Fővárosi Lapok 1881. október (223-248. szám)
1881-10-18 / 237. szám
Kedd, 1881. október 18. 237. szám Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, "barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frk Negyedévre.......................4 írt. Megjelenttésti ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI lapok. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A Ladányi ligetiben. (Beszély.) Sziklai Somától. Az utas, ki az országúton lassan döcögő hintón ült, merengő szemekkel tekintett végig a tájon. A nyugovóra hajló nap tányéra végső sugarait veté a liget zöld lombjára és az alacsony dombon épült csinos kastélyra, mely a kies erdőcskéből kimagaslott. Csodás, kísérteties fényben tündököl az úri lak ablakainak hosszú sora. Azután lassan-lassan, elbágyad a fény, elhal a búcsúzó sugár bűvös ragyogása. Beáll a szürkület, az a nyári szürkület, mely még talán egy egész órán át fél világosságban fogja tartani a tájat. Ünnepi csend nyugszik a regényes vidék felett, csak a távolabbi lombok közül hallatszik ki néha-néha a madarak csicsergése és csak azok a finom fehér szálak úsznak és röpködnek fönt a levegőben a magános utas feje fölött. Merengve tekint ez végig a gyönyörű tájon, a kastély ablakain megtörődő napsugáron, a bóbiskoló lombokon és merengve, gépiesen huzgálja le öltönyéről a bikanyál odatapadt finom szálait. De azok nem engednek, odatapadnak erősen a szövethez, s nem engedik magukat elűzni, úgy miként nem engedik magukat elűzni azok az éber álmok sem, azok a merengő gondolatok, azok a fájó édes emlékek sem, melyek, mint felhők a láthatáron, fel-feltünedeznek lelkében, agyában. Boszússá lett. Nem szereti az érzelgősségeket. Elűzte ezeket magától eddig kitartóan, buzgón, mint ahogy el szoktuk űzni arcunkról az alkalmatlan legyeket. Elűzte magától. Persze könnyű dolga volt odakünn a külföldön, a messze Amerikában, hol csak a számító, hideg ész uralkodik, hol fáradnia és küzdenie kellett, hogy csak a mindennapi kenyerét is megszerezhesse, nehogy éhen veszszen. Ott nem volt ideje ahhoz, hogy az érzelgősséget vendégül fogadja és szívvérével táplálja. Ott nem volt idő a merengésre, mert ott még az idő is pénz. Ott még az időt sem vesztegetik ingyen. Könnyű volt ottan. De bezzeg máskép érzi magát mostan , csak megpuhult a lelke, mint ahogy megpuhul a száraz talaj, ha eső cseppje áztatja, — most, midőn húsz hosszú év után ismét végiglegelteti szemét az ismert tájon, szülőföldje erdős-halmos vidékén, midőn ismét zizegni hallja leveleit annak a fának, mely már egy emberöltő előtt is virult és álomba ringató lágy susogásával, — midőn ismét beszívhatja azt a levegőt, mely már a gyermek keblét is dagasztá. Egyszerre fölveri álmából valami fájó, szomorú dallam, melyet talán valamely csősz fiú lújt el furulyán. Oh az az ismerős dallam, oh ez a szomorú, fájó szöveg! Húsz éve nem hallotta sem a dallamot, sem a szöveget, hanem azért ráismert az előbbire, eszébe jutott az utóbbi. És önkénytelenül is elsuttogta a népdal két sorát: »Jó lesz ott lent megpihenni, Oda lent majd nem fáj semmi« ! . . Oh mikor ő még ezt maga is elénekelte, eldúdolgatta erdőben, ligetben, mikor a Karola gyönyörű, fekete szemeire gondolt! De nem szabad fölkelteni a szív halottait! Hadd nyugodjanak az emlékek foszlányai, a múlt hajóroncsai, ott lenn a mélyben, annak a tengernek a fenekén, melyet úgy hívnak, hogy szív. Igen ám, ha ott nyugodhatnának, mikor ezt a dalt hallja, mikor ezt a kastélyt látja. Szórakozni akar. Odaszól a kocsishoz, aki kényükre ereszti a lovakat s csak néha-néha sietteti egyegy ostorpattogtatással a cammogó állatokat. A kocsis hátrafordúl s végig bámul az utason, a ki most szólítá meg először. — Parancsol, nagyságos uram? — Kié ez a kastély, barátom ? — Messze vidékről való lehet a nagyságos úr, ha a Ladányi grófok kastélyát sem ismeri, úgy ám, bizony, mert ez itt a Ladányi kastély. Az utas nyugodtan nézett a kocsis kémlelő arcába s csak annyit mondott: — Hallottam hírét a Ladányi családnak. Előkelő, gazdag családnak mondják. — Bizony előkelő, gazdag család. — Hát ebben a kastélyban kik laknak ? — Hát a méltóságos úrék. — Kicsodák azok a méltóságos úrék ? — Hát Ladányi Károly gróf úr, meg a méltóságos asszony: Szentirmai Karola. Az utas arcát könnyű pír futotta át; el is fordult gyorsan s aztán megint Csak úgy fél vállról kérdé: — Ez az egész határ Ladányi-uradalom ? — Az ám. Pedig ez csak kis része az egész örökségnek. — Aztán, hát mindent ez a — hogy is hívják — Károly gróf örökölt ? — Mindent. — Tán egyetlenegy fiú volt ? A kocsis egyet-kettőt dünyögött s csak azután mondá rosszkedvűen: — Dehogy egyetlenegy, dehogy egyetlenegy. Volt leiz a méltóságos úrnak még egy bátyja is. Hanem hát hagyjuk inkább, furcsa történet ez. — No hát akkor inkább beszélje el, ha furcsa, mert én annál kíváncsibb vagyok rá. — Hát hiszen a dolog furcsa, nagyon furcsa, hanem tulajdonképen mégsem valami különös. — Hogy érti ezt kelmed ? — Hát csak úgy, hogy volt a megboldogult méltóságos úrnak még egy fia, egy idősebb fia is, akire az egész rengeteg vagyon nézett, míg a fiatalabbat, ezt a Károly grófot, mint másodszülött fiút (én tudom ezt, mert akkoriban a boldogult grófnál, mint kocsis szolgáltam), papnak szánták. Csak olyan közönséges szegény papnak. Hogy a rengeteg vagyon el ne kallódjék. — Hát aztán ? — Hát egyszer csak az a dolog esett, hogy a fiatalabb úr sikereken kijelentette, hogy ő belőle hiába csinálnak papot, mert ő belőle hamarabb válik vályogvető cigány, mint pap. Nem akar ő kántálni, misézni, nem áhítozik a pluviále meg a stóla után. Szó a mi szó, nem lesz belőle pap. — S nem is lett belőle ? — De nem ám. Mert hát — és itt kezdődik a csodálatos a dologban — egyszer csak eltűnt a Zsiga úrfi, az idősebbik fiú, akire az egész nagy dominium várt, és bárba tűvé tettük is érte az egész kastélyt, meg az egész vidéket, nem került az meg soha többé. A kocsis elhallgatott. Az utas pedig csak néhány másodpercnyi szünet után kérdé: — És nem is került meg soha ? — Hát végtére csak megkerült leiz az, hanem persze nem élve, s csak úgy halva! Valamikor hetek múlva halászták ki a halasi érből. Nem is ismert arra semmiféle élő ember. De a tudós doktorok, azok mindjárt megmondták, hogy ez senki más, mint a Zsiga úrfi. Pedig hát vagy ő volt, vagy sem. El is temették aztán olyan fénynyel, olyan pompával, amilyent ez a vidék ötven éve nem látott. Az utas rámeresztő szemeit a szivar felkavargó füstjére, megbámulta a kék karikákat s a foszladozó alakokat, melyek fölfelé gömölyödtek s aztán a semmiségbe tűntek. Csak nagy vártatva kérdé: — Hát Károly úrfi ? — Károly úrfi ? Hát biz az aligha nem örült a bátyja halálának. Nem is gyerekség ám az ilyen úri gazdagság, meg aztán az olyan gyönyörű asszony, mint a minőt feleségül kapott az a -majd megmondtam micsoda. Nem is hiszem ám, hogy ő ebben a dologban — no mondjuk: ebben a csínyben (mert nem hiszem én ám azt, hogy a Zsiga úrfi saját jószántából ugrott be az érbe!) — hogy is mondjam . . . Mit akar ezzel mondani, öreg ? Csak nem gyanúsítja a boldogtalannak saját, édes öcscsét ? A kocsis csak rázta a fejét és nagyokat eresztgetett a makra pipájából. Nem szólott semmit, csak dömmögött magában valamit. Talán épen ezt dömmögte: — Ne szólj szám, nem fáj fejem. A szekér az erdő széléhez ért. Az utas nem állhatta tovább egy ültében. Valami forrt, valami pezsgett bensejében, ereiben. Megállíta a szekeret s egy gyors ugrással, lent termett. Előre küldte a kocsist a szekérrel, csak haladjon szép lassú lépésben az országúton és várja őt be az erdő másik szélén. Majd ő az árnyasabb ligeten vág át , aztán belépett az erdőbe. Lábainál egy gyors ugrással tova siklott a fürge gyík és megzizegteté futtában a bokrokat. Fent az ágon, lekandikált rá nevetve a kis evet, s jó kedvvel tördösé fogaival dióját. De a vándor nem ügyelt reá. Révedező lélekkel, álmodozó szemekkel haladt tova, s midőn a sudár fák édes suttogása, midőn a csattogó, éneklő, fütyülő erdei kis énekesek fájdalmas, vagy csicsergő dala delejes éberálomba ringató, azt képzelte, mintha ő a mesebeli királyfi volna, a ki vakmerő bátorsággal behatolni merészelt a megbűvölt, megbabonázott ligetbe. S úgy tetszett neki, mintha ő is értené, hogy mit csicsereg a madár, hogy mit susog a lomb. Mintha mind megannyi a régi kedves ismerőst üdvözölné benne, mintha a rigó azt fütyülné: Hozott Isten ! Hozott isten! Mintha a terebély fa lombja azt susogná: Hol vesztegeltél eddig ? Hol tengetted napjaidat, távol tőlünk, ifjú korod barátaitól, gyermekjátékaid színhelyétől ? S mintha e csicsergés, mintha e suttogás rejtelmes, bűvös varázsmondat volna, mely a zárt kilincset megnyitni képes emlékeinek, s múltjának zárva tartott ajtaja is egyszere bűvös kezek érintésére megnyílott és megjelentek előtte az árnyak, melyek egy emberöltő óta nem kisértették többé, s melyek most hol kínozták és gyötörték, mint a vérengző Rikhárd árnyai, hol édesen, suttogva csókolva repkedték körül, mint a szentivánéji álom vidám, pajkos manői. ... Oh nem használ neked semmit a húsz évi távollét, Amerika józanító levegője, a küzdelem a létért, a feledni vágyás ; itt újra kell érezni és sajogni, mint ahogy a behegedt seb is újra sajog, ha a köteléket leszakítod róla. (Foly. köv.) A lelkészlak. (Norvég elbeszélés.) Írta Kielland Sándor. (Vége.) Az atya gyakran kérdezte őt, vájjon nem vallhatná-e be neki, mi nyomja a szivét, mert érezte, hogy valamely titoknak kell a dologban lappangani. De ha Rebeka atyjának tiszta szemébe tekintett s látta derűit, nyílt arcát — lehetetlenségnek tartotta, ama homályos foltot megközelíteni s csak sírt. Olykor rágondolt a jó Hartwigné asszonyság puha kezére; de az asszonyság is idegen volt s távol lakott tőlök, így aztán nem volt egyéb hátra, mint egyedül csöndesen küzdeni, titokban, hogy senki észre ne vegye. És ő, az ifjú, aki elment a nagy világba derűlt arccal és nyomott kedélylyel! Fogja-e őt Rebeka újra látni ?-------Ó, hová rejtse ő magát el, ha az ifjúval valaha találkoznék ? Ez ifjú elválaszthatatlan kapcsolatban volt Rebekának minden kedélyével, fájdalmával, de minden legkisebb keserűség és harag vagy neheztelés nélkül.