Fővárosi Lapok 1881. november (249-273. szám)
1881-11-22 / 266. szám
Kedd, 1881. november 22. 266. szám. Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI. NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Drosera — foemina. Könnyező szemekkel, kedvesét várja. S ha megjö, remegő karjaiba zárja. Úgy simúl kebléhez, Mint repkény a cserhez. S mit mond rá a világ ? Rá mondja : szerelmes ! Harmatos kehelylyel, A a lepét várja. S ha megtö ,reszkető Levelébe zárja. Úgy simúl hozzája, Mint asszony a férjhez. S lám a bölcs tudósok Rá fogják, hogy — éhes ! Ebeczky Béla. Legjobb otthon. (Elbeszélés.) irta F-né Gyújtó Izabella. (Folytatás.) A szemei előtt folyton váltakozó képek üdítőleg hatottak Kálmán kedélyére; az utazással járó tevékenység, mozgás ús feszültségbe hozták ellankadt idegeit, életkedvét újra ébredni érzé . Olaszhon gyönyörű tájai, az ott felhalmozott tömérdek műkincsesel egyesülten, csakhamar feléleszték szunnyadó munkakedvét s kivált Rómába érkezése után egész szenvedéllyel adta át magát ismét művészetének. A társasélet iránt is újra érdeklődni kezdett. A régi környezetben minden arc, minden egyén mintegy összeköttetésben állott múltjának fájó emlékeivel, de itten új arcok, új emberek vették körül, művészek mindnyájan, a világ minden művelt nemzetének gyermekei egy közös cél felé törekvő munkások, kiket egyenlő vágyak, eszmék lelkesítettek. Megnyerő külseje, kellemes modora csakhamar megnyitották számára azon köröket, melyekhez művészi név volt az egyetlen szükséges ajánlólevél, így a tél hasznosan és élvezetesen telt el s bár szive mélyében még ott sajgott a régi seb, a csalódás tövisének csak helye volt az már, maga a szúrótövis el volt távolítva. A tavasz meleg lehellete szétkergeté a sokfelül összesereglett társaságot. Haza! — hangzott mindenfelől s a vándormadarak siettek felkeresni elhagyottotthonos fészkeiket a négy világtáj minden irányában. Kálmánban is felébredt az ösztön : menni! De hova? — Haza! — súgta egy hang belsejében. Haza! de hát hol volt neki a haza? Ott a zajgó nagyvárosban, hol fájó emlékei tanyáztak s kis menyasszonya várt reá, kire a tél folyamában vajmi keveset gondolt s kivel alig váltott egy pár rövid, hideg levelet ? Vagy pedig ott, a távol bérces vidéken, hol öreg édes anyja sóvárog oly rég nem látott fia után? S lelkében, évek óta először, szelíd vágyódás támadt a kis külvárosi ház fehér falai, zöld ablakredőnyei, árnyas kertje után, hol az édes anya élt, jóságos arcával, gyöngéd szeretetével, melynek tárgya messzi külföldön bolyongott, keresve, ha nem is a boldogságot, de a feledést, megnyugvást, mely tán inkább ez egyszerű környezetben várt volna reá. S e két otthon között oly végtelen nagy volt nem csak a területi, de az eszményi távolság is, hogy azok között képzelmében párhuzamot vonnia, teljes lehetetlenség volt, és oly lehetetlenség, mint Cesarinet, a nagyváros e gondatlan gyermekét,fényes tehetségével, csengő trilláival oda képzelni ama kis házzal egyező szerény, munkás élet körébe, vagy ebben otthonos derék édesanyját oda, eddigi a nagyvilág idegen élettel egészen ellenkező körülményei közé. Belátta, hogy arról, mikép a kettőt valaha egyesítse, végkép le kelle mondania, választania kelle hát közöttük s a választás eszméje fájdalmat okozott szivének. Nem tudta elhatározni most is, merre menjen; nyugotra-e, ahoz a leánykához, kihez semmi melegebb érzelem nem fűzé, mint tán a szánalom s egy elhamarkodott ígéret, melyet oly időben ten, midőn az életnek semmi értéke sem volt előtte s kész volt azt az elsőnek áldozatul hozni, a kinek azzal hasznára lehetett ? vagy keletre, a régen nem látott édes anyához, kihez, ha olykor tán ellenkező nézetek merültek is fel közöttük, meleg szeretet láncai fűzték, megmondandó neki, hogy még a remény is oda, miként valaha végkép hazájába, körébe térjen? Nem, lehetetlen volt magát elhatároznia, hiába töprenkedett, a mérleg egyik részre sem akart billenni, s így végre is csatlakozott egy, Svájcba és Németországba utazó társasághoz, örülve, hogy még pár hétig halaszthatja, vagy a sorsra bízhatja a végleges elhatározást. A sors döntött. A társaság Párissal akarta befejezni kéjutazását, természetes, hogy Kálmánnak most már szintén Párist kelle választania. S ez helyesen volt így, nem volt e kötelessége meglátogatni kis menyasszonyát ? utána nézni, menynyire haladott tanulmányaiban, egy pár barátságos szót intézni hozzá a lefolyt hideg levelezés után ? Előre képzelte, mint fog örülni a szegény gyermek látásán; mint fog szokott őszinte, bizalmas modorában csevegni vele az elutazása óta történt dolgokról; lelkében felébredt a régi, testvéri rokonszenv a kis leány iránt s örömmel gondolt a viszontlátás percére. Szép, nyári délután volt, midőn Párisba érkezve, lakására hajtatott, de az első meglepetés, mely ott érte, nem volt a legkellemesebb. Az egész »pensión «-ban senki sem volt otthon, sem a háziasszony, sem a lakosok, s a régi, ismert cselédek helyett új, ismeretlenekre talált, kik alig akarták lakásába bocsátani. Végre nagy nehezen csak mégis bejutott. Ott volt régi, kedvelt lakásán, mely tisztán, csinosan várt reá, ott volt a szép sétány ablakai előtt, melynek üde zöldje oly kellemes nyugvópontul szolgált a tarka színek nézésében kimerült szemeinek, benn ott volt az a sok értékes műtárgy, melyet annyi gonddal, fáradsággal gyűjtögetett, a régi bútorok, eszközök, mind megannyi régi ismerős, de látásuk nem okozott kellemes érzést Kálmánnak, nem voltak e ezek egyaránt tanúi egykori boldogságának, fájdalmas csalódásának, miknek emlékei látásuk által újult exkővel támadtak fel lelkében ? Ez emlékekbe merülve ült közel az ablakhoz egy támlányon hátra dűlve, szemeivel követve szivarja füstjének keringéseit, amint átlátszó szeszélyes alakzatokat rajzolva a légben, szállottak a kék láthatár magas ívei felé, hol fényes fehér felhők mögött, mint tünde délibáb ismét megjelent képzelme előtt az a kis fehér ház zöld redőnyeivel, mögötte a kert lombos fáival, küszöbén a karjait feléje táró édes anya alakjával. S szivében ismét felébredt a vágy a soká mellőzött otthon, az elhanyagolt édes anya után. — Megyek, megyek, édes jó anyám — susogta ! — csak pár napot még s szerető fiad hozzád siet! Álmodozásából Spearsonné belépése zavarta fel, ki hazaérkezve, szívélyes örömmel sietett üdvözlésére s őszinte örömét fejezte ki egésséges arcszine, jó kinézése fölött. Cesarine felől tett kérdésére az öreg asszony arca elkomorult. — Ön tudja jól — felelt — soha nem adtam sokat arra a leányra s most sem adok. Nem lesz belőle soha valami jeles művésznő csak olyan »pas grande chose«, s azt is tudja, mikép, noha Cesarine unokahugom, nem helyeseltem, hogy ön magát hozzá kötötte s meg is mondtam, hogy el fog jönni az az idő, midőn ön keservesen meg fogja e tettét bánni. Különben jól van, egésséges. Ezzel más térre vitte át a beszédet. Elmondta, hogy végre abban a helyzetben van, mikép üzletével felhagyván, hazájába Picardiába térhessen, hogy megbízottjai találtak is épen szülötte helységében egy csinos kis jószágot számára, melynek megvétele iránt most foly az alku. — Pár hónap még — folytató elérzékenyülten az öreg asszony — és elmondhatom, hogy eljutottam változatos életem végcéljához, szülőföldemhez; elértem oly régen táplált vágyam teljesülését, ottan tölthetni életem végnapjait s azon tudatban halni meg, hogy hamvaim hazám földjében fognak megpihenni. És most utoljára mondom önnek . . . De az ismert mondákat most Cesarine hazaérkezése szakaszta félbe, kihallva Bérezés megérkezését, üdvözlésére sietett. — Mit látok! — kiáltott fel Kálmán, bámulva nézvén a belépőre — lehetséges-e, hogy ez a szép nagy leány az én kis Cesarineom legyen? Jöjjön csak folytató, az ablak felé vonva az elégülten mosolygót — hadd nézem meg jobban, hogyan fejlődhetett ily sokat s ily előnyére néhány hónap alatt. És Bérezésnek igaza volt. Cesarine nagyon sokat változott, mióta utoljára látta. Néhány hónap a fejlődés korában olykor igen nagy változást idéz elő a leányoknál. Cesarine is nem csak megnőtt, de meg is erősödött; teltsége által alakja, mozdulatai elvesztették szegletességüket, arcának sárgás-barna színét üde fehér és piros válta fel, haja megnőtt és ízletesen rendezve környezé a csinos, pikáns arcocskát, mert a szépséggel megjött annak tudata is s a csínnal, figyelemmel öltözött hölgyecskében alig ismert volna valaki a hanyag leánykára, kinőtt ujjú, ferdén gombolt ruhájával, kószált fürteivel. — Csakhogy valahára megjött ön, rossz ember — szólt Cesarine kacér pillantással, negédesen félre vonulva az őt megcsókolni akaró elől — várjunk egy kissé, előbb mentse ki hosszas távollétét; lássuk, mit tud felhozni mentségére ? Ezzel kissé színpadias ünnepélyességgel leült egy kerevetre s kecses kézmozdulattal helyet mutatott Kálmánnak maga mellett. — Azt hiszem, kedves Cesarine — felelt Kálmán, kellemetlenül meglepetve a leányka egykori kellemes, őszinte viseletétől annyira különböző negédes modor által — hogy mentegetőzésre semmi okom sincs. Elutazásomkor nem tűztem volt határidőt viszszatérésemre s igy nem vádolhatom magamat késedelemmel. — S ön azt hiszi, én ennyivel beérem ? — kérdé Cesarine előbbi negédes hangján — ön eljegyez, kis menyasszonyának nevez, aztán elutazik s mig én azt hiszem, legföljebb két hónap múlva vágya vissza vonja hozzám, tiz egész hónapig odamarad. Nos, nem igaz ? — folytató pajzánál Kálmán felé legyintve legyezőjével — de én jó vagyok, nem haragszom s kész vagyok kibékülni, ha megígéri, hogy jövőre .. . — Semmit sem ígérek — felelt, igyekezve tréfára venni az egész dolgot Kálmán — én nem ismerem ezt a negédes, szertartásos hölgyecskét s rögtön megszököm innen, ha újra fel nem találom az én egykori kedves, gyermeteg barátnőmet, a ki örült, ha látott s vonakodás nélkül simult keblemre, ha magamhoz vontam őt, így nincs most már, kicsikém, félre minden feszszel, hadd találjam fel újra az én kedves gyermek Cesarineomat. (Folyt, köv.)