalonba jutottak, Desrivesnek elég alkalma nyílt néhány szóval a fiatal asszonyt Henrikkel megismertetni s a fiatal Péter már eleve kedvezőleg volt hangolva iránta s midőn meglátta, rendkívül szépségnek találta őt. Pál bemutatta húgának a fiatal embert s Desrives pár szót súgva a Paulina fülébe, ez csaknem barátságosan fogadta Henriket. Noha a fiatal nő most látta őt először, az a néhány szó, amit a jegyző mondott, elég volt, hogy némi reményt ébreszszen föl lelkében, értesülvén, hogy e még nagyon is fiatal ember képes lesz bátyja elhatározására befolyást gyakorolni. Deszivel eltávozván — a jegyzők nem szoktak mulatságból utazgatni — mind a hárman együtt maradtak, Mesnard urnak, Paulina férjének az érkezésére várva. Végre a külső csengetyű megcsendült s pár pillanattal később belépett a gróf sógora. E férfi olyan korú volt, mint Pál, de egyéb közös tulajdonság nem is volt köztük. Kis, zömök termete, roppant feje s hatalmas keze inkább a nép fiát sejteték benne, semmint a hős, lovagi ivadékot. Ha e férfi elődei Palesztinában jártak, legfelebb mint lovászok vehettek részt a hadjáratban. Sőt ha tanácsot kértek volna tőlök, nagyon valószínű, hogy békére szavaznak vala. (Folyt, köv.) Jókai ujabb regényeiről. I. »A kik kétszer halnak meg.«. Első rész: »A tegnap«, regény négy kötetben.) Mikor e sorokat irom, még nem ismerem Péterfy Jenőnek Jókairól irt tanulmányát, de legalább mig e cikk megtérít, abban a véleményben vagyok, hogy nemcsak egyoldalúlag, hanem igazságtalanul is ítéli meg a Jókai regényírói működését az, aki benne csak a pszichológot vizsgálja. Jókai nem lélekbúvár abban az értelemben, melyben Goethét, Balzacot, Keményt annak nevezzük, szelleme híjával van , fürkésző, szemlélődő tehetségnek, mely minden kiválóan pszicholog-költő sajátja s a lélek mélyében, az emberi szív rostjai közt járó finom vizsgálódás, a lélekállapotok árnyalatainak festése nem tartozik írói tulajdonságai közé. A cselekvések indító okait s viszont az okból a cselekvés kényszerét nem a szivekben és vesékben olvasó rideg logikájával következteti, hanem csak kitalálja — költői ihletével. De ez az ihlet ritkán csalja meg s azért az említett hiányt szívesen megbocsáthatja az, a ki költőt, s persze nem az, aki pszichologot keres. S mert alakjai rajzolásánál ihletének, képzelmének több tért enged, jellemzései inkább merészek, túlhajtottak, mint tökéletlenek, inkább a mérték mint a mód van bennök elhibázva. Innen van, hogy a Jókai regényeivel szemben leggyakrabban hangoztatott vád: a túleszményítés, az alakok földfelettisége. Ez alkalommal sem ez árnyoldalakról, sem arról, hogy Jókainak mily rendkívüli elbeszélő tehetsége, bámulatos produktív ereje, nemes világnézete, varázsló stílje és csapongásaiban is nagyszerű fantáziája van, nem szólok bővebben. Rég ismert dolgok ezek, fölösleges rólok új ditirambot zengeni. Egyszerűen megemlítem, hogy régi előnyei és hibái újabb regényeiben is feltalálhatók: elválaszthatatlanok ezek Jókaitól, részét teszik hatalmas egyéniségének. Nem feszegetem tehát sokáig, hogy » Tegnap «jának (mely első része ugyan egy nagyobb regényciklusnak, de magában is bevégzett egész) mért tett hősévé oly »tüneményes lény«-t, mint amilyen Illavay Ferenc. Valóban nem mindennapi ember. Képzeljenek önök egy szegény szolgabirót, aki ahelyett, hogy vesztébe engedné rohanni dúsgazdag, féleszű unokaöcscsét, kinek halála esetén óriási vagyont örökölne, minden módon elhárítani igyekszik azokat a veszélyeket, melyekbe azt hóbortjai sodorják. Ma már persze az ily különös emberek épp úgy a valószínűtlenségek vancsői, hogy szervezzen nemzetőrcsapatot, ez arra kéri, hogy találjon módot, mikép bújhasson ki a Gorombolyi utasítása alól, ki őt a nemzetőrcsapat élére akarja állítani. E két ellentétes alak: a derék, de nagyokat mondó kormánybiztos, »ki szavaiban utolérte a Csimborasszót, bár a tettei is megfelelnek egy becsületes magyar Mátrának«, meg a kétszínű Temetvényi gróf, az udvaronc arisztokraták típusa, igen jól van rajzolva. Ez utóbbi a családi hagyományok, a főúri gőg s az egyéni gyávaság képviselője. Mikor Illavayra szorul, nagyon meg van akadva: Bécsből a forradalom elől költözött birtokára s a Vág csöndes völgyében is forradalomra talál. Meg akarja őrizni semlegességét, mert nyíltan nem mer a szabadságharc ellenségei közé szegődni s fél, hogy Gorombolyi kizavarja tartózkodásából. Ebből a kellemetlen helyzetből Illavaynak sikerül őt kimenteni. Ez időtől fogva a szolgabiró mindennapos vendég a gróf házában, nem mintha Temetvényinek a hála s a barátság erős oldala volna, de kénytelen igénybevenni szolgálatait, melyeket Illavay kész szívvel teljesít, mert az ő fatuma az, hogy »jó ember« legyen, hogy mindenkinek szívességet tegyen s mindenki szívességet követeljen tőle. A gróf nyakig van merülve adósságokba, csak egy kamatfizetést kell elmulasztania s ősi jószága felett megkondúl a vészharang. Illavay segít rendezni e zilált viszonyokat. E mindennapos, prózai foglalkozások közt találkozik vele Pálma, a gróf büszke, szép leánya, ki eléggé okos arra, hogy a közönséges külső alatt felismerje a szegény, de »nagyon gazdag« embert s mi természetesebb, mint hogy Jókai e százegyedik márvány-arcú hölgye az ideál férfit megszereti. Illavay is, ki bámulatosan rövid idő alatt unokaöcscsét a haláltól, Temetvényit kellemetlen zavarból, s Pálmát egy aljas inszultus elől szerencsés megmenteni, nagy és kissé gyors átalakuláson megy keresztül. Nagyon mélyen talál a Pálma grófnő sötét szemeibe pillantani s a régi érzelemből mindössze némi homályos, alaktalan bú marad meg. De az olvasó csak örvendhet e hamaros változásnak, mert e szerelem fejlődése igen szép epizódok szövésére ad alkalmat. Csak a romok közt lefolyó jelenetre utalunk, mely oly gazdag költői szépségekben, hogy kevés párjára akadhatunk Jókainál is. A szeretők érzése, (melyben megvan a művészeti fokozat,) a táj hangulata (mely összhangzatos az érzéssel,) s a mondavilág múltjából visszazsongó emlékek bájos harmóniában olvadnak össze. A pazar kolorit s a ritmikus sorok egyesítik Folytatás a mellékletek 432