Fővárosi Lapok 1881. október (223-248. szám)
1881-10-22 / 241. szám
Szombat, 1881. október 22. 241. szám. Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre.............................8 frt Negyedévre...................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A vörös kereszt. (Elbeszélés.) Irta: Munkácsi Jenő. (Folytatás.) — De Endre! . . . Mit ? — Mit jelent e hóbort, azt akarod kérdezni ? Azt most nincs időn elmondani. Különben sem értenéd meg. Míg te odajártál, nagy dolgok történtek, barátom. Épen e napokban végeztem be emlékirataimat. Fogjad. Olvasd figyelmesen, hogy tervem kivitelénél annál biztosabban támogathass. E percben lépett be Brumenstädter, aki nem volt más, mint Újlaki »totum fac«-ja, több mint ötven éves férfi, terjedelmes vállakkal, rövidre nyírott tüskés hajjal és kifent deres bajuszszal. Hajdanába vasas őrmester volt, később zsandár, de a szeszes italok iránt tanúsított rendkívüli vonzalma miatt a kiérdemelt nyugalomba helyeztetvén, »ügyvédségre« adta magát. E pályán érvényesítette eddig félreismert tehetségeit, különösen oly végrehajtások erélyes foganatosításánál, hol a főnök talán feszélyezve lett volna. Nem kevésbbé remekelt nyom nélkül megugrott adósok tartózkodási helyének és jövedelmi forrásainak kipuhatolása, hasonlóképen foglalás alá vonható, jó előre elrejtett ingóságok előkerítése körül. Most azonban pauzál, vagyis inkább uralkodik, mert előbbi főnökét némi véleménykülönbség miatt elcsapta magától és Ujlakyhoz szegődött, »gazdasági tanácsosnak«. Feszesen állt meg. — Blumenstädter! . . Mától kezdve fontos dolgok teljesítése vár önre! — Azt én nagyon szeretem. . . Mi legyen az ? — Pontos megfigyelése és feljegyzése annak , mit mivel egy nő egész napon át. — Tehát asszony van a játékban ? Mindjárt gondoltam. Bizony az nagy dolog, uram! És itt egyet szippantott, balszemét behunyta, jobb szemöldökét felhúzta és nyelvével és ujjával csettentett, ami a legérthetőbb képes magyarázata volt annak, hogy ő az ilyen dolgokban is jártas. — Úgy! ? Hm! Ötvenkettőben próbáltunk ilyenfélét is. — Annál jobb. Ismeri Stefanits Olgát? — Azt a barna kis táncosnőt a színháznál, akinek olyan gyönyörű válla, olyan gömbölyű bokája van? Hogyne ismerném! Valahányszor ballet van, mindig megbámulom azokat a szoborszerű idomokat s mindig irigylem boldog imádója sorsát. — Ámbár hogy szó a mi szó, de hallottam rebesgetni, hogy a kisasszony erényes lenne. És Brumenstädternek sikerült itt képének engedelmes izmait olyan furcsán szedni össze, hogy arca csakugyan kérdőjelhez hasonlított. — Hát az igen jó magára nézve, kedves Brumenstädter. Hanem mindezeket én nem kívánom, tudni. Figyeljen ! Kötelessége lesz naponként pontos jelentést tenni arról, mit tett, hol és kivel járt, kit fogadott magánál a kisasszony. — Nagyon szép! De azt bizonyára tudni méltóztatik, hogy az efféle foglalatosság igen sok pénzt emészt. Ujlaky a költséget mindjárt kifizette és Brumenstädter elégedetten tért be a legelső mandolettis boltba, hogy néhány pohárka állással kellőképen előkészüljön fontos feladatához. — Most pedig kövess Bus Gusztihoz, — szólt Endre. — De legalább néhány szóval nem fejtenéd meg e rendkívüli izgalom okát ? — Oh barátom! ő ismét új áldozatot kíván. — Kicsoda ? — Hát Olga! A táncosné... Barkaszi Kálmánra, e ritka becsületes fiúra veté ki hálóját, ki pedig már vőlegény. — Mégsem értelek. — A napló majd megmagyaráz mindent. Sietek Gusztihoz. A viszontlátásig holnap. Haza siettem, mohó vágygyal kezdve a napló olvasásához. És miután az sokkal hivebben tükrözi vissza az én barátomnak ábrándos lelkét, mint ahogy azt én elbeszélhetném, az önök szíves engedelmével felolvasom, s a szükséghez képest magyarázatokkal is szolgálok. Budapest 1879 julius. . . „A nő elárulja önt tiz pisztolért, bizonyítja ezt Delila“. Dumas. »Ob Nóra! E lapokat szent fogadással szentelem a te emlékednek! Ezelőtt két évvel megtagadtalak, a mikor gyógyulni és talán feledni vágyva, az első bűntettet követtem el ellened és a »művészek báljába« mentem el pajtásaimmal. Mikor a terembe léptem, még nagyon kevesen voltak. Üdvözlöm ismerőseimet s a tisztelet-tourok után kedvetlenül vonultam egy félreeső helyre. A mellettem el-el suhanó alakokat, csak elmosódva, bizonytalanul láttam. A múlté, egészen az édes, a fájó múlté voltam, érzelmeim erőt vettek rajtam s én megrettenve vettem észre, hogy könyö pergett végig arcomon. Félénken tekintek körül, ha nem vettem valaki észre ... és ... és akkor a meglepetés, megrettenés és öröm villámsebesen váltakoztak szivemben. Mintha te suhantál volna el előttem. Egészen tel Édesem! Ugyanaz a gömbölyű hóváll. Ugyanaz a derült homlok, örök mosolygású kék szem, a legapróbb eperajkak, kissé hajlott orrocska. Még a haja is egészen úgy fésülve, ahogy te szoktad, még a ruhája is egészen olyan a milyben téged láttalak legelőször. Egyszerű rózsaszín tárlatán. Épen oly kecses bólintással köszön táncosának, mint te szoktál. Aztán jött a másik táncos. Felém közeledik. Tekintetem rá tapad. Ő rám veti ábrándos nagy szemeit. Oh Istenem ! Mintha csak a te megelevenedett szellemedet láttam volna. Homlokán tiszteletet parancsoló fenség, és ajkán mégis bizalomgerjesztő kedves mosoly, a kedves kis arcon pedig szende egyszerűség. Tégedet láttalak feltámadni Nóra! Nem tudtam levenni róla szemeimet és szívemet egyszerre gyorsabb dobogásra késztető valami kimondhatatlan kedves, fájdalmas érzelem Most leteszi táncosa. Én épen rendezőt keresek, aki bemutasson, midőn legyezőjével vállamat érinté Sassyné. (Sassyné az Ujlaky keresztanyja, Ujlakynál kerek tizenhat évvel idősebb, de arcának rózsái még oly épek, kedélye még oly eleven és üde, hogy harminckét évesnél többre nem merik becsülni. Ezt azonban csak diskretió mellett közlöm önökkel, hölgyeim. Különben igen szeretetreméltó úrnő és lelkes műpártoló ." Üdvözlöm és tovább akarok sietni, de ő karomba fűződik, mielőtt szóhoz juthattam volna, hamisan mosolyogva kérdi: — Nos, hova rohan úgy ? Juttasson nekem is egy pillanatot, drága kereszt fiacskám. Hiszen még van rá elég ideje, hogy annak a rózsaszín tündérnek bemutattassa magát. — Tudja, ki ő ? — Persze, hogy tudom! És igazán gyönyörködve szemléltem, milyen vágyteli, milyen olvadó tekintettel nézte, majd elnyelte a szemével. Valóban szép leány. Csak az a kár, hogy keresztfiacskám későn jő. Látja, ott mindjárt mellette, azt a szépelgő ifjoncot? — Nos ? .. Ki az ? — Bevallott lovagja és udvarlója. — És elfogadja udvarlását ? — De mennyire! No azért ne csináljon mindjárt olyan savanyú képet! Az a fiatal ember kezdő építész. Úgy beszélik, hogy őszintén szeretik egymást és mihelyt kissé ismertebb lesz a fővárosban, egybekelnek. Csöndes polgárias házasság, olaszországi utazás nélkül és lármás lakóival. Lássa, lássa, hogy ez nem magának való! — Igen, de hát ki e nő ? — Nem ismerné ? Ön, aki mindig a színészek és színésznők közt forog. — Igazán nem ismerem. — Nem ismeri Olgát, a színház második balerináját ! — Az lehetetlen! Olga egészen más alak. — Abban már igazat adok önnek. Ez a lány a színpadon egészen más, mint most itt. Ott ugyancsak érti a kacérkodást, míg itt valami sajátságos szendeség, olyan egyszerű és mégis oly bűvös varázs ömlik el arcán, egész magatartásán, hogy én magam is meg vagyok lepetve. — De . . . hiszen annak fekete haja és fekete szemöldöke van. — Haha! Nappal nem látta soha? — Nem. — Alig hihetem. De így már értem, hogy nem ismer rá. A színpadon fekete álhajat visel és feketére festi szemöldökét. Reményem, tudja, hogy miért teszik ezt a színésznők ? — Igen, hogy a saját hajukat kíméljék. — És mert a színpadon a szőke hajnál sokkal hatásosabb a fekete. Hallgattam. (Folyt. köv.) A tábornok kastélya. (Francia elbeszélés.) Írta Hippolyte Lucas. Van egy vén lovagvár Bourges város közelében, melynek góth modor szerint épült tornyai azt adják tudtul a szemlélőnek hogy ez épület a hűbériség korszakában nagy szerepet játszott. Utolsó birtokosa, Morigny tábornok, ki eléggé ismeretes a dicsőséggel vívott afrikai harcokból, ide vonult vissza, néhány évvel ezelőtt, fiával és leányával. A Morigny-család nagy tisztelet tárgya volt a vidéken. Nem kevésbbé becsülték múltjáért, mint jelenjéért. Becsülték főleg tagjainak a történelem terén minden körülményben tanúsított ildomosságáért. »Acél kardjuk s arany szavak« volt. Ezt tartották felőlük a vidéken. A vén katona visszatérve birtokára, újraéledni érzé lelkében báró őseinek büszkeségét. Azt akarta, hogy az ő lakása fölényben álljon minden szomszéd birtokos lakhelyével szemben s méltán megérdemelje e nevet: »kastély«, melyet a környék adott neki minden egyéb jellegzés nélkül. A főépületet újabb épületek is környezték; a megnagyobbított park fasorai beláthatatlanok voltak ; azonkívül roppant terület szolgált e nevezetes birtokon vadászati célra s a tourista urak látogatásának a tárgyát is nem egyszer képezték. Morigny urnak a gyermekei, György és Amália, nagyon szerették e kastélyt, melyben születtek. Főleg Amália el sem képzelhette, hogy boldogság másutt is lakozhassék, mint e lovagvár két tornya közt, melyet ő ezernyi emlékkel népesített be, a melyek közül csupán egy is elég volt arra, hogy őt egész napra boldoggá tegye. Ő ekkor még ifjúságának, szépségének virágjában volt. Mindig kedvesnek, mosolygónak lehetett látni. Gyöngéd, mélabús természete kellemes ellentétben állt bátyjának edzettebb, szilajabb természetével. Györgyöt úgy lehetett nézni, mint az erő és