Fővárosi Lapok 1881. november (249-273. szám)
1881-11-01 / 249. szám
Kedd, 1881. november 1. 249. szám Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: ..Félévre................................8 frt .Negyedévre.....................4 írt. MegjelenikÁss ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A temető. Iskola a temető; sírdombokon ülve tanulhatsz S ott amit elgondolsz, mélyen a szívbe nyomul. Minden fejfa örök bölcsesség’ néma tanára, Melynek leckéit vidd haza, s el ne felejtsd. Minden sírkő egy kalauz, tele írva tanácscsal, Minden sírhalom, egy ünnepi szónoki szék. Bár a hiú maradék dúsnak magas oszlopot állít És a szegény sírján egyszerű fejfa rohad: Teljes egyenlőség törvénye uralkodik ott lenn, És a gödör mélyén rab s ura por s hamu lesz. Vén banya csontvázát s csábító Phríne arányos Tagjait egyformán dúlja a hangyasereg; Ott a virágzó hús s piros ajkak méze lemállott, Hallgat a dölyfös erő, melylyet a gyáva csodált; A buta Harpagonok nem vitték sírba magukkal Pénzszekrényeiket 8 ékszereit hiú nő. Ezt szilaj indulatok dönték vermébe, s amannak Ábránd s érzelgés ásta meg a kora sirt . Most a semmisülés zárt börtöne őrzi sötétben A kialudt tűzhelyt, melyen a láng lobogott. Gazdag ősök sírját nevető örökös piperézi, Míg a szegény halmán hű szeretet könyeruli — Ámde mi zaj közelít ? Mily hangok szállnak az égre ? Szivreható dalokat hordoz az alkonyi szél!lm, a halottak szent napján, lobogókat emelve, Jő a hálás nép, zsengve dicsénekeket, És koszorút helyez a nyughelyre örök kegyelettel, Melynek dombja alatt boldogítója pihen. A ki a közjónak szentelte szivét, s nemesen szólt, És nemesen munkált, népe megőrzi nevét. Tóth Lőrinc. ------*»a-9-----A vörös kereszt. (Elbeszélés.) Irta: Munkácsi Jenő. (Folytatás.) — E hely nem alkalmas arra, mit én önnek mondani akarok. Itt sokan járnak. És ez emberek itt olyan ravaszok, irigyek, olyan ármánykodók és rossz nyelvűek. Látogatást nem is merek kérni öntől. Hanem ott... a fa alatti padon épen kettőnknek van hely, ott jó lesz. Szó nélkül engedelmeskedtem és épen leültünk, midőn az öltöztető sietve jött, jelenteni, hogy a többiek már mind fenn vannak, csak reá várakoznak s miatta nem kezdhetik a próbát. — Bánom is én! Hát várjanak tovább is. — De gondolja meg kisasszony! A rendező mérges, az új törvény nagyon szigorú és azon kivül hogy félhavi fizetését elvesztheti, mennyi kellemetlensége . .. — Ejh! ne beszéljen nekem ezekről. Nem megyek és ezzel vége. — De kérem ... — Megmondtam! Most menjen! — Kérem, Olga kisasszony, örökre vádolnom kellene magamat, ha miattam kellemetlenségei lennének. Kérem önt, menjen a próbára. — Bánom is én az ő kellemetlenkedéseiket, mikor .. . — Tigy hát én távozom! Isten önnel! Megragadó kezem. — Menjen hát! De legalább ne váljunk el egy kézszorítás, egy isten hozzád nélkül. Látom, hogy menekülni óhajt s ez épen jó cím. — — Megvárom, mig vége lesz a próbának. — Ah igazán ? Milyen jó! Mindjárt itt leszek! Csak öt percet várjon. Aztán ha meghallgatott és várnunk kell . . . akkor .. De megvár ? ! — Meg. Egyedül maradtam. De lenge alakja még mindig ott állt előttem. Azok a könyek szivemre hullottak. Mikor visszatért arca még busább volt és szemei vörösek a sírástól. — Örvendek, hogy csakugyan megvárt. De lássa, most még újabb szívességre is kérem. A próbán kissé megsértettem a lábamat, szabad karját kérnem , így köszönöm. Haza kell mennem azonnal, mert a szűk cipőben nem állhatom ki. — De hiszen akkor inkább kocsit. . . — Nem, nem akarom. A fejem is fáj, a kocsi dübörgése ilyenkor még rosszabb, így útközben többet is beszélhetek önnel. Szünet következett. Egyszerre lázasan kezdő: — Ujlaky úr! Hisz ön nekem ? Meglepetve e kérdés által, késtem a felelettel. — Ismét hallgat. Tehát ennyire kelle jutnom, tehát már hinni sem tud nekem ! Ön nem csak igazságtalan, hanem kegyetlen is. És mindez egy ittas gyerkőcnek illetlenkedései miatt. Oh, százszorosan gyötör, hogy ön annyira sem ismer, hogy ily dolgokért is képes vádolni. — De hiszen én semmivel sem vádolom, jogom sincs hozzá. — Milyen keserű! Elitél, mielőtt meghallgatott volna. — Ahhoz még kevesebb a jogom. És én mindig örömest hallgattam önt. — Köszönöm. Tehát azt már tudja még Lipót öcsém fecsegéseiből, hogy őt azon a napon bérmálták. Nos, az egésznek az az eredete, hogy anyánk a mérnököt kérte fel, az az, hogy midőn erről szó volt, maga az építész kérte meg anyámat, fogadnák el őt öcsém bérmáló atyjának. Ennek az új frigynek az alapján ő aztán már jogosítottnak érzi magát, tőlem azt kívánni, hogy öcsém ünnepét együtt üljük meg. De én csak az öcsém rimánkodása és jó anyám rábeszélései következtében ígértem meg, hogy elmegyek velük a Margitszigetre. — Bár hallgattam volna előérzetemre! Minden gondolatom csak az ön által az estére határozott légyott volt. Öt óra felé már rosszullétet színlelve, panaszkodtam s kijelentem, hogy nem maradhatok tovább. Haza érve, amily nagy volt örömem az ön levelének láttára, épen annyira megszomorított tartalma. Jóval hét óra előtt már a kitűzött helyen voltam s bár társaimmal igyekeztem vidáman csevegni, azok észre vették nyugtalanságomat, mely az ön késedelmével csak nőtt. Már nyolc óra volt, s ön mégsem jött. Tetőfokra hágott izgatottságom s szerencsétlenségemre még az építész is oda jött. Anyámtól tudta meg, hol vagyok. — Kisasszony! nem volt szép, hogy rosszullétet színlelt, csak hogy meneküljön — mondá ő nekem. — De biztosíthatom, hogy rosszul voltam, — felelém — s a színházhoz csak azért jöttem, mert halaszthatatlan teendőim voltak. — De most már jobban érzi magát — folytató ő. — Kissé. ’ — Akkor jön velünk a cirkuszba, — szólt öcsém. — Az építész úr megígérte, hogy ha te is eljösz, elmegyünk kedves, édes Olga. . . — Végre is már késő van, ön már nem jó, gondolom, öcsémnek nem akartam ezen a napon kedvét szegni s igy kerültem egész véletlenül a cirkuszba, onnan a vendéglőbe. Az építész itt is ugyancsak ürítgette a poharakat s kissé becsípett. Alig győztem rendre utasítgatni. De midőn ön oda érkezett, már nem mertem neki szólni, mert attól tartottam, hogy a rendre utasítgatás, melyet mig magunk voltunk, eltűrt, idegen jelenlétében sérteni fogja s utoljára botrány lesz belőle, így aztán tűrnöm kelle bizalmaskodásait és igy esett, hogy elfogva kezem — megcsókolta. Tudom helytelenül jártam el, hogy az építész iránt kissé nyájasabb valók. Meg is lakoltam. Megérdemlem, ítéljen felettem Ujlaky úr. Gyűlöljön, kerüljön, nevessen ki, gúnyoljon ki. Oh de ne vessen meg, mert azt nem érdemlem! És ne vonja meg tőlem becsülését, mert arra még méltó vagyok. Hiszi-e ? Hisz-e nekem ? Szavaiban, hangjának remegésében annyi őszinteség, annyi fájdalom, szemeiben annyi varázs volt és azok a titkolhatatlan könyek oly meggyőzőleg beszéltek, hogy én megindulva szorítom meg kezét, de nem szóltam. Épen hazaértünk. Midőn a szoba ajtaja bezárult utánunk, ő egyszerre önfeledten véte magát keblemre, karjai szorosan fűződtek nyakam körül, mellem érzékeblének lázas lihegését, arcom forró lehelletét s vállamra omló könyei hullottak. — Ah istenem Olga! Mi baja? — Sírok boldogságomban. Mert szivem nem bírja el ez örömet és most érzem, hogy ha még egyszer elveszteném, nem bíznám meg, így szeretnék meghalni. Az én szívem is kigyulladt ekkor, de egyszerre eszembe jutott az építész. Erre valami kimondhatatlan dac vett erőt rajtam és amint lefejte karjait, szótlanul húzódtam egy pamlagra. — Te még mindig haragszól! — Oh nem. — Ölelj meg. — Örömmel. — Csak nyelved mondja, szíved nem érzi! — Bohó. — Nem az, máskor nem igy öleltél s nem ilyen volt csókod. Hallgattam, mert igaza volt. Néhány másodperc múlt. Lelkébe szerettem volna tekinteni s szívem hevületét bölcselkedésekkel csilapítgattam. — Nem az, már a ki volt. Pedig én úgy örültem a mai napnak, hogy minden a régi lett köztünk s szentül hittem ez álom valóságában ... Nézzen csak — suttogó szerelmesen, — nézzen csak meg jól. — Már rég észre vettem. Ez ép az a ruha, a melyikben a legbájolabb. — És bizonyára kacérkodásnak véve ... Nem akarom, hogy feleljen. Maga zsarnok, váljon csak egy pillanatig, — míg a másik szobában cipőt váltok, mert már nagyon ég a lábam — Addig pá! És sántikálva futott a másik szobába. Nem sokára azonban Hangját hallom. — Endre! kedves Bandikám. Jöjjön csak be, kérem. Mikor bementem, kis török pamlagon ült, egyik lábával a cipőhúzában, másikkal pedig a pamlag szélére támaszkodva. — Ah jöjjön kérem, jöjjön, csengett egy gyermek ártatlanságával, — a cipő rádagad lábamra, nem bírom lehúzni. Kérem, segítsen! És felsziszszent a fájdalomtól, amint megfogtam a kis cipőt. (Folyt, köv.) Ada és Paoletto. (Flamand történet.) Löveling Rózától. (Folytatás.) A leánykát Ada-nak bízták. Csak ezt az egy szót tudta jól kimondani és időről időre mindig ismételte mint a madarak, melyek csak egyféle csicsergést tudnak, de azt mindig hallatják. Korához mérten feltűnően komoly gyermek volt, arcvonásai nagyon finomak és szabályosak voltak, szőke haja kalapja alól selyem fürtökben lopózott elő. Nagyon unatkozott öreg bátyjánál és nénjénél, kik szerették ugyan, de nem gondoltak arra, hogy a gyermeknek játszania s tanulnia is kell. Az iskolába nem mehetett, mert néma volt és nénje már nagyon öreg volt arra, hogy valami kézimunkára tanítsa.