Fővárosi Lapok 1881. október (223-248. szám)

1881-10-22 / 241. szám

Szombat, 1881. október 22. 241. szám. Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barát­ok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre.............................8 frt Negyedévre...................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A vörös kereszt. (Elbeszélés.) Irta: Munkácsi Jenő. (Folytatás.) — De Endre! . . . Mit ? — Mit jelent e hóbort, azt akarod kérdezni ? Azt most nincs időn elmondani. Különben sem érte­néd meg. Míg te odajártál, nagy dolgok történtek, barátom. Épen e napokban végeztem be emlékiratai­mat. Fogjad. Olvasd figyelmesen, hogy tervem kivi­telénél annál biztosabban támogathass. E percben lépett be Brumenstädter, a­ki nem volt más, mint Újlaki »totum fac«-ja, több mint ötven éves férfi, terjedelmes vállakkal, rövidre nyírott tüs­kés hajjal és kifent deres bajuszszal. Hajdanába vasas őrmester volt, később zsandár, de a szeszes italok iránt tanúsított rendkívüli vonzalma miatt a kiérde­melt nyugalomba helyeztetvén, »ügyvédségre« adta magát. E pályán érvényesítette eddig félreismert tehetségeit, különösen oly végrehajtások erélyes foga­natosításánál, hol a főnök talán feszélyezve lett volna. Nem kevésbbé remekelt nyom nélkül megugrott adó­sok tartózkodási helyének és jövedelmi forrásainak kipuhatolása, hasonlóképen foglalás alá vonható, jó előre elrejtett ingóságok előkerítése körül. Most azonban pauzál, vagyis inkább uralkodik, mert előbbi főnökét némi véleménykülönbség miatt elcsapta magától és Ujlakyhoz szegődött, »gazdasági tanácsosnak«. Feszesen állt meg. — Blumenstädter! . . Mától kezdve fontos dol­gok teljesítése vár önre! — Azt én nagyon szeretem. . . Mi legyen az ? — Pontos megfigyelése és feljegyzése annak , mit mivel egy nő egész napon át. — Tehát asszony van a játékban ? Mindjárt gondoltam. Bizony az nagy dolog, uram! És itt egyet szippantott, balszemét behunyta, jobb szemöldökét felhúzta és nyelvével és ujjával cset­­tentett, ami a legérthetőbb képes magyarázata volt annak, hogy ő az ilyen dolgokban is jártas. — Úgy! ? Hm! Ötvenkettőben próbáltunk ilyen­félét is. — Annál jobb. Ismeri Stefanits Olgát? — Azt a barna kis táncosnőt a színháznál, a­kinek olyan gyönyörű válla, olyan gömbölyű bokája van? Hogyne ismerném! Valahányszor ballet van, mindig megbámulom azokat a szoborszerű idomokat s mindig irigylem boldog imádója sorsát. — Ámbár hogy szó a mi szó, de hallottam rebesgetni, hogy a kisasszony erényes lenne. És Brumenstädternek sikerült itt képének en­gedelmes izmait olyan furcsán szedni össze, hogy arca csakugyan kérdőjelhez hasonlított. — Hát az igen jó magára nézve, kedves Bru­menstädter. Hanem mindezeket én nem kívánom, tudni. Figyeljen ! Kötelessége lesz naponként pontos jelentést tenni arról, mit tett, hol és kivel járt, kit fogadott magánál a kisasszony. — Nagyon szép! De azt bizonyára tudni mél­­tóztatik, hogy az efféle foglalatosság igen sok pénzt emészt. Ujlaky a költséget mindjárt kifizette és Bru­menstädter elégedetten tért be a legelső mandolettis boltba, hogy néhány pohárka állással kellőképen elő­készüljön fontos feladatához. — Most pedig kövess Bus Gusztihoz, — szólt Endre. — De legalább néhány szóval nem fejtenéd meg e rendkívüli izgalom okát ? — Oh barátom! ő ismét új áldozatot kíván.­ — Kicsoda ? — Hát Olga! A táncosné... Barkaszi Kál­mánra, e ritka becsületes fiúra veté ki hálóját, ki pedig már vőlegény. — Még­sem értelek. — A napló majd megmagyaráz mindent. Sietek Gusztihoz. A viszontlátásig holnap. Haza siettem, mohó vágygyal kezdve a napló olvasásához. És miután az sokkal hivebben tükrözi vissza az én barátomnak ábrándos lelkét, mint a­hogy azt én elbeszélhetném, az önök szíves engedelmével felolvasom, s a szükséghez képest magyarázatokkal is szolgálok. Budapest 187­9 julius. . . „A nő elárulja önt tiz pisztolért, bizonyítja ezt Delila“. Dumas. »Ob Nóra! E lapokat szent fogadással szentelem a te emlékednek! Ezelőtt két évvel megtagadtalak, a mikor gyó­gyulni és talán feledni vágyva, az első bűntettet követ­tem el ellened és a »művészek báljába« mentem el pajtásaimmal. Mikor a terembe léptem, még nagyon kevesen voltak. Üdvözlöm ismerőseimet s a tisztelet-tourok után kedvetlenül vonultam egy félreeső helyre. A mellettem el-el suhanó alakokat, csak elmosódva, bi­zonytalanul láttam. A múlté, egészen az édes, a fájó múlté voltam, érzelmeim erőt vettek rajtam s én meg­rettenve vettem észre, hogy köny­ö pergett végig arco­mon. Félénken tekintek körül, ha nem vette­m valaki észre ... és ... és akkor a meglepetés, megrettenés és öröm villámsebesen váltakoztak szivemben. Mintha te suhantál volna el előttem. Egészen tel Édesem! Ugyanaz a gömbölyű hóváll. Ugyanaz a derült homlok, örök mosolygású kék szem, a legap­róbb eper­ajkak, kissé hajlott orrocska. Még a haja is egészen úgy fésülve, ahogy te szoktad, még a ru­hája is egészen olyan a milyben téged láttalak leg­először. Egyszerű rózsaszín tárlatán. Épen oly kecses bólintással köszön táncosának, mint te szoktál. Aztán jött a másik táncos. Felém közeledik. Tekintetem rá tapad. Ő rám veti ábrándos nagy szemeit. Oh Iste­nem ! Mintha csak a te megelevenedett szellemedet láttam volna. Homlokán tiszteletet parancsoló fenség, és ajkán mégis bizalomgerjesztő kedves mosoly, a kedves kis arcon pedig szende egyszerűség. Tégedet láttalak feltámadni Nóra! Nem tudtam levenni róla szemeimet és szívemet egyszerre gyorsabb dobogásra késztető valami kimondhatatlan kedves, fájdalmas érzelem Most leteszi táncosa. Én épen rendezőt keresek, aki bemutasson, midőn legyezőjével vállamat érinté Sassyné. (Sassyné az Ujlaky keresztanyja, Ujlakynál ke­rek tizenhat évvel idősebb, de arcának rózsái még oly épek, kedélye még oly eleven és üde, hogy harminckét évesnél többre nem merik becsülni. Ezt azonban csak diskretió mellett közlöm önökkel, hölgyeim. Különben igen szeretetreméltó úrnő és lelkes műpártoló ." Üdvözlöm és tovább akarok sietni, de ő ka­romba fűződik, mielőtt szóhoz juthattam volna, hami­san mosolyogva kérdi: — Nos, hova rohan úgy ? Juttasson nekem is egy pillanatot, drága kereszt­ fiacskám. Hiszen még van rá elég ideje, hogy annak a rózsaszín tündérnek bemutattassa magát. — Tudja, ki ő ? — Persze, hogy tudom! És igazán gyönyör­ködve szemléltem, milyen vágyteli, milyen olvadó te­kintettel nézte, majd elnyelte a szemével. Valóban szép leány. Csak az a kár, hogy kereszt­fiacskám ké­sőn jő. Látja, ott mindjárt mellette, azt a szépelgő ifjoncot? — Nos ? .. Ki az ?­­ — Bevallott lovagja és udvarlója. — És elfogadja udvarlását ? — De mennyire! No azért ne csináljon mind­járt olyan savanyú képet! Az a fiatal ember kezdő építész. Úgy beszélik, hogy őszintén szeretik egymást és mihelyt kissé ismertebb lesz a fővárosban, egybe­kelnek. Csöndes polgárias házasság, olaszországi uta­zás nélkül és lármás lakóival. Lássa, lássa, hogy ez nem magának való! — Igen, de hát ki e nő ? — Nem ismerné ? Ön, a­ki mindig a színészek és színésznők közt forog. — Igazán nem ismerem. — Nem ismeri Olgát, a színház második bal­erináját ! — Az lehetetlen! Olga egészen más alak. — Abban már igazat adok önnek. Ez a lány a színpadon egészen más, mint most itt. Ott ugyan­csak érti a kacérkodást, míg itt valami sajátságos szendeség, olyan egyszerű és mégis oly bűvös varázs ömlik el arcán, egész magatartásán, hogy én magam is meg vagyok lepetve. — De . . . hiszen annak fekete haja és fekete szemöldöke van. — Haha! Nappal nem látta soha? — Nem. — Alig hihetem. De így már értem, hogy nem­­ ismer rá. A színpadon fekete álhajat visel és feketére­­ festi szemöldökét. Remény­em, tudja, hogy miért teszik­­ ezt a színésznők ? — Igen, hogy a saját hajukat kíméljék. — És mert a színpadon a szőke hajnál sokkal hatásosabb a fekete. Hallgattam. (Folyt. köv.) A tábornok kastélya. (Francia elbeszélés.) Írta Hippolyte Lucas. Van egy vén lovagvár Bourges város közelében, melynek góth modor szerint épült tornyai azt adják tudtul a szemlélőnek hogy ez épület a hűbériség kor­szakában nagy szerepet játszott. Utolsó birtokosa, Morigny tábornok, ki eléggé ismeretes a dicsőséggel vívott afrikai harcokból, ide vonult vissza, néhány évvel ezelőtt, fiával és leányával. A Morigny-család nagy tisztelet tárgya volt a vidéken. Nem kevésbbé becsülték múltjáért, mint jelenjéért. Becsülték főleg tagjainak a történelem terén minden körülményben tanúsított ildomosságáért. »Acél kardjuk s arany szavak« volt. Ezt tartották felőlük a vidéken. A vén katona visszatérve birtokára, újraéledni érzé lelkében báró őseinek büszkeségét. Azt akarta, hogy az ő lakása fölényben álljon minden szomszéd birtokos lakhelyével szemben s méltán megérdemelje e nevet: »kastély«, melyet a környék adott neki min­den egyéb jellegzés nélkül. A főépületet újabb épüle­tek is környezték; a megnagyobbított park fasorai beláthatatlanok voltak ; azonkívül roppant terület szolgált e nevezetes birtokon vadászati célra s a tou­­rista urak látogatásának a tárgyát is nem egyszer képezték. Morigny urnak a gyermekei, György és Amália, nagyon szerették e kastélyt, melyben születtek. Főleg Amália el sem képzelhette, hogy boldogság másutt is lakozhassék, mint e lovagvár két tornya közt, me­lyet ő ezernyi emlékkel népesített be, a melyek közül csupán egy is elég volt arra, hogy őt egész napra bol­doggá tegye. Ő ekkor még ifjúságának, szépségének virágjában volt. Mindig kedvesnek, mosolygónak le­hetett látni. Gyöngéd, mélabús természete kellemes ellentétben állt bátyjának edzettebb, szilajabb termé­szetével. Györgyöt úgy lehetett nézni, mint az erő és

Next