Fővárosi Lapok 1881. április (74-98. szám)

1881-04-20 / 89. szám

Szerda, 1881. ápril 20. 89. szám Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre...................... frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az első csók. Mikor először megcsókoltalak, A mennyország megnyílt fölöttem . Hold, csillagok ránk csókot szórtanak — Mint gyermek, sirtam örömömben. Reszkettél. Rózsás arcodon Szemérem szűzi pirja égett; Soká azt hittem : álmodom — Elérhetetlen üdvösséget. Nem álom volt! Édes való, Hogy itt vergődtél karjaimban, L­epedő ajkam’ elhaló Ajkad mézével tele szívtam. Nem álom volt! — A képzelet Hatalma bármi véghetetlen: Boldogság nincs, nem is lehet Álomban, csak a szerelemben. Oh, édes, drága pillanat, Mikor az első csók elcsattan .... Mért hogy szivünk meg nem szakad Ez üdvözítő pillanatban ? Márkus Miklós. -----Hír»»-----­ A Péri lányok szép hajáról. Mikszáth Kálmántól. Hát bizony a Péri lányok híres arany-szőke haja inkább ne nőtt volna soha oly bosszúra, olyan szépnek, tömöttnek, inkább változott volna lennek, vagy hullott volna ki egyenkint. Len­ta lenne, patyolatnak fonnák, ha kihull, azt hitte volna a tőld a hova leesett egy-egy szál, hogy mennyei­ fű s meghozná uj tavaszkor megszerezve. Hanem igy mi történt. Szegény öreg Péri!.. de minek is eresztette el őket hazulról, felügyelet nélkül olyan messze földre ? Valahol a Cserháton aratott részből a két szép hajadon. Ott esett meg a nagy szégyen. Kati, a nagyobbik, sarlóval dolgozott, mig a kis Judit csak a markolatokat szedte össze kévékbe, a miket aztán a hetyke Csató Pista kötögetett össze utána izmos kezeivel s valahányszor lehajolt a lány, kibontott úszó haja is épen olyan volt káprázó szemé­ben, mintha aranyfelhővé lett búzakéve lenne. Azután meg a búzakévék lettek olyanok, mintha mindenik a Péri Judit szőke haja volna. Pedig Csató Pistának nem szabad ilyen kétféle­kép látni, házas ember már s nem is utolsó asszony a felesége, ott az a magas, délceg a Péri Kata mellett. (Ni, bizony megvágja kezét a sarlóval!) olyan nyugta-­­­lanul nézeget vissza a férjére. Vagy nagyon szereti, vagy nagyon gyanakszik. Karikában nyiszál a sarló az aratók kezében, ropog a kalás­­szár, nagyobbodik a tarló s nyitva ma­rad rajta a madárfészek, a picike sárga fürjek kiván­­csian nézegetik, hova lett az árnyékos szalma­ erdő ? Hát még szegény anyjuk hogy elcsodálkozik majd ?" Judit leoldá fejéről a kendőt és a fészekre terí­tette. Arról majd ráakad mikor este hazamennek,­­ addig pedig hadd tartson nekik árnyékot. Pista azonban elvette onnan és a kebelébe retté. Bel édes kendő volt. Égette, csiklandozta. Rajta volt még a kis madárfiak melege s annak a selyem bajnak az illata. — Teszi kend vissza azt a kendőt mindjárt! — förmed rá Judit haragosan. — Oda­adom egy csókért — lihegte Csató Pista szenvedélyesen s olyat csavarított a gercén, hogy hat felé szakadt. — Menjen! Nem szégyenli magát! — mondá Judit elpirulva. — Inkább sohase lássam azt a kendőt. Elfordult durcásan, mintha neheztelné a vak­merő szót. »No bizony, nem a világ, hadd vigye el­ van még ott elég kendő a hol ez volt.« — De jó dolga is van a madárnak! — sóhajtott fel Pista. Judit nem kérdezte meg, miért van jó dolga- Hallgatott. — Más fészket rakhat, ha az egyiket megunta. Judit nem kérdezte meg, mire érti, lesütötte a fejét. Másnap is hiába kérte Pista a csókot, hanem mikor aztán harmadnapon haza indultak, lent a tisz­táson, hol a füzes eltakarta őket a hátul jövő aratók elől, egyszerre átkapta a Judit darázs­ derekát s el nem bocsátotta addig, mig egy parázs csókkal ki nem váltotta a kendőjét. No bizony, nem a világ, van ott még elég csók a hol ez az egy termett. Pista pedig nevetett magában: »ha már egyszer peregni kezd a kalász szeme, megérett egészen.« Aztán így szólt hangosan: — Mikor az éjfélt kiáltják, légy a csalitosban a templom mögött. Én már előbb ott leszek. A lány ijedten nézett hátra. — Lassabban beszéljen. Hátha meghallották ? — Mezítláb gyere el — suttogta, h­át ne ázzon a csizmád, arról megtudnák reggel. Rövid szoknyába légy : csatakossá tenné a bosszút a harmat. ... Négyesével, ötösével feküdtek a lányok, asz­­szonyok az asztag mögött. És betakarta a bájos képet. Csak a csillagok nézték fenn, mialatt a szép szemek behunyódtak ide lenn. Csillagoknak mindig lenni kell-Kakasszó előtt felébredett egyszer Péri Kata, közbül feküdt Juditnak és Csatónénak: észrevette, hogy egyik sem alszik. Csatóné vánkosa alul, a mint hánykolódók, va­lami fényes tárgy csúszott ki — Kata megtapogatta: olló volt. »No ez bizonyosan babonát csinált most.« Kakasszó után ismét fölébredett Peri Kata, de csak a hűlt helye volt Juditnak, Csatónénak. Elré­­mülve ugrott fel, hova lehetett a húga ? Mintha zűr­zavaros hangokat is hallana onnan, ösztönszerűn a csalitos felé futott, hol megtalálta Juditot, élettelenül összerogyva. Köröskörűl a fű mintha arany hímmel lenne kivárva, a Judit hosszú haja csillogott rajta. Le volt vágva tövestől. Bosztúálló kéz feldobta az egész cso­mót a levegőbe, szellő felkapta s mintha egy széthaso­gatott üstökös csillag foszlányai lennének, pajkosan szétszórta a hajszálakat. A megtaposott füvek elis­merték testvéreiknek s szelíden engedték magok közé fonódni Kati mindent megértett. — Kelj fel! Menjünk innen! Haza vezetlek apánkhoz. De csak a szomszéd városkáig mehettek, Judit lázba esett, napokig kellett feküdnie idegenek között, messze a falusoktól. Kati meg ápolta, gondoskodott róla. Mikor minden pénzük elfogyott, még a fölösle­ges ruhadarabok is, nem volt­ már egyéb gazdaságuk, csak az a haj, amit Kati szedett össze a csalitosban, az a szép aranyos haj, melybe a Csató Pista szive belefonódott s melyet a Csatóné ollója levágott, vagy hogy csak a fele annak a sok bajnak. Ha szégyen lehe­tett abból, a­mi gyönyörűség volt, hátha lehetne belőle még pénz is. Kati remegve, reménykedve nyitott be a zsidó­boltoshoz. — Vegye meg ezt a hajat! Egy beteg testvére­mé volt. Orvosságra van szüksége és nincs pénzünk. De vegye meg tüstént. Sietnem kell. Egyedül hagytam. Vállat vont a boltos, nem használhatja, mert egymagában nagyon kevés, arra pedig nagyon különös színű hogy összekeverhetné más hajjal, hanem mivel a Katinak is szakasztott olyan haja van, a kettőt együtt megveszi jó pénzen. A lány elhalaványult, szomorú pillantást vetett a tükörbe, sóhajtott és lehajtotta szép fejét, mint a búzakalász a sarló alá. Lihegve ért haza nem­sokára, de a beteg nem volt már egyedül. Az öreg Péri járkált sötéten fel s alá a szobában. Eljött, ide talált, a hír megsúgta neki, mi történt s a keserűség útra készte. — Hova lett a húgod koronája ? — kérdé a belépőtűl dühösen. — Levágták — szólt Kati dacosan, az ágyhoz lépve, mintha el volna készülve megvédni azt, ki esz­méletlenül fekszik benne. Péri elhallgatott majd egyszerre vadul szeg­­ződtek megüvegesedett szemei Katira. — Hát a te hajad hová lett ? — Levágtam — mondá félénken s kivette az orvosságos üveget a kötény kéje alól. Sóhajtott az öreg, azután sokáig nézte, nézte a két szép lány közül hol az egyiket, hol a másikat. Az egyik a ki ott áll, olyan piros mint a rózsa, a másik, a ki ott nyög, olyan fehér mint a liliom. És mégis a rózsát sajnálta meg elébb. Hozzá­ment, megsimogatta azt a csitri szemecskéjét, gyön­géden, szeretettel. — Szegény Katám! a te hajad kinő még. A mihasznák. (Francia elbeszélés), irta Éduard Cadol. (Folytatás.) — Végre! — szólt Paulina kedélyesen, — végre láthatjuk önt. Ugyan, mit csinált ön azóta ? — Magam sem igen tudom, — viszonzó a fiatal­ember. — Hát oly soká lettem volna én távol ? — Tegnap reggel óta. — Csak!? Nekem úgy tetszett, mintha már egy hónap óta nem láttam volna kegyeteket. — Talán nem jól mulatott ott, a­hol idejét tölté ?­­— Bocsánat, ha ez időtöltést mulatásnak neve­zik, akkor én rettenetesen mulattam. Láthatják, mily züllötten, megtörve tértem vissza. — El lehet-e beszélni utjának a célját ? — kérdé Paulina nevetve. — Oh, asszonyom! — viszonzá a fiatal ember, — egy törvényszéki bírónál voltam! — Nos, beszélje el hát nekünk, mivégett volt ott ? A fiatal ember gondolkozott egy kissé, vájjon megvallja-e az igazat. — Hadd lássuk csak, — mondá. — Tegnap Pállal távoztam el, kit a solrei kastélyig valók kisé­rendő. Útközben azt mondá nekem, hogy neki vala­kivel találkoznia kell a városban. Mit sem gyanítva, elkísértem. Szerencsétlenségre az a valaki egy társas kör volt s mi beléptünk oda. Nos, én nem igen tudom, de úgy tetszik, mintha vártak volna ott rám. Ebédre hívtak meg az urak. Ez már ki volt csinálva, de ma­guk közt, nem velem, a ki nem ismertem a jelszót. Együtt ebédeltem velük. Ebéd után, midőn a szín­házba akartam menni igy szóltak: »Nem! — ma nincs ballet-nap!« . . . Azt kell­ hinnem, hogy Amiens­­ben nem tartozik a bon ton­hoz, színházba menni, ha­csak balletet nem adnak s én nagyon rossz oldalról ismertetném meg magamat. Látván ők, hogy én haza akartam térni, így szóltak hozzám : »Maradjon ön, majd jól eltöltjük az időt!« Nos, én őket nem ismer­tem s félvén, nehogy megbántsam ez urakat, maradtam. — Aztán, — kérdé Paulina. — Aztán, — folytatá Henrik — valószínűleg a mulatság még nem volt berendezve, mert aközben engem a bourlotte-asztal mellé ültettek le. — És vesztett ön ?

Next