Fővárosi Lapok 1881. augusztus (174-197. szám)

1881-08-04 / 176. szám

Csütörtök, 1881. augusztus 4. 176. szám Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. az. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Egy papné életéből. (Rajz a falusi életből). Gyarmathy Zsigánétól. (Folytatás.) VII. Mindnyájan tapasztalhatjuk, hogy ha valakit boldognak hisznek, irigykedőkben nincsen hiány. Ha apróbb bajokkal küzd, kárörvendők is akadnak. De ha a sors felette nagyon sújt valakit, ha csapást csa­pásra mér, az emberekben felébred a részvét s meg­szánják a nagyon sújtott embert. Mert soha sem ör­vendünk olyan nagyon valakinek a szerencséjén, mint ahogy sajnáljuk szerencsétlenségét A nyár — életünknek legrosszabb nyara — már őszre hajlott, mikor öntudatlan lázamból magam­hoz tértem. Csak az orvos állt ágyam mellett s azt mondta, hogy most már egy rendes, nyugodt álomnak kell következni, azért ne zavarjon senki. Az édes, jótevő álom megjött s én különös áradozó érzelmekkel ébre­deztem. Szempillámat csak annyira nyitottam fel, hogy inkább éreztem, mint láttam azt a kedves képet, a­mi előttem volt: ágyam mellett a szelíd arcú, áldott jó Mari ült, ölében tartva Palkót. Most is jól emlék­szem, hogy a kis fenyőfa meséjét mondogatta halkan s e közben gesztenyeszin fürtös fejecskéjét simogatta. A vigasz-forrásból csak az első csöpphöz nehéz hoz­zájutni, ha ezt megnyerhettük, akkor a többi önként kínálkozik. Milyen erőteljes szép kis fiú — gondol­tam — mennyit nőtt és erősödött s mily okosan tekint a beszélőre. . . ah, de úgy mégsem néz többé soha senki, mint az elvesztett kedves kis leány! . . . Szivem összeszorult, de csak egy pillanatig, a másik pillanat­ban már egy rémes gondolat kopott meg, mely kiszo­rított minden más érzelmet: istenem! vájjon nem ért-e még egy másik borzasztó csapás ? Vájjon Pál nem tört-e meg végképen ? Oh, ha ez nem történt, akkor én háladatos leszek és megnyugszom a sors végzésében! Nem mertem jelt adni ébrenlétemről, nem mertem megkérdeni, a­mitől rettegtem. . . — Mari néni! mama rám nézett. . . — Csendesen kicsi Palkó, ne ébreszd fel a mamát. Ekkor nem tudtam tovább kiállni és felkiál­tottam. — Hol van Pál ? Ugy­e meghalt ? Ne tagad­játok ! — Édes­apám nem halt meg! A templom­ban van! — Mondta a kis­fiú, oly természetesen, hogy rögtön megnyugodtan és nem felejtettem el előbbi fo­gadásomat. — Úgy van, édes Eszter, Pál templomozni ment — először anyja halála óta. — Betegségedben min­dég melletted volt, megtudta, hogy túl vagy a veszé­lyen, hogy aludni fogsz hosszasan és azért ment a templomba. — Mari! Tudja ő a dolgokat ? — Édes Eszterem, ne bajlódj te még ezekkel ! Különben nekem ki is kell néznem pár pillanatig, ad­dig itt van kis fiad . . . beszélj Palkó a mamának álla­taidról. — Tehát tudja . . . szegény Pál! várjon meg­vigasztalhatlak-e ? Add ide a kezedet kicsi Palkó, hajtsd ide a fejedet, igy ni... hát mondd meg csak nagyon szomorú édes­apa ? — Nem szomorú. Beh jó, hogy meggyógyult, mama! — s még szorosabban nyomta kis, egésséges arcát arcomhoz. Magamhoz szorítottam. — édes, kicsi fiam! — Aztán ismét egy kissé távolabb toltam. — De hát beszélj már, Palkó! — Nézze, mama, a rózsák újból­­nyilának. A szegfűkön is van még nyilás, mindig öntöztük, mig beteg volt. — Az ablakra tekintettem ; a szép bodros szegfűk oda nyomták szirmaikat az üveghez s úgy virítottak az aranyos őszi napfényben. Az asztalon rózsa- és rezedabokréta terjesztette kedves illatát a szobában. Ez illatra régi emlékek kaptak meg s a láb­­badozók áradozó érzelmességével hallgattam a kis­fiú csacsogását, s úgy tetszett nekem, mintha még egyszer átéltem volna e perceket. Lelkem úgy ringatózott a múltból a jelenbe, hogy a határvonalat nem tudtam volna elhúzni. De rendre egészen a jelenre szálltam, figyelmesen hallgattam a Palkó beszédét mindenféle állatról és gazdasági dolgokról s azt kérdeztem ma­gamtól, hogy: hát honnan veszi ez a hatéves gyermek azt a tapintatos gyöngédséget, hogy mindenről beszél s mégis­ óvatosan kerüli ki a legcsekélyebb dolgokat, melyek a nagy gyászra emlékeztethetnének ? Egyszerre szívem nagyot dobbant, a Pál lépéseit hallottam. Várjon hogy fogom látni ? Mivé tehette szegényt a keserű csalódás, a fájdalmas ébredés? Belépett. Arca nagyon halvány volt, de nyugodt. Szeméből eltűnt az az ábrándos távolnézés: mélység és béke sugárzott abból. Hozzám lépett, szó nélkül ha­jolt kezemre . . . Közös nagy bánatunkat először érez­tük így együtt. Azután kényeimet letörülve, erőt vet­tem magamon, de nem mertem megkérdezni, hogy mi történt vele ? Ő is előbb egyebekről beszélt s én nem győztem csodálni szelíd nyugalmát, azt a nyugalmat, melyet csak nagy fájdalmak legyőzése után tud valaki elsajátítani. Rövid idő múltán megfogta kezemet s igy kezdte: — Eszter, vannak dolgok, melyek nem enyész­nek el az által — sőt kissebbé sem válnak — ha hall­gatunk róluk. Tudom, te azt hiszed, hogy fájdalmas érzelmeket ébresztenél, ha megkérdeznéd, amit tudni óhajtasz, de ne hidd Eszter, mert az az elszomorító hír még akkor, az első pillanatban sem hatott szívemig. Máskor tudom, hogy lesújtott volna, akkor a két nagy gyász s az érted való aggodalom úgy eltorlaszolta szivemet, hogy a viharnak csak egy futó, hideg fuvalma érintette, s — különös az emberi szív, Eszter! — most már nem tudom érteni és még is úgy volt, hogy akkor ez a hideg fuvalom mintha egyhületet szerzett volna az égő sebnek, mig ha magára lő, talán egészen meg­tört volna. Pedig az én esetemet nem is kellene csaló­dásnak nevezni, mert ha valaki elismeri hibáját — mint én — az abból folyó rosszat természetes követ­kezménynek veheti. Hibás voltam Eszter, de érzem, hogy ennek elismerése egyúttal nem kezesség is az abból való kigyógyuláshoz. Most tudom, hogy nem kellene feltétlenül bízni minden emberben, de azt is tudom, hogy nem én leszek az, a­ki rámutatok, hogy ebben nem bízom. Erre nincsen bennem semmi tehet­ség s igy bizonyosan tudom, hogy még sokszor fogom helytelenül alkalmazni szívességemet s a­helyett, hogy jó tettet gyakorolnék, épen az ellenkezőjét teszem. De neked Eszter annyi gyakorlati tapasztalatod van, oly helyes tapintatod, hogy mindig akkor és úgy teszel, a­mint épen kell, azért a te cselekedeted mindig áldásos, egyedül ennek köszönhetem, hogy a dolgok jó fordu­latot vettek. Te mindig tudtad, hogy a bárány nem érti a gerlice nyelvét s ha a galamb bármint szereti is a tiszta búzát, a fecskének nem nagy szolgálatot ten­nél vele, ha ilyennel szinültig töltenéd meg a fészkét. Azt hiszem, hogy én a fáradtsággal gyűjtött tiszta búzát mindig a fecskének adnám, mig a galambot bogarakkal kínálnám s bizony nevetséges lenne, ha aztán azoktól bálát várnék. Lehet, hogy én is tudnék valamit írni a helyesen alkalmazott szívességről, a gyöngéd tapintatosságról, a tisztánlátás szükségessé­géről, de az aztán hasonlítana ahhoz, mint mikor a híres Adam Smith nemzeteket tanított meg gazdál­kodni, s maga a legrosszabb gazda volt a föld kerek­ségén. Szóval bennem volt a hiba, érzem én azt jól, egy ilyen ember nem is várhat részvétet, természetes­nek is találtam, hogy a Marin kívül senki sem volt mellettem . . . gondolkozó szép fejét meghajtva, szótla­nul ült néhány percig. Nem akartam zavarni, pedig úgy óhajtottam már megtudni, mi történhetett? A felzúdult tömeget mi csendesíthette le ? Mert hogy odakünn béke van, azt felismertem Pálról. Mari lépett be, Pál hozzáfordult: Édes jó Mari, kérem, beszélje el Eszternek, mi történt azután, hogy az orvos veszélyes­nek mondta állapotát, én addig kinézek Palkóhoz. — Áldott, nemes szivti ember — mondta Mari, amint Pál betette maga után az ajtót — most sem vagy te olyan emberek között, min­t megérdemelnéd! Azután hozzám lépett, ágyam szélére ült s el kezdett beszélni : — Hát édes Eszterem, emberi dolog történt; mikor az ügyek épen legrosszabbul álltak, terjedt el a faluban az a hir, hogy te haldoklasz. Erre általános megdöbbenés lett, a jobbakban felébredt az önvád, mert egy lélek sem volt a faluban, a­ki ne részesült volna valami jóságodban. Különösen a gyermekek vett­­ék szívökre a dolgot, több közülök fennhangon kez­dett sírni és megrohanták anyjukat, hogy hozzád akarnak menni. Erre az anyák is elérzékenyültek és fellázadtak férjeik ellen, akik akkor is épen gyülé­­seztek. Az a jó arcú menyecske, a­kit többször láttam nálad — tudod Eszter az, a­ki mindég azért áld, hogy a kis­fiát nem rémítették el a meszeléssel ? — az volt az asszonyok vezére, berohant a gyűlésbe, s mint mond­ják, így támadta meg a férfiakat: — Épen jókor szítják a tüzet szegény tisztele­­tes urunk ellen ! tudják meg, hogy a tiszteletes asz­­szony haldoklik ! Ugyan mondják meg, van kezeknek szivök ? Szégyeljék el magukat! Bizony, istenes dolog épen azok ellen fordulni, a­kik mindég olyan jók vol­tak mindnyájunkhoz! Bezzeg ők mindég mellettünk voltak legnagyobb bajainkban s mi épen akkor for­dulunk el tőlük, mikor az isten olyan nagy csapások­kal látogatja. Szép háládatosság! »Rendkívül nagy volt hatása az igazságos szavaknak, egy pillanat alatt az egész gyülekezet Ferke Bandi ellen fordult s a részvét oly hatalmasan kezdett mutatkozni, mint ahogy csak tömegeknél szokott nyilvánulni valami emberi érzelem. Az első felindulás hatása alatt felszó­lították a kurátort, hogy vezesse Pálhoz őket, mert bocsánatot akarnak kérni. S míg a férfiak erre­felé tartottak s Ferke Bandi Irtásra rohant, addig az asz­­szonyok legszebb tyúkjaikat fogták ki, legszebb piros varottas kendőikbe takargatták, hogy neked hozzák... Aztán még elbeszélte Mari, hogy ki mit mon­dott rólam, de hát e tekintetben a haldoklók is halott számba mennek, a­kikről tudvalevőleg »vagy jót vagy semmit”. Későbben megtudtam, hogy Márton Elek nagy örömét fejezte ki a dolgok jórafordultán, ő is épen ezt akarta és felszólította a híveket, hogy a­miért a hatóság rendeletéből rövid időn a nagy bérhátralék miatt meg fogják a dobot ütni udvarukon, ne essék ro­­szul, mert már annak meg kell lenni, ha törvény kezére vannak adva, igy megy. Pál erélyesen lépett fel és kijelentette, hogy: nem fog úgy menni s véglegesen elintézte az ügyet — én vagyok a hibás, én lakoljak érette, a múlt feledve legyen. A jövőt úgy kezdem, hogy ilyen dolgok többé ne ismétlődhessenek! — És erőszakát téve szelíd természetén, még azt a szót is megtanulta, hogy nem, s mikor helyén volt, mindég ki tudta mondani. (Vége következik.) A nők gyilkosa. (Francia regény.) Írta Hippolyte Audeval. (Folytatás.) — Ha ő már ott van, annál jobb! — gondolta magában s nekibátorodva, szilárd léptekkel haladt előre a sötétségben. — Majd beszélek én vele! Majd rápirítok sötét terveiért. Cecilia férjes nő. Nem gya­lázat-e az, elvonni őt imádott leányának ágyától.

Next