Fővárosi Lapok 1881. október (223-248. szám)

1881-10-19 / 238. szám

Szerda, 1881. október 19 238. szám Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt, negyedévre...................4 frt. Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Kárpáti dalok. 1. Alomba mélyedett a Tátra, Zugó fenyves elhallgatott, Ránk felhőzésen kandikálva Sápadtan kémkedett a hold . . . Kéz kézben, szomjas ajk az ajkon, Szivünkben édes szerelem ; Szeretnünk egymást ne szabadjon, Szeretnünk egymást végtelen ? ... Az éjnek vándor, bús lovagja Sötét felhők alá merül, — Hús szellő kél s azt panaszolja: Oly kínos élni egyedül. II. Titkunkat ellesé a hold, Tovább adták a csillagok — És viszhangzott a végtelen : »Más értem, mi a szerelem !« III. A­hol gyakorta megpihentünk És csókba olvadott szerelmünk : A suttogó fényük alatt: Áldott legyen a deszkapad, A gyalulatlan deszkapad. Arany trónon koldus királyok Oly boldogok sohsem valátok, Mint suttogó fényük alatt Mi rajtad: áldott deszkapad, Gyalulatlan, kis deszkapad. Márkus Miklós. -----------------­ A ladányi ligetben. (Beszély.) Sziklai Somától. (Folytatás.) Íme, itt a tisztás, hol gyermekkorodban ártatlan játékaidat játszottad, itt van a virágos ágy, melynek rózsáiból korán elhunyt anyád számodra bokrétát kö­tött s mialatt feltűzte azt kis ruhádra, oda tapasztá sze­rető ajkait a te mosolygó szemeidre. Itt a kis pad! . . De hol van az az ébenfürtű, tündöklő szemű erdei tün­dér, mely e kis padon annyiszor hozzád simult; az az ele­ven ragyogó kép,melyhez ébren és álmaidban imádkozni szoktál, szívednek tündöklő királynője, kinek öltönye szélét annyiszor csókoltad és öntözöd könyeiddel ? Hol van az édes alak, mely midőn átfont karjaival, mint repkény a tölgyet s midőn ajkaidra tapasztá forró kis ajkait, azt sumgá­­lom­ ittasan. Oh ha most elbűvölné valaki ezt az erdőt, ha száz éves álomba ringatná a lombokat és embereket és mi szenderegnénk itt egy­más karjaiban, egymás keblén, száz évig, egy egész örökkévalóságon át, mint a csipkerózsa álmodója, a­ki feltalálta az ő imádott királyfiát! Hol van ez édes leányalak, hol van ez édes suttogó ajk ? Másnak kar­jaiban, másnak keblén. S hol vannak a te bűvös áb­rándjaid ? Elfújta az idők szele, mint ahogy a szellő elfújja az országút porát. S te magad most kietlenben, pusztában. S amott távolabb fehérült a halasi ér, az a kis ér, mely a liget közepén nagy katlanba szorulva, gyönyörű erdei tavat képez, melyen esténként színes lampionokkal ékesített ladikokon csomnakáztak, éne­kelve vagy merengve, tán titokban még csókolódzva is. S aztán -­ok ezek az emlékek! Hogy ugrott be egykor abba az erdei tóba, hogy úszott benne kétség­beesve, harcot vív a széllel, viharral, hogy ragadta meg a fuldokló üstökét, hogy ráncigálta maga után a partra, hogy érte azt el aléltan, s hogy ismerte fel a szeren­csétlenben az ő saját édes testvérét, a­kit annyira sze­retett, az ő öcscsét , Károlyt. Csókjaival, öleléseivel ébresztgeté az ájultat, s mikor az fölébred s fölveti szemeit, gyűlölettel löki el magától a mentő kezet. »Légy átkozott, átkozott mindörökre. Ragadjon raj­tad az öcséd vére, az én vérem. Te vagy az oka, hogy meghalok, ha ma nem, hát holnap, ha holnap nem, hát holnapután. Mért születtél te én előttem, mért vagy épen te az idősebb ? Miért száll emberi jogon te reád minden kincs, gyönyör és élv ? Miért terem az én számomra csak a csuklya, a nyomor, a tengés? De én nem akarok elevenen meghalni, én élni akarok , élni és élvezni. Megveszem tőled az elsőszülöttség jo­gát, mint ahogy Jákob megvette Ezsáutól. Megve­szem tőled, kívánj, szólj mit adjak ? Hahaha, igaz, hisz semmim sincs, semmim, csak a leendő csuklyám, csak a cingulusom, csak a breviáriumom. De azért mégis megveszem tőled. Add el nekem, add el és úgy foglak szeretni, szívből, igazán, mint ahogy most gyű­löllek, szívből, igazán. Add el az elsőszülöttségedet, ha nem az én kedvemért, hát annak az angyalnak a kedvéért, a Karola kedvéért,­­ a kit én szeretek, a ki nélkül élni nem bírok, a ki miatt megölöm maga­mat s ha magamat nem, megöllek tégedet ... ha ma nem, hát holnap, ha holnap nem, hát holnapután.« Lázban beszélt, de igazat beszélt. Lázban mondta, de csak azt, amit szivében érez s amit a láz őrjöngése nélkül el nem mondana. S mindezt annak a Zsiga bátyjának mondja, a ki őt mindig szerette, kényeztette, dédelgette. Az utas már rég egy helyben áll, már rég nem mozdul helyéből, mintha odaszegezték volna. Ráme­reszti szemeit a talajra, nézi, hogy ugrándozik a gyík, hogy cirpel a tücsök, hogy fúródik be botja a lágy talajba, hogy szakítja ki azzal tövestül az erdei vad­virágokat, nézi, nézi és nem lát mindebből semmit. Hanem csak annyit lát, azzal a másik, azzal a belső szemével, hogyan hajol egy gyönyörű ébenfürtű fej egy papírdarab fölé, hogyan telik meg könyekkel az a tün­döklő szem, hogyan hanyatlik le a fej a pihegő mellre s hogyan tör ki zokogásba az az édes piros ajak s aztán látja, hogy azok a szép szemek, hogy merednek újra s újra arra a papírdarabra, amelyen ennyi van írva: »Karola! visszaküldöm jegygyűrűdet; titokban adtad, titokban küldöm. Légy boldog«. Az az irás pedig az ő saját keze írása. Mélyebben s mélyebben fúródik be botja a por­hanyó talajba, egyre nagyobbodó erővel szakítja ki a pici erdei virágot, szétmorzsolja, szétgázolja a nehéz bot ólomvégével s ő mindebből mitsem lát, mitsem tud. Ő csak annyit érez, annyit tud, hogy ő már most nem él, hogy ő már most halott; hogy az ő holt­tes­tét kihalászták a halasi érből s eltemették oly fény­nyel, oly pompával, milyent még e vidék nem látott ötven esztendő óta. Felocsúdik álmából s tovább megy, tovább an­­dalog az erdei ösvényen." Most már igazán boszanko­­dik önmagára. Mi szüksége volt neki minderre ? Mi szükség volt arra, hogy elhagyja a távol Amerikát, mely húsz év óta már hazája volt, hogy kiálljon szél­vészt, vihart; hogy lásson habzó tengert, zugó hullá­mokat ; hogy reszkessen heteken át életéért, csak azért, hogy egy fél napra megnézze még egyszer — még egyszer és utoljára — azt a helyet, ahol született, azt az édes arcot, azt a szép szemet, amely számára ő már halott. Csak azért, hogy egy percre megnézhesse azt, a­ki most már az ő nevét viseli, és mégsem az ő neje, ifjú kora ideálját, egész életének titkos eszményképét, egy percre, titokban, futólag, lopva. S hogy azután ismét felüljön arra a hajóra, újra kiálljon szélvészt, vihart, lásson habzó tengert, tajtékzó hullámokat, újra reszkessen életéért s aztán újra kikössön az uj világban — utóljára.. . s temesse el magát ott újra elevenen, amíg csak meg nem hal ott — másodszor is, igazán. Ez alatt tovább halad, lassan, fáradtan, földre sütött szemmel. S amint végre fölveti szemeit, kövül­ten áll meg egyhelytében. Előtte, pár lépésnyi távol­ságban, zöld lugosház fedele alatt egyszerűen öltözött előkelő hölgy ül, könyv olvasásába merülve. Az egy­szerű világos ruha finom, nemes alakot fed; a meren­gő nyugodt arc egykori rendkívüli szépségre mutat és a csodálkozva föltekintő szemek lágy, nedves fénye még most is egész üdvösség varázsát sugarazza szer­teszét. Kétségtelen: meglátszott ez alakon a hosszú idő változtató, idomító keze, ő fölötte is megcsattog­tatta szárnyait az idő ragadozó madara; de megma­radt rajta még húsz év után is a báj egy üde ár­nyalat. A magányos utas csak egy percre állott meg mereven, bámulva; csak egy percig érzé hevesebben lüktetni ereit és kissé kipirulni arcát; csak egy percre érzé egy elvesztett emberélet szemrehányását; csupán egy pillanatra érzé egy távoli, édes múlt hódító, ká­bító lehelletét, mely körüllengő lelkét,­­mint az ébre­­dezőt valamely édes álomnak még szét nem foszlott varázsa ; akkor aztán lassú léptekkel közeledett a cso­dálkozva a reá tekintő hölgy felé s mélyen meghajtá magát, kalapját megemelve. — Bocsánat, asszonyom, — mondá, — a sűrű erdő árnyas zöldje túlságos bivogatón intett felém és én nem állhattam ellent csábításának. S talán meg is bocsátható egy eltikkadt utasnak, ha engedély nélkül behatol a más ligetjébe és bőkezű tékozlással szívja be az idegen levegőt. A hölgy nyájasan mosolygott feléje és szeretet­reméltó udvariassággal kínálta meg pihenő helylyel — Foglaljon helyet, uram­. (Oh az az édes, lágy hang)! — Köszönettel engedelmeskedem, asszonyom. S ha nem volnék túlságosan szerénytelen, még egy ké­relmet kockáztatnék. — Beszéljen, uram. — Kínálja meg, kérem, asszonyom, az eltikkadt vándort egy csésze hűsítő tejjel. (Vége köv). A bolond. (Francia beszély.) Közli Török Árpád. Egy reggel Thibault úr rémülve lépett be sógo­rához, Champinhoz. Rosszul mondtuk, mert nem lépett, hanem ro­hant a terembe, hol Champin ur és neje egy karszék­ben félig fekvő s háromnegyednyire alvó helyzetben pihentek, mint oly becsületes emberek, kik reggeli után hirlapolvasásban keresnek szórakozást. Miután fölriasztá őket az édes álomból, Thi­bault ur kimerülten egy székre veté magát, mely irtóz­­tatóan recsegve, majd hogy rögtön szét nem hullott. — Nagy isten! mi baj van ? — kiáltanak egy­szerre Champin ur és Champin asszony. Thibault ur, homlokát tölté és pihegett; hom­lokán a veríték nagy cseppekben gyöngyözött; a vér fejébe tódult; s lehellete bátran versenyezhetett volna egy kovács futtatójával. Világos, hogy szokatlan futás idézte elő kimerültségét. Champin ur és neje, mintegy villanyütéstől érintve, ijedten ugrottak föl székeikről s egyik Thi­bault ur kalapját, másik pálcáját igyekezett hatalmába keríteni s egyszerre ismétlek: — De nagy isten! mi történt ? — Ah, barátom! — sóhajtá Thibault úr. A terjedelmes személyiséget nem volt könnyű elérzékenyítni. Nagy barátja vala a gondatlan életnek s gyö­nyöreinek ; mások szerencsétlenségén soha sem keser­gett ; semmi szerencsétlenség nem volt képes őt meg­indítani ; vagyona nagy volt ép úgy, mint termete, szakácsnője nagy művész s emésztő szervei soha nem tagadták meg a szolgálatot.

Next