Fővárosi Lapok 1881. június (124-146. szám)

1881-06-03 / 126. szám

:­­ ' “■ A francia dráma és Zola Emil. »Nos auteurs dramatiques«, par Emil Zola. Paris, Char­­pentier, 1881.) II. Zolának a klasszikus szinműirodalomra vonat­kozó nézetei igen kevéssé térnek el a mai általános irodalomtörténeti felfogástól, amint alig is lehetne máskép, mert a meggyökerezett köztudatot csak oly kritika volna képes megváltoztatni, mely a Zoláénál erősebb műbölcsészeti elven alapul. De e fejtegetések­nek is van két pontja, melyekkel kevesen fognak egyet­érteni. Az egyik a Corneille-ről szóló rész, melyben Zola a Lessing előtti elavult s speciálisan francia ál­láspontot foglalva el, a »Cid« költőjének vak bálvá­­nyozójává szegődik s az örök emberit véli feltalálni félisteneiben és szörnyetegeiben; a másik pedig a »George Dandin«-ről szóló fejezet. Moliére e remekét, eléggé önkényesen, modern szempontból méltányolja. Szatírának s a társadalom hatalmas arculcsapásának tartja s forradalmi irányt lát benne, mely még Beau­marchais előtt fölkelti az első szót a nemesség ellen. Azt hisszük, megannyi tévedés. Moliére célja csak az volt, hogy a királyt mulattassa egy olyféle történettel, a­milyen akkor számtalan volt forgalomban a mindig mulatságos, ostoba férjekről. Hősét paraszttá kellett tennie, nem forradalmi tendenciák okából, hanem mert másként a nagy király udvarán sok derék nemes úr magára ismerhetett volna George Dandin-ben, kiben így tele tüdővel kacagták a nagyralátásból ne­mes családba házasodott parasztot. S épp ebben van a darab­ komikuma. George Dandin nem azért válik nevetségessé, mert Angelika megcsalja, hanem mert visszaélve a Sotenville-ok helyzetével, oly körbe és helyre tolakodik, mely őt meg nem illeti s igy méltán bűnhődik. Igaz, hogy a tiszta vígjátéki hangot néhány keserű megjegyzés zavarja, de ne feledjük: Moliére hat év óta volt férje Béjard Armandenak, mikor George Dandint irta s ő minden színköltő közt a leg­gyakrabban adott viszhangot vígjátékaiban a saját érzéseinek. Azt pedig, hogy Moliére az ostoba paraszt­ban magát akarta volna festeni, tán Zola sem hiszi, bár a darab komikumát sehogy sem akarja felfogni. Nem a nagyralátást, hanem, mint Rousseau, az erkölcsöt látja benne nevetségessé téve s meg van győződve, hogy bármely mai irót kifütyölnék vele.*) Szerinte megbuknék ma »Horace« is, mert ma már nem érte­­nék meg a Horace kegyetlenségét, midőn vőlegénye halálán kétségbeesett húgát, Róma megátkozásáért megöli. E két példa azt mutatja, hogy Zola Moliéret félreértette, Corneillet pedig csak a kegyelet szemüve­gén át nézi (mert Horacet olyannak, mint Corneille festő, Rómában vagy a XVII. században épp oly ke­véssé képzelhetjük, mint mai napság), de Zola azt kö­vetkezteti belőlük, hogy »a XVII. század drámai köl­tészete s a mai közt egész örvény van s épp ily örvény lesz a mai dráma s a jövő századé közt«, — más szó­val: a »komédia« és a tragédia formája lejárta magát. A jövő a naturalizmus drámájáé. Ez új műfajt Zola »egy egyszerű, de nagy sett«-nek képzeli (nem mond­hat cselekvényt, mert száz lapon vitatta ennek a hiába­valóságát), mely nagy tettet a szenvedélyek és jelle­mek logikus tanulmányozása alapján kell kifejteni, így a naturalisztikus dráma csak abban különböznék a régi tragédiától, hogy míg az átalánosított, ez egyé­­nítene — úgy látszik, Shaksperenek ezt a tulajdonsá­gát nem ismeri el — s »minden lénynek tapasztalaton alapuló elemzésével s anatómiai tanulmányozásával­ foglalkoznék. Hogy a romantikus dráma még inkább divatját múlta, azt Zola felesleges részletezéssel bizonyítja. Ebben aligha fog neki valaki ellent mondani. De e hosszú fejezetre szüksége volt, hogy Hugo Viktor nagy szellemét hozzáférhető oldalán támadja meg. Szónokok fogásával, megengedéssel élve, hogy annál többet tagadjon, hódolattal szól a »Ruy Blas«, »Her­­nani« sat. verseinek szépségéről, azt a francia nyelv örök dicsőségének mondja, melynél szebben emberi szó nem nyilatkozott. A legnagyobb csodálattal Hugo Viktor lángelméje iránt: ismerünk e drámák versei­nél szebbi nyelvet is, például azt, a­melyen a »Beuilles d’automne« és a »Chants du crépuscule« vannak írva. De viszont romantikus drámáiban nemcsak szembe­szökő képtelenségeket találunk, a­melyek fölfedezésé­hez nem szükséges a Zola éleslátása — hanem egye­bet is, hogy egyet említsünk, annyi szenvedélyt, a­mennyi alig van Corneille harmincegy darabjában együttvéve. Azt sem gondoljuk, hogy »Hernani«-nak, melyben a költő az igazságot feláldozta a hatás ked­véért, ma azért volna középszerű hatása, mert való­színűtlenségei a mai művelt közönség előtt szemet­­szúrók. E belső hiányok akkor is megvoltak benne, mikor irodalmi forradalmat keltett s a jelen évtized közönségét a harmincas évekénél jobb ízlésűnek mon­dani : egyszerű föltevés. »Hernani« nem tesz hatást, mert — örök refrain — formája rossz volt s már ela­vult. A nemzeti színházban »Cid« — melyben Zola nem talál lehetetlent — épp oly gyorsan letűnt a mű­sorról, mint »Hernani« ; egyiket sem tudták új életre galvanizálni, míg a »szinműgyártó« Sardou »Diver­­sons«-ja kitűnő sikereket arat, mert alakja minden tekintetben megfelel a mai igényeknek. A mai közön­ség nem akar szónoklatokat hallgatni, hanem látni; nem Hernani jelleme ellen van kifogása, hanem a király vég nélküli monológját unja: innen a lan­gyos hatás. A közönség! Ez a százfejű kritikus a Zola örö­kös érve, ez ítéli el a Hugo Viktor »epileptikus« drá­máit s ez lelkesedik Racine-on. Zola örvend, hogy egy oly közönséget, mely Racinenak tán hírét sem hal­lotta, »Iphigénie« úgy meghatotta, hogy tapsolt, tom­bolt és sírt. Zola ezekben a kérges kezű munkások­ban, iparosokban látja a jó kritikusokat; ezeknek megvan ép érzékök. De a kérges kezű munkások és iparosok csakhamar elvesztik kegyét, mikor a jámbo­rok ép oly örömmel lelkesednek — Sardoun­s ekkor egyszerre »félrevezetett és fonák észjárású nép«-pé válnak. Ezzel a vasárnapi publikummal épp oly kevés­sé van megelégedve, mint a premiere-ek közönségével, de érveléseiben néha rájuk szorul. Az Erckmann- Chatrian »Ami Fritz«-e (Zolának kedvére való mun­ka) sikert arat, Zola a közönségre utal: lám, ilyet kell írni, ez tetszik a közönségnek. A Daudet »Arlé­­sienne«-je — mely felől a Zola véleménye szintén ked­vező — megbukik, a közönség ismét kegyvesztetté lesz, nem értette meg. A Sardou »Száműzött«-jei megbuknak: ez jó lecke volt, a közönség érzéke rom­latlan. A »Pont Arcy-i polgárok« (ugyancsak Sar­­doutól) sikert aratnak : a tömegnek nincs ép ízlése. És mindez oly könyvben, mely korszakot akar alkotni. Szerencsére e könyvnek vannak érdemesebb helyei is, mint a Hugó Viktorról szóló gyönge feje­zet, melyben a nagy költő egész működését három munkájából (»Hernani«, »Ruy Blas« és »Notre-Dame« mely utóbbi tulajdonkép a Boucher darabj­a) ítéli meg. Hernaniban az alapgondolat ellen van legtöbb kifo­gása. Lehetetlennek tartja, hogy Hernani a szerencse és boldogság küszöbén, násza előtt meg tudja magát ölni a becsületből. Mi az a becsület ? Zola nem ta­lálja az emberi szenvedélyek közt. Úgy látszik, meg­feledkezett a Stendhal Octavejáról, a­ki nászélén a tengerbe ugrik. Erre ugyan az lehetne a felelet, hogy Octavenak fizikai oka van erre s épp ebben rejlik a Stendhal megdöbbentő naturalizmusa, de alapjában nem ugyanaz a becsületérzés­e ez, mely Hernanit a halálba küldi ? A Stendhal példája ugyan nem menti azt a nagyszerű tévedést, melyen Hernani alapszik, de eléggé mutatja, hogy még a naturalizmus sem szakí­tott azokkal a fogalmakkal, melyeket Zola a khimérák közé soroz. Jellemzi a Zola gondolkozási módját, hogy »Ruy Blas«-ban a királyné és a hős közt nem oly viszonyt kívánna, a­milyet Hugo Viktor fest, hanem a­milyeneket a cronique scandaleuse-ök említenek. Nevetségesnek találja a királyné rémületét, mikor ez megtudja, hogy szolgát szeret s nem veszi számba a kort, melyben a dráma játszik. A »Notre Dame« személyeit, mint a vágy, a szépség, a költői fantázia, a testi rútság s lelki szépség jelképeit teljesen elítéli. A figyelmes olvasó pedig, a­ki csak az előbb olvasta, hogy Balzac sokkal igazabb lényeket alkotott, mint Shakspere, meglepetve kérdezi magától: mivel igazab­­bak Gringoirenál, Claude Frollonál vagy Esmeral­­dánál a nagy Balzac Lambertje és Seraphiteja, a gondolkozás és a mysticizmus jelképei, vagy Pére Goriot, a­ki épp oly torzkép, mint Quasimodo, torz­képe az apai szeretetnek. A Balzacomania, melynek magvait Taine hinti el az »École des Beaux Arts«-ban, Zolánál már való­ban bosszantóvá válik. Hamlet és Othello untatják, nem ismer bennök emberekre (382.1.), de a Balzac Césarja bámulatra ragadja s amazoknál nagyobbszerű alkotásnak tartja. A materializmus nagy misztikusá­nak minden szavát csodálattal fogadja s nem látja be, hogy Balzac csak az apró emberek, kicsinyes szenve­délyek és bűnök rajzolásában volt nagy, a­ki mikros­­koppal fogott a nagy természet vizsgálásához, igy abból csak részleteket látott s (egy kitűnő kritikusa szavaival élve) az egész valót, az egész embert soha sem bírta felfogni. Nem látja be, hogy e lázas álmo­dozónak, — mint róla ritka összhangzással Sainte-­­ Beuve, Poitou és Schmidt Julián mondják­­— csak­­ lángelméje volt, közönséges józan esze nem. Épp abba­­ a hibába esik, melyet az aesthetikának vet szemére: a költészetnek törvénykönyvet állít, Code-Balzacot, Balzacot állítja a század emberének, a Comédie humainet a XIX. század irodalmi főművének s min­tájának, melyben a tudományos és naturalisztikus irány­ diadalmaskodik. Hugo Viktor szerinte csak egy láncszem volt az irodalomban, s nem egy század költője, kinek spiritualista, alanyi költészete nem lehet a század költői mintája. Aztán fantáziáját bí­rálva, megvetőleg dörgi háromszor a »bourgeois« szót — a Hugo Viktor képzelme nyárs­polgárias! — s kijelenti, hogy a Bouchardy drámái érnek annyit, mint a Hugo Viktoréi, csak stílkülönbség van köz­tük. Ez már nem is az elvakultság, ez a gyűlölet szava. Ma már nem lehet nézetkülönbség a romanti­­cizmus — mindig a harmincas évekét értjük — iro­dalmi szerepe felől. Tanának nem volt alapja­ az elv, melyet Hugo Viktor a »Cromwell« előszavában kifej­tett, nem volt aesthetikai komolysága, hanem csak költői játék, hogy ne mondjuk -­Galimathias. Az, hogy a romanticizmus a keresztyénségből fejlett irodalmi irány, mely a dráma alakjában két elemet: a grotesz­ket és a fenségest, a test és lélek kifejezéseit egyesíti, nem bírhat irodalmi elv súlyával, még ha úgy értel­mezzük is,­ hogy a groteszk a drámának komikai, a fenséges pedig tragikai eleme. Nem több tetszetős szóvirágnál másik elve sem, hogy a teljes, az igazi költészet az ellentétek összhangjában van. Kerülte a természetest, nehogy közönségessé váljék; gyakran megtagadta nemcsak a valót, a­mit Zola követel a költészettől, hanem a valószínűt is, a­mit a széptan kíván. De nem szabad felednünk, hogy nemcsak a forma nyűgeiből szabadította ki a drámai költészetet, a­mi csak irodalomtörténeti jelentőségét teszi, hanem a Hugo Viktor drámáiban remek típusokat is terem­tett, a­mi elévülhetetlen érdeme. Carlos és dona Sol (Hernani), a királyné és Don César (Ruy Blasban), I. Ferenc (»Le roi s’amuse«), XIII. Lajos, Saverny (Marion de Lorme), Fabiano Fabiani (Tudor Mária), Este herceg (Borgia Lucrezia), Bragadini Katalin (Angelo) épp oly halhatatlan alakok, mint a Corneille öt remekeinek hősei. Zolának ezek nagy részéről egy szava sincs. Augier iránt sokkal igazságosabb. Higgadtan bírálja a »Fourchambault család«-ot s igazolt elisme­réssel adózik »Forestier Pál«-nak s a »Szegény arszlán­­nők«-nek. E helyt élesen rámutat a modern dráma két gyöngéjére, melyeket ő »színpadi becsületesség«­­nek és »színpadi elmélkedés«-nek nevez. A mai fran­cia színmű, de különösen az Augier drámái telve van­nak ideális lényekkel, kik egymást múlják felül a nagylelkűségben s oly sokan vannak, hogy közönsége­sekké válnak. Zola a becsületességet, mint az egéssé­­get, nem véli rendes állapotnak s azért a színpadi nagy lelkektől megkívánja, hogy emberiek legyenek, azaz a jó és rossz keverékéből álljanak. De példáját rosszul választotta meg a »Fourchambaultok« Ber­­nard-jában, kinek nemességét anyja nevelése eléggé megmagyarázza. Jogosabban tehette volna e kifogást Augiernak »Ceinture dorée«-ja ellen, melynek egész épülete egy a nevetségesig szubtilis érzelemre van ala­pítva. Egy férfi, a ki szeret, a ki tudja, hogy viszont­szeretik, a kinek önzéstelenségét ismerve, a lány apja ajánlja fel az óhajtott kezet s az önként kínálkozó boldogságot nem fogadja el, hanem tragikus hősként sóhajtozik három felvonáson át, csak azért, mert sze­relmese gazdagabb, mint ő: ez a holdvilág lovagja sokkal inkább megérdemelné a Zola csípős gúnyját, mint azt, hogy Augier költői tárgyul használta fel. Az ily színpadi hősnél csak a színpadi elmélkedő kiállha­­tatlanabb. Tudvalevőleg Barriére hozta divatba a már biablonszerűvé vált »raisonneur«-t, a dráma szel­lemes személyét, ki a darab eszméjét magyarázgatja, az író egyéni gondolatait előadja, a többi szereplőket ék­esen jellemzi sat. Ritkán foly be a cselekvényre, tehát nem valódi szereplő, hanem elvont, képzelt lény, mely hasonló szolgálatot tesz, mint az antik tragédia kara, vagy a régi francia vígjáték szolgái. Egyszer Thevenot Edgar a neve, máskor: Jalin Olivér, Bor­­dognon, Tolosan, Taldé Roger, Remonin, Favrolle, Lahirel, de mindig ugyanaz: az örökös Desgenais, durva írói fogás, élettelen személyesítés, mely kirí a modern francia drámák mesteri szerkezetéből. Nem kevésbbé gyakori és rikító hiba az a szere­­tetreméltóan hazug színpadi ethnográfia, mely a cse­­lekvény s az alakok valószínűtlenségét sehol sem divó idegen szokások örve alatt akarja elhitetni. A francia drámaírók ily menedéke: Oroszország. Ez a közönség egy bizonyos részére mindig megteszi a ha­tást, s nincs az a képtelenség, melynek ne akadjon hívője, ha egyszer rásütik az orosz bélyeget. Azért teljesen igazat adunk Zolának, mikor a »Daniseffek« bírálatában megrójja Dumas filst, hogy ma, a tudo­mány századában, alapos tanulmányozás, de sőt az általánosságok felületes ismerete nélkül orosz erkölcs­rajznak ad ki egy ügyetlen mesét, melyre egy-egy derék néző komoly, meggyőződött képpel azt az észrevételt teszi: »úgy látszik, abban az ördöngös országban csakugyan igy szokás.« De a Zola Dumas fils ellen szórt többi vádjainak kevés alapja van. Hasz­talan erőködik tőle a színi virtuozitást eltagadni, ügyetlenül tákoló mesterembernek mondva a színi technika mesterét, hasztalan ócsárolja stíljét, melyet — ma az egyik legszebb prózát — a közönségesnél is gyöngébbnek vél. Dumas ez oldalról nem könnyen sebezhető. Jellemzi mind a Dumas iránt érzett ellen­szenvét, melyet nem igyekszik titkolni, mind a maga Folytatás a mellékleten. *) Ez állítást igazolni látszik az, hogy »George Dan­ain« a nemzeti színházban tényleg megbukott s egyszeri előadás után félre kellett tenni. De ezt a címszerep ábrá­zolójának hibás felfogása is okozhatta, mert ha a színész alakításában az úrhatnám paraszt önmaga okozta bűnhődé­­sét teszi nevetségessé s nem használ sötét színeket valamely jámbor, becsületes férj személyesítésére, a bántó él elvész s a vígjáték nem tűnhetik fel erkölcstelennek, a mint nem is az. Azt hisszük, hogy művészeink közül pl. Vizváry el tudná találni a címszerep alaphangját s Moliére e remeke elfoglalhatná méltó helyét nemzeti színházunk műsorán. ’ -----­ — 726 —

Next