Fővárosi Lapok 1881. december (274-298. szám)
1881-12-01 / 274. szám
Csütörtök, 1881. december 1. 274. szám Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre . .......................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba különdők. Legjobb otthon. (Elbeszélés.) Irta F-né Gyújtó Izabella. (Folytatás.) — Hiszem én, hogy pompás, nagyszerű mindaz, mit ön a külföldön látott, Kálmán — monda ilyenkor egy egy szép pontra figyelmeztetve kísérőjét — s nem mondom, hogy magam is időnként ne óhajtanám beutazni azokat a szép helyeket, megbámulni azt a sok nevezetességet, de élni, halni mégis csak itt óhajtok, ebben a mi szegény kis hazánkban. Úgy vagyok vele, mint anya gyermekével; minél mostohábban bánik vele a sors, minél súlyosabb csapásokkal sújtja végzete, annál inkább szeretem, ragaszkodom hozzá s ez értelemben annyi boldogságot lelek. Kálmán, szegény Kálmán! Én szánom önt! — Még mindig a régi rögeszme, Judith? Most is azt hiszi, nem szeretem hazámat ? — Hiszen szereti, szereti úgy ni, a távolból, ha szeretné nem készülne újra idehagyni, hanem itt maradna állandóan. — Oh, Judith, maradnék én most már örömest — sóhajtott Judithnak egy ilyen kirándulás alkalmával tett szemrehányására — de. . . késő, nem lehet. — Be kár, de kár! — mondá Judith átható tekintetét előbb Kálmán arcára szegezve, a mely elborultan fordult el tőle, aztán arra a karikagyűrűre függesztve, mely már többször szemébe tűnt kezén. Judith e gyűrűből s egy pár finom, kissé kuszált női írással címzett, Kálmánnak szóló levélből sejté a létező viszonyt, de azt is látta, hogy ezek a levelek öröm derűje helyett borús felhőket idéznek homlokára; vette észre, hogy Kálmán mily szorgosan titkol minden e viszonyra vonatkozót és ebből azt sejté, hogy az nem teszi boldoggá őt, úgy szerette volna megkérdezni, bizalomra kérni őt, de nem volt bátorsága; tolakodásnak, gyermekes kíváncsiságnak vehette volna, pedig oh! mennyit kínozta őt ez a kérdés éleiben és álmaiban! — Mikor megyünk a Székelykőre ? — kérdé Kálmán, más térre óhajtva vinni a társalgást — megígérte, hogy egyszer felvezet oda. — Igen, csakhogy, mint a gyermek, utoljára akartam hagyni a legjavát s ön tán csak még nem akar ily hamar idehagyni ? — Még most épen nem, de soká már meg sem mulathatok — felelt egy sóhajjal Kálmán. — Anyám egészen helyre állt, képeimet már másutt is bevégezhetem, minek maradnék itt még soká ? — Igaz, minek maradna ön itt még soká! — mondá, igyekezve egy fájdalmas sóhajt visszafojtani, mellére csüggesztett fővel Judith. — Ne értsen félre, Judith — szólt egyszerre határozottan Kálmán — nem a hely, nem az egyének kicsinylése mondatta velem azt, hogy: »minek maradnék itt még soká?« Hisz maradnék én most már szívesen akár örökre is itt, hol olyan jól érzem magamat, hol annyi küzdelem után lelkemre a béke jóltevő szellemre szállt, e szép vidéken, hol mindennap egy - egy új meglepetés vár reám, jó anyám mellett, ki feledve a régi viszályt, csak szeretetének melegét árasztja reám, az ön körében, Judith, kit napról-napra, minél többet látom, annál jobban kell bámulnom, vagy minek is nevezzem azt a tisztelettel, rajongással határos vonzalmat, melyet ön iránt érzek, aranyhaju szép királynője e kis tündérországnak, kedves okos kis barátnőm, jó testvérem! Maradnék én most már, de nem lehet! Ezzel megfogta Judith kezét mindkét kezével s hévvel szorító keblére. De Judith tekintete, mely fellángolt volt Kálmán előbbi szavaira, most ismét a gyűrűre tapadt s elborult. — Mikor megyünk a Székelykőre? — kérdé most már ő, kivonva kezét a Kálmánéból. — Akár holnap, ha úgy akarja. Másnap reggel korán kopogott Simon gazda Kálmán ajtaján, felkelésre serkentve őt s elkérve rajzeszközeit, köpenyét, hogy előre a Judith által kijelölt helyre vigye. Midőn ezután felöltözvén, a tornácra kilépett, Judithot már ott találta útra készen. — Gyönyörű nap van, a legkisebb felhő sem mutatkozik, kár lenne a mai napot fel nem használni — mondá a lány komolyan — vegye vázlatkönyvét, reggelizzünk, aztán induljunk. — Mennyire siet! — jegyzé meg Kálmán. — Ma, remélem kellemes napot fogunk tölteni, — folytatá Kálmán megjegyzésére nem felelve — küldtem előre eleséget, akár estig künn maradhatunk s önnek lesz ideje vázlatokat felvenni. — Milyen jó ön, mily széppé teszi utolsó napomat ! — Pszt! ma nem szabad erről beszélni — mondá Judith — én ma jól akarok mulatni, a holnap majd magától is meghozza az övét. — Legyen hát, élvezzük a mai napot. — Vigyázzatok gyermekek, baj ne érjen — mondá Bérczesné, ki a reggelinél várt reájuk — s túlságosan ki ne fáraszszátok magatokat. — Ne féljen, édes néni, én majd ügyelek a fiára felelt Judith. — Én pedig ügyelek erre a kis tündérre, nehogy hirtelen eltűnjön valamely sziklarepedésbe. A jó öreg asszony olyan gyönyörrel nézte ezt a két szép, egymáshoz annyira illő alakot, az ő két legkedvesebbjét ezen a világon s a mint azok lehajoltak, hogy kezeit csókjukkal érintsék, egy közös öleléssel szorítá keblére mind a kettőt. — Isten veletek, kedves drága gyermekeim — mondá gyöngéden — jól mulassatok! Szegény eszébe sem jutott, hogy azoknak örök elváláson jár az eszük! — íme, vegye ezt a botot, én veszem a másikat és induljunk — szólt, kerek szalmakalapját fejére illesztve, Judith. — Hogyan jutunk fel oda ? — kérdé az utcára kiérve Kálmán, kíváncsian szemlélve a roppant sziklatömeget, amely egyenesen, mint óriások orgonája meredt barázdás oldalával a magasba. — Kifogunk rajta, megkerüljük — felelt Judith s a mit útban veszítünk, megnyerjük élvezetben. Egy ideig aztán hallgatva lépdeltek egymás mellett vándoraink. A falu végén bővizű, kristálytiszta forrás vize kínálkozott. — Itt inni kell — szólt Judith, karján függő kosarából poharat vonva elő — mert aztán sokáig nem látunk vizet. — Önnek mindenre gondja van! Tehát a mai kirándulás sikerére! — mondá Kálmán, kiürítve a poharat. —• Vigyázzon, azt mondják nem szerencsés az, aminek vízben iszszák meg az áldomását — viszonzá Judith. — De a közmondás azt is tartja — felelt Kálmán, újra felemerítve a poharat — hogy akik egymás után isznak egy pohárból, örökre jó barátok maradnak, így élt, Judith is hagyja nekem felét. Judith teljesítő kivonatát, kezet is adott foglalóul, aztán megindultak a még nagyon lankás emelkedőn felfelé. Nemsokára ifjú nyírfa-erdőbe érkeztek. A sűrű fák aljában tömött, puha zöld gyep terült el, itt-ott még rezgettek szálain a fényes harmatcseppek, a fák aljában, bokrok körül tarka virágok nyíltak, körülöttük rovarok röpkedtek, halk kíséretet zümmögve a madarak felzengő énekéhez. — Milyen szép hely! — kiáltott fel Kálmán, — nem tartunk itt egy kis pihenőt ? — Csak nem fáradt még el ily hamar ? — Nem, de ön azt mondta, nincs okunk a sietésre s ez a hely annyira tetszik nekem. Judith nem felelt, letette a fűre kalapját, kosarát s lehajolt virágot szedni. Kálmán is letette botját, kalapját aztán a leány háta mögé lopódzott s mint rendesen tévé, ha magukra voltak, leoldá fejéről a kendőt. Judith félig hátra fordult, megrázta fejét, hogy a hajfonatok mint arany kígyók omoltak végig vállán s aztán folytatta a virágszedést, Kálmán pedig végig keveredett, a puha pázsiton. — Minek szed annyi virágot ? — kérdé, miután egy ideig a leány kecses mozdulataiban gyönyörködött. — Koszorút akarok fonni kalapomra. — Nem az enyémre ? — Majd arra is rá kerül a sor. Önt nem tarka virág, csak zöld borostyán illeti. Mikor már jó csomót szedett, lerakta bokrétáját a fűre s beljebb hatolt a sűrűbe. Hosszú folyondár indával kezében tért vissza onnan, leült Kálmán mellé s annak kalapja körül tűzte azt. — így ni! most már meg van koszorúzva — mondá, Kálmán fejére téve a kalapot. — Köszönöm! Csak kár, hogy itt a közelben nincs forrás vagy patak, mely tükörül szolgálna. — Majd lesz odafenn, addig legyünk egymásnak tükrei. Várjon, mig az én koszorúm is elkészül, akkor aztán kölcsönösen elmondjuk egymásnak, hogyan áll. Ezzel Judith fonalat vett elő kosarából, s a füzér fonásához kezdett. — Én ne segítsek? — kérdé Kálmán. — De igen, hisz önnek tudnia kell, melyik szín illik a másik mellé. Adogassa nekem a virágokat. — Csakhogy a nők ízlése olykor ellenkezik a festőével. — Én nem vagyok oly kényes, megelégszem az önével, ön adja. — Majd meglátjuk. (Folyt, köv.) A zsebóra. (Francia elbeszélés.) irta: Eduard Cadol. (Folytatás.) — Ugyan, mi történhetett ? — kérdezte Boulard. — Lelkem legjobb barátja, — kiálta fel az öreg zenész, — most mit sem fog ön megtudni, jöjjön el hozzánk estére... Isten önnel... meg fogja látni! — S ezt mondva odább sietett. — Nem vetted-e észre, mily szép e reggel? — — kérdezte Boulard Hortenziától. — Fehér mellény, — fekete kabát, fénymázas topán!... Valami rendkívüli dolog van készülőben. Nézd csak, — folytatá, az ablakon kipillantva, — Íme az utcán egy bérkocsi állt meg... Vájjon mit jelenthet ez ? Hortenzia gondolataiba merült. Néhány hónap óta szomorú volt ő. Oktáv alig látogatta őket meg hetenkint egyszer s olyankor is oly szórakozott, oly hideg volt, hogy a leányka egy éjjel igy gondolkozott: — Talán nem is fog ő engem szeretni! Attól kezdve neheztelést színlelt a fiatal emberrel szemben, ki, nem tudván minek tulajdonítani eme tartózkodó magaviseletét, nagyon elszomorodott. Déltájban Hortenzia fölment a gazdasszonyhoz s fölajánlotta neki segítségül atyjának az inasát. Adolphinet nem a legjobb hangulatban találta a házi úr leánya. — Úm!.. Ő meghízta önöket ebédre! ?. Ugyan mire ? — mormogta magában. — No, ő ugyan nehéz munkát akasztott a nyakamba.