Fővárosi Lapok 1881. szeptember (198-222. szám)

1881-09-01 / 198. szám

Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 198. számához. Az intézetben a rajz­oktatást is kellő figyelem­ben részesítik ; egyik-másik növendék magasabb törek­vést is tanúsít s a többi közt egy selyem festésű, kályha­ellenző szabatos rajza és élénk színei által egészen jól hat. A réz- és bronztányérok etetett ékítményei (netz­­munka) elég csinosak s ezek, valamint a száz forintos díszes album a legnagyobb ellentétet képezik ama húsz krajcáros igénytelen vessző­fonású kosárkákkal, melyekből egész mutatvány látható, bizonyságául annak, hogy a luxus és közhasználati tárgyak készíté­sében is­merő bravourrá és szórakoztató játékká vál­­hatik a nők munkássága. Az állvány jobb és bal szárnyát a szabadkai ma­gánosok által kiállított tárgyak foglalják el. Feltűnő szépek az arany hímzés nagyszámú példányai. Csernetits T. és Dulits Krisztina egyszerűbb női ingjei is az ékít­mények szabatossága által válnak ki.Feltűnő szép azon­ban Leovits Simonné törülköző kendője, melyen az aranyszálak tarka selyem fonállal váltakoznak. Széleit vert csipke ékíti, melynek mintája meglepő ízléses; maga a hímzés két füzért ábrázol, rózsákból, s a kö­zepe táján szintén keskeny guirlandok ékeskednek. E becses darab ára nyolcvan forint, míg egy egyszerűbb selyem hímzésű törülköző húsz forintért kapható. Voj­­nits Simonné egy törülköző kendője három színt mu­tat: arany, kék és pirosas színt, s mégis alig találhat­ni festőibb hatást. A stilizált madár- és más állat ala­kok könnyed, szabatos rajzokat mutatnak. Figyelemre méltók Tipka Antalné, s Lipcsencsics A., hímzései is; ez utóbbi egy arany pruszlikot állított ki, melynek ér­téke száztíz forint. A fehér­ hímzést Moraveczné női régei előnyösen képviselik. Hajmunka is van a szabad­kai gyűjteményben, de szerencsére csak egy, többet nem bírtunk fölfedezni. Ezt Kopp Etel állíta ki sok más ízléses használati cikk társaságában. A haj­mű virágbokrétát ábrázol, tíz forintnyi értékben. Szemlénket azonban nem a tévedés, hanem a helyes felfogás egy ritka szép művével fejezzük be. Spitzer Károlyné egy batiszt zsebkendője a gyűjtemény egyik becses darabja. Közepét fehér selyemből hímzett hercegi korona ékíti, körülvéve borostyán levelekkel, melyek az arany hímzés rendkívül finom nemét kép­viselik. A kendő szegélyeit vékony, arany szálakkal áttört brüsszeli csipke futja körül. A női ízlés és gond valóban sikerült műve e kendő, s a kiállító kedves meglepetés tárgyául szánta, mert a tárlat fővédnök asszonyának, Coburg Lujza herceg asszonynak, aján­lotta föl. A bucsumi ,,királyné.“ (T.) Az erdélyi Érchegység elzárt tömkelegében lefolyt drámai eseményeken kívül, sok olyan mellékes epizód merült fel a múltban, melyek ha országos je­lentőségre nem emelkedtek is, e kis hazarész kormá­nyának évekig tartó elfoglaltatást szereztek s meg­annyi előjátékai voltak a később bekövetkezett gyá­szos jeleneteknek. A nép a maga szűk látkörével, tájékozatlanságban élvén, képzelt sérelmeivel, apróbb bajaival, merész ábrándozók, hitegetők játékszerévé válhatott s olyan sötét tudatlanságban tengődött, hogy egy nagy pecsétes levél, ha mindjárt katonai kicsit volt is az, vagy néhány érdemrendként bemutatott csillogó csecsebecse, teljesen képes volt az illető ma­gas küldetését bebizonyítni előtte, úgyhogy szakítva a törvényes felsőbbséggel a legmerészebb kalandokra kész volt magát kiragadtatni békés tűzhelyétől. Nem csoda tehát, ha ismételten akadtak készsé­ges ámitók, kik a jámbor földnép jóhiszeműségét ka­landos tervek érdekében zsákmányolták ki. És leg­sajátságosabb, hogy a nők is képviseltették magukat e téren s a havasok »királyai« mellett ott szerepel egy »királyné« is. Búcsúm község, mely épen a Detonáta lábánál felnyíló völgyekben fekszik, volt oly szerencsés, hogy a »királyné« magas személyiségének, 1846-ban rezi­denciájául szolgálhasson. E község lakói ősrégi idők óta bányaiparral foglalkoznak s mint ilyenek Abrudfalvával és Ker­­penyes községekkel egyetemben 1607-ben Rákóczy Zsigmond által a jobbágyság alól mentesittettek, kö­telesek lévén évenként száz piseta kénesébe foglalt aranyat szolgáltatni a kincstár számára. Bethlen Gá­bor csak annyit módosított e kiváltságlevelén, hogy a fejedelmi háztartást a szükséges vajon, mézen kívül együttesen huszonnégy báránynyal látták el. Már a nemzeti fejedelmek alatt sok panasz támadt a végre­hajtó közegek kapzsisága ellen, úgy hogy Apafy Mihály kénytelen volt a túlkapásokat rendeletileg, korlátolni, fejedelmi kegyelmével megerősítvén az előbbi fejedel­mektől nyert szabadalmakat. Erdély a leopoldi hitlevél alapján visszacsatol­­tatván Magyarországhoz, Hutter és Kibling nevű kincstári birtokosok jelentek meg a helységekben, hogy a szolgálmányokat kölcsönös egyetértéssel újra formulázzák. A megállapított feltételek azonban ál­landó viszály forrásai lettek, s minthogy a nép mindig talált biztatókat, nem egyszer nyilvános ellenszegülés­sé fajult az elégületlenség, úgy hogy katonai karhatal­mat kellett ellenök alkalmazni, így mindjárt a Hóra­lázadás leverése után 1790-ben majd 1819-ben s csak a legújabb időben 1837-ben is.Ekkor állítólag intelligens elemek, többi közt egy nagyenyedi ügyvéd, képezték a mozgalom rugóit s minthogy a megyei hatóságnak is fel­mondták az engedelmességet s a békítő kísérletek meghiúsultak: végre katonaság vonult oda, Wieser gyalogsági kapitány és Pócsa székely huszárszázados alatt. Búcsúm egyik mellékközségénél, Cserbánál, a szűk völgyi utat a katonaság eltorlaszolva találta. A torlasz tetején, kapára függesztve, ott állott a gyula­­fejérvári káptalantól másolatban kivett szabadság­levél, melyet a vezénylő Wieser százados kardjával leütvén, egyik kaszás ember megragadta lova kantá­rát. A katonaság erre előrohant s a falusi bányásznép csakhamar szaladásban keresett menedéket, üldöztetve mindenütt a huszárság által. Egy huszár a futókat labda módra kapta lovára s úgy dobálta a commissió elé. A büntetés azonnal kiméretett huszonöttől százig terjedő botütés alakjában a főbb cinkosokra, minek láttára a nagy lármával megindított mozgalom foly­tatásától a bucsumiak jónak látták elállani. Az abrud­­falviaknak lett volna ugyan kedvök egy Csora nevű ember vezérlete alatt megkísérlem még a szembe­szállást, de minthogy Abrudbánya elöljáróságától sza­bad átvonulási engedélyt nem nyertek, szépen abba hagyták a vállalatot s a nyugalom vidékszerte helyre­­állott. Már-már feledésbe ment a 37-diki feltámadás, midőn egy vásár alkalmával néhány bucsumi bányász Brádon találkozik egy Varga Katalin nevű nővel, ki elég kegyes volt panaszaikat kihallgatni, biztosítván őket, hogy ő nagy befolyásával az udvarnál is kikeresi igazukat. Nagy volt a kesergő falusiak öröme e kije­lentésre. Nem kutatták, nem kérdezték, van-e valami alapja a Varga Katalin nagyhangú beszédeinek, állí­tólagos befolyásának, hanem azonnal hazaszállították községükbe, mint kegyes úrnőjüket, s meg voltak szentül, győződve, hogy nyert pörük lesz. És az igénytelen kis nőcske, kit sem imponáló külsővel, sem a női szépség kellékeivel valami nagyon nem áldott meg a természet, s ki egyébként is jóval túl volt az élet delelő pontján, attól fogva valódi hatal­masságként kezdett szerepelni Búcsúm faluban, úgy hogy a tekintetes nemes megyei tisztség s az erdélyi gubernium és felséges kir. kormányszék fulmináns ren­deletei­, tilalmai dacára egész messiásként ünnepelték. Növelte tekintélyét az a körülmény, hogy küldöttsége­ket vezetett Bécsbe, kik ott kihallgatást nyervén, a sze­gény falusi nép együgyűségében azt hitte, hogy csupán az ő »királynéja« Varga Katalin befolyása eredmé­nyezte mindezt, s most már a felszabadulás órája ütött. Nem is törődtek sokat a felsőbbséggel, hanem annál szorgalmasabban adózgattak Varga Katalin udvartar­tásának költségeire, őt minden szükséges kellékkel bő­ven ellátván, s szemök fénye gyanánt őrizvén a község által neki kijelölt bucsumi udvarban. A harmadik vagy negyedik küldöttséggel ugyan majdnem pórul járt a nép királynéja, mert ekkor már Bécsben is megsokall­ták merészségét, s tiszteletreméltó küldött társaival egyetemben közönséges csavargók gyanánt haza­tolon­­coztaták. Csakhogy a legutolsó állomáson Brádon, Var­ga Katalinnak sikerült őreitől kiszabadulni, s ismét el­foglalta a nép kegyelméből rendelkezésére bocsátott székhelyét, s üzelmeit még nagyobb mértékben, de óvatosabban folytatta tovább. Megjelent ugyan a szom­széd városokban, mint Abrudbányán vásárok idején azután is, de 30—40 testőr követte levett löveggel mindenütt, kik életökkel is készek lettek volna őt bár­ki ellen megvédelmezni. Az érd ily részi főhatóságot, elképzelhetőleg, na­gyon feszélyezte, hogy egy gyönge nőszemély ellené­ben intézkedései hatástalanok voltak, s elkövetett mindent arra, hogy a veszedelmes néplázitót valami­képen ártalmatlanná tehesse. Szerfölött kényelmes expediensnek látszott Abrudbánya elöljáróságát nyerni meg a végrehajtásra, csakhogy a nemes tanács leg­kisebb kedvet sem érzett ahhoz, hogy magára hara­gítsa a szomszédos falusiakat s kereken kijelentette, hogy fogja be Varga Katalint az »illetékes hatóság«, de akkor is Abrudbánya határán kívül, mert nekik a múltak keserű tapasztalatai után minden összeütkö­zéstől óvakodniok kell. Végre is a görög keletieknek akkor ifjú püspöki vicariusa vállalkozott a bucsumi királyné kézrekerítésére. Csattogó kemény téli napon, 1848 januárjában, a gör. keletiek vízkeresztjét meg­előző napon hajtatott kíséretével Siaguna András Abrudbányára. Még azon az éjen kihallgatta a kincs­tárnál alkalmazott bucsumi erdővédőket Varga Kata­lin holléte felől; de azok úgy látszik nem merték beval­lani, félve lakótársaik boszujától s igy a püspök­biztos tájékozottság nélkül jelent meg a bucsúmezbi­­tori templomban, személyesen vezetve ott a vizkereszti istentiszteletet. Istentisztelet után az oltár lépcsőjéről tartott beszédben inté­z népet, földerítve Varga Ka­talin lelketlen ámításait s kiszínezve az engedetlenség súlyos következményeit is. Igen ügyes fordulattal azt kérdezte: lehet-e Varga Katalin nagyozó ígéreteinek hinni, midőn most nem mer ő előtte, mint a kormány egyik közege előtt, megjelenni. A népre nagy hatást tettek a fiatal püspök szavai s mert szentül meg vol­tak győződve Varga Katalin felsőbb küldetése felől, egy Pitók nevű ember rögtön ajánlkozott, hogy elhoz­za pártfogójukat, kinek semmi oka az uraktól tartóz­kodni. Varga Katalint a püspök ismételt óhajtására valósággal elé is vezették rejtekéről. A nép egész áhí­tattal nézte imádott úrnőjének belépését s fölhevült képzeletével azt vélte látni, hogy a püspök odahajolt hozzá s ruhaszegélyét megcsókolta. A kevésbé elfo­gultak azt álliták, hogy ellenkezőleg Varga Katalin borult le a püspök tisztes személye előtt, sőt annak kezet is csókolt. Bárhogy legyen, Siaguna igen előzé­kenyen fogadta a félelmes nőt, nyájasan társalgott vele s megbízta a Szűcs György lelkésznél előre megren­delt gazdag ebédre. Leírhatatlan volt a falusi együgyű lakosság örö­me, midőn látta, hogy az egyház feje is egész tiszte­lettel bánik az ő úrnőjükkel s azt szánba emeli és maga mellé ülteti. A szán villámgyorsan megindult a sima után, de a papi lak előtt meg nem állva, vág­tatott tovább. Csak ekkor kezdett a káprázat oszolni az elragadtatásában majdnem ujjongó tömeg szemei előtt. Vadállati üvöltéssel iramodtak Siaguna és kísé­rete után. Némelyek lóra kaptak s kiálták: »Add vissza királynénkat!« »Ne rabold el őt.« Igyekeztek a menekülőket beérni. Egy csapat keresztülvágott a Punkuri nevű erdőn, úgy akarva a nagy-hegynél a futók útját álla­­ni, de a négyes fogat szerencsésen tovaröpült a drága személylyel, kit Siaguna erős karjai fogtak le. Hogy a menekülés mennyire pillanat műve volt, mi sem bi­zonyítja jobban, mint az , hogy a zord téli idő dacára az egész hivatalos személyzet, Siagunával együtt, Szűcs papnál feledte felső ruháit. Tanakodni, késedel­­mezni valóban nem volt idő, különben a legborzasztóbb esélyeknek teszik ki magukat mindannyian. Varga Katalint, a havasok királynőjét, a gyula­­fehérvári vártömlöcbe csukták, s ott látták őt többen még 1850-ben is, de azután nyoma veszett, mert 1851- ben hatóságilag köröztették. Kiléte is rejtély mai na­pig. Állitólag egy kőhalmi szegényrendű kerekes neje volt s több rendbeli pőreinek folytatására zsákmá­nyolta ki a bucsumiak hiszékenységét. Bármi volt is e kalandornő, furfangos működése nem kis eseményt ké­pezett, egy nagy vidéken, hol két évig akasttá meg a dolgok rendes menetét. 1169 Fővárosi hírek. * Üdv a királynak, ki ma érkezett hazánk föld­jére, hogy jelen legyen a miskolc-táji nagy hadgyakor­latokon. Borsod tősgyökeres magyar népének hódola­tához az egész nemzet csatlakozik szívvel, lélekkel. Ő felsége, ki két héten át ismét tapasztalni fogja népünk őszinte és lelkes hűségét, a hadgyakorlatok bevégezté­­vel, e hó 16-dikán a gödöllői kastélyba vonul. A­z országgyűlést Budán szeptember 27- dikén nyitja meg s másnap este utazik vissza Bécsbe. Gödöllői tartózkodása alatt párszor belő Bu­davárába s legfelsőbb kihallgatásokat ad. * Greguss Ágost költeményei most kerülnek sajtó alá az »Athenaeum« nyomdájában és kiadásá­ban. A jeles iró a nyári szünet alatt válogatta össze azokat; mintegy húsz ívnyi kötetet fognak tenni s karácsonyra jelennek meg. Negyven évi munkásság idejéből valók. A legrégibbek 1844-ben jelentek meg először. A kötetbe nem lesznek föl­véve ama versek, művek, melyek a »Népek lantja« és »Mesék« című füzetekben még élénk forgalomban vannak. Az új könyv minden esetre egyik érdekes és értékes terméke lesz a karácsonyi könyvpiacnak. Az »Athenaeum« íz­léses kiállításban bocsátja közre. * Az akadémia új kültagjai mind levélben köszönték meg májusban történt megválasztatásukat. Néhányat e levelek közül már augusztus elején közöl­tünk, íme, hozzájuk még kettő. D’01 i v e c r o n a, svéd tudósnak az elnökhöz intézett sorai így hangza­nak : »Vettem f. évi junius 30-áról kelt levelét, mely­ben szíves tudatni velem, hogy a magyar tud.­akadémia május 19-diki összes ülésén engemet a tudós társaság kültagjává választott, oly cím s tisztelet, melynek becsét feledni nem fogom. Arra kérem, legyen leg­őszintébb köszönetem tolmácsa a magyar tud.­akadé­mia előtt a hízelgő kitüntetésért, s a társaság tagjait tegye bizonyossá, hogy mindig nagy megelégedésemre fog szolgálni, ha az akadémia munkálkodásában köz­lemények által, melyek a jog terén érdekelhetik, én is részt vehetek. Stockholm, julius 26. 1881. d’Olivecrona K., a svéd királyság legfelsőbb törvény­székének tanácsosa s az »Institut de France« levelező tagja.« — A Cayley angol tudós rövid levele pedig igy szól: »Uram! A legnagyobb örömmel vettem a megtisztelő hírt, hogy a m. tud. akadémia engem a maga jeles társaságába kültagnak beválasztott. Szives közlését megköszönve, arra kérem, fogadja mély tisz­teletem kifejezését, sat. Cambridge, jul. 28. 1881, A. Cayley.« * A nőiparkiállitás termeiben nem lankad az élet. Látogatók folyton nagy számmal vannak, teg­nap köztük volt gróf Lónyay Menyhért s Tisza Lász­ló is, kik megelégedésüket élénken nyilvánították. A *

Next