Fővárosi Lapok 1881. december (274-298. szám)
1881-12-03 / 276. szám
Oktáv kilenc órakor érkezett haza. Egy pillantást vetve azokra, kik őt várták, elvörösedett. Ruhái átázva, sarui sárosak voltak s ámbár e szobában nagy volt a hőség, nem gombolta föl zubbonyát. — Uram, — szólt az irodafönök felé fordulva, —bocsásson meg nekem. Teljes lehetetlenség volt elébb hazatérnem. Egy levelet kapván öt órakor. . . — Jól van, — vágott közbe Ménissier, — nem kérdeztük okaidat. Ha nem jöttél, annál jobban tetted. . . Nos, hát jól mulattál ? — Ön nagyon szigorú az öcscse iránt, — szólt a fiatal leány, ki a zenész mellett ülvén, csaknem a füléhez hajolt ennek. — Kérem önt, az én kedvemért, de főleg Szent Erzsébet iránt való tekintetből, ne beszéljen ön erről többet. Holnap Oktáv. . . Oktáv úr, — téve hozzá élénken, — megmagyarázza távolléte okát önnek s ön be fogja látni, hogy ma este nagyon is szigorú volt ő iránta. Oktáv hálás pillantást vetett a leányka felé. — Köszönöm, — szólt halkan, — ön nagyon jó, Hortenzia. — Mi foglalta önt úgy el ? — kérdé halkan a lány. — Oh, ha tudná kegyed!.. Eladták a theát. A két öreg piquet-hez fogott. Hortenzia és Oktáv a kandalló közelébe ültek, melyben flamand szokás szerint kőszén égett. — Ön nagyon sok hóstésztát eszik, — mondá Hortenzia; — azt hihetnők, hogy nem is ebédelt. Oktáv egy kézmozdulattal felelt, mely körülbelül ennyit jelentett: — Ön kitalálta, de hallgasson!.. Ménissier észrevette öcscsének a némajátékát s ellágyulni érezte a szivét. Jóllehet ő szerette és imádta Oktávot, mégsem derült ki arca egészen ; sokkal inkább sértve érezte ő magát az által, amit Oktávnál tisztelethiánynak vélt. — No de, — gondolta, —, ha egyedül leszünk, majd közlöm vele a nagy újságot, terveimet s ő fejledni fogja hevességemet... Tehát, ő nem ebédelt szegény fiatal ember!.. De hát mi az ördöggel lehetett úgy elfoglalva ? — Nyertem! — kiáltott föl Boulard. — Tönkre teszem önt, édesem. — Oh, hogy is ne ! . . . Többé nem fog nyerni, — viszonzá a zenész boszúsan. — De, mi az ?... Ön távozni akar már ? — kérdé, midőn vendégét fölkelni látta. — Hisz még nincs későn. Hány óra lehet nálad, Oktáv? — Nálam?... Hát ... én nem tudom — viszonzá a fiatalember elsápadva. — Nos, hát nézd meg az órádat ... a mi óránk hát — szólt Ménissier enyelegve, mintegy ezáltal akarva öcscsével tudatni, hogy duzzogásának immár vége. — Mert, utoljára is— téve utána — részben még az enyim is az az óra. — Megállott az, — válaszolá a fiatal ember. — Lehetetlenség! . . Elrontottad volna ? — El . . . tegnap . . . midőn fölhúztam, eltörtem egy kerekét. — Lássuk csak. — Ma reggel adtam át az órásnak kijavítás végett. — Átadtad a . . . — szólt Ménissier s kémlelve tekintett Oktávra, ki remegve állt előtte. — Nos, mért remegsz ? . .. Nekem úgy rémlik, mintha ma is láttam volna azt nálad . . . mikor minden kérésem dacára eltávoztál. Hiszen a zsebedből vetted ki, mondván: nézze ön, fél hatra jár . . . — És akkor vittem azt a . . . — Ha a kereke eltört... nem jelezhette az órát. Oktáv, — tévé utána az öreg komoly hangon, — te szerencsétlen ember vagy. Te eladtad azt az órát . . . azt a szent emléket! . . Oh, uram, ön még hazudozik is! . . — Bátyám! — szólt a fiatal ember, közelebb lépve. — Én nem vagyok többé önnek a bátyja, — szólt Ménissier hátrálva. — Holnap elutazom, sőt még ez este, ön megszabadul tőlem . .. Ön a legnagyobb keserűséget okozta nekem. De én nem vetek önnek szemére semmit; nem szeretem önt többé. Boulard és leánya kötelességeknek tartották, Oktávnak fogni a pártját. A fiatal ember zokogott. Levitték őt magukhoz. A fiatal ember itt kissé nyugodtabb lett s becsületére esküdött, hogy lelkiismerete nem bántja őt. De mindamellett sem vallotta be magaviseletének az okát. Boulard nyájasan megszorította a kezét s nehogy vallomásra ösztönözze őt, újra fölment barátjához, kérvén a fiatal embert, hogy aközben maradjon a leányánál Hortenzia azonban sejtette a történteknek valódi okát s ama finom tapintattal, mely a nőknek sajátja, oda terelte a dolgot, hogy a fiatal ember mindent elbeszélt neki. Ugyan, hogy is állhatott volna ő ellen oly benső bizalomnak, részvétnek ? A leányka közvetlen melléje ült a divánon s egyik kezét meg is fogta s öntudatlanúl gyöngéden meg is szorította azt. Végre együtt kényezett vele. Feledni látszott a leányka, hogy semmiféle kötelék nem csatolja őket egymáshoz. Bizalmasabb részvevőbb már nem lehetett volna édes testvére iránt sem. Oktáv egész részletességében elbeszélte neki a történetet: nagybátyjának különös kiadásait, indokolatlan kikocsizásait, miatta való aggályait, baját és kétségbeesését. Csak futólag említette, mennyire kell neki küzdenie a sorssal, mennyit kell nélkülöznie s megvonnia magától minden kedvtelést s ha némely dolgot elhallgatott is az ifjú, a hézagot könnyen kitöltötte a leányka képzelme s finom érzéke kitalálta, mennyi minden bajjal kell Oktávnak küzdenie. Midőn ama reményeiről beszélt, melyeket barátjában, a volt számfeletti kortársban vetett, be sem várta a leányka, mig Oktáv bevégzi beszédét. Egy mosolylyal vágott közbe, mely ezt látszott mondani: „Szegény barátom! . . . Ön hitt abban az emberben?!« — íme levele, — szólt Oktáv. — Tudom, mit tartalmaz, — viszonzá a leány. — Sajnálkozik, nemde ? Végre számot adott a fiatalember arról is, hol és mikép töltötte az estét. Miután Glouquet-t elkergette, Chardinhez ment, ki ámbár nem helyeselte ügynökének magaviseletét, mégis sürgette követelését, azzal a különbséggel, hogy ő csak a legrégibb váltónak a kifizetését követelte még aznap este. — Mutassa meg jóakaratát — szólt a bútorgyáros ; — fizesse ki nekem azt az összeget s a többi maradhat az óhajtott határidőig. Ha nem, akkor üzentetek ügynökömnek. Az ítéletet már meghozták s holnap lesz a foglalás. Igyekezzék én még ma elintézni a dolgot. E szóra »foglalás«, a szegény Oktáv remegett. Ő azt hitte, minden veszve van. Már látni vélte, a mint bútorait kirakják az utca kövezetére s a mint mindenféle apróságai fölött a zsibárusok versengenek s a mi fő, elgondolta, mily szemrehányó pillantást lövét majd feléje nagybátyja. — Hát mit tegyek?"— kérdezte a bútor gyárostól. — Én istenem! kérjen kölcsön valakitől, vagy adjon el valamit.. . tudom is én! . . Ekkor eszébe jutott Oktávnak a szegények bankárja, ki biztosítékra kész volt harminc százlokra kölcsönözni. (Vége következik.) N ő uraom. (Szatíra.) Pythagoras, aki — mint tudva van — nem sokat beszélt, sőt egyszer, miként a történet mondja, öt egész hétig egymás után hallgatott, valamely őrizetlen pillanatában azt találta mondani: »ha tapasztalást akarsz/gyűjteni, menj utazni.« Én a számoszi bölcsnek tanácsát szivemre vettem, s első gondolatom, mihelyt amaz életszakba léptem, melyet idegen nyelvű szerencsés körülírás szerint »bárányévek«-nek (nálunk udvariatlanabb kifejezése van) neveznek, útnak indultam, s pedig a földnek egyik legszebb országába: a nővilágba, ama paradicsomba, melyről egy francia költő oly elmésen megjegyzé, hogy inkább szeretné azt egy szép asszony miatt elveszteni, mint azt egy szép asszony nélkül megtartani. Tapasztalataim, melyeket e majdnem egész hosszú életemen át folytatott utazásom alkalmával magamnak szereztem, arra a meggyőződésre vezettek, hogy a sok fénynek e tündékes országban is, szintúgy mint mindenütt, sok árnya is van s hogy ehhez a bájos hölgyeknek folytonos küzdelmei, a férfiak által bitorolt uralom ellen, első sorban tartoznak. Eltökéltem tehát magamban, ama sok üres beszéd után, melyeket a női emancipáció ellen hallhatni, az általam igen tisztelt hölgyeket beavatni ama titkos mesterségbe, mely által a gonosz férfiak részéről kétségbe vont egyenjogúságokat a társadalomban helyreállíthatják, s a férjeik fölötti uralom biztosítása mellett tűrhetőbbé tehetik az igát, mely némi tekintetben még a legboldogabb házasságnál is iga marad. Rövid útmutatásom után alig fogják azt nehezebbnek találni, mint, bizonyos népek az uralkodó hatalom oktivált gyámságát, melyet nem annyira a természet törvénye, mint a viszonyok logikai egymás utánisága rakott vállaikra. Számtalan példa tanúsítja, hogy az a szelíd hatalom, melylyel a nők a férfiak fölött uralkodnak, a hízelgő szavak, az epedő pillantások, az olvadó könyek és szívszaggató sóhajok, melyekkel azok konokságát megtörni igyekeznek, nasommalallanui nagyon befolyást gyakorolnak a házassági csöndélet föntartására, mint az a durva, parancsoló hang, melylyel az úgynevezett »természet urai« nejeiktől engedelmességet követelnek. Az okos hölgynek tehát mindenek előtt gondos szemlét kell tartani ama fegyverek fölött, melyekről a férfiak megszelídítésére rendelkezik, s megvizsgálni, mily arányban állnak azok az ellenfél védeszközeihez, hogy illően fölszerelve szállhasson a küzdtérre s sikerrel intézhesse támadásait. A természet a hölgyek nagyobb részét megáldá a szépség oly varázsával, mely, — mint a bálvány előtt, — térdre sülyeszti a férfisereget s megajándékozá a bájos szempárnak vakító fényével, a biborajkak amaz igéző mosolyával, mely a leghidegebb Cátónak szivét is lángra gyulasztja; midőn a másikat fölruházta oly éles észszel, mely azonnal kitalálja a férfiak gyöngéit s azon kitűnő színészi tehetséggel, mely minden szerephez az illő álcát választani s egy időben képes sírni és nevetni, ájuldozni és görcsöket kapni. Ellátta végre mindnyájokat amaz alsóbb védelmi szerekkel, melyekkel bizonyos állatok is bírnak; például éles körmökkel, mint az ölyvet, hegyes fogakkal, mint a macskát s szúrós nyelvvel, mint a kígyót; ezek használata azonban mindig a női méltóság hátrányára van s legjobb esetekben is csak kétes borostyánokat nyújt. Mindeme tulajdonok oly nagyszerű női fegyvertárt képeznek, hogy a férfiak majdnem védtelenül érzik magokat annak ellenében. Mert ha a természet megáldott is sokat közülök déli termettel s finom társalgási modorral, melynek néha nagyon is veszedelmes hasznát veszik a nők irányában, más részt meg ezek gyöngéit még nagyobb mértékben bírják; s vajmi sokszor megtörténik, hogy midőn szenvedélyük vakká s hiúságuk elbizottá teszi őket, ugyan abba a kelepcébe esnek, melybe ellenfeleiket ártani akarták. A magasabb női taktika a férfiak meghódításán kívül még abból a nehéz mesterségből is áll, hogy azokat állandóan hatalma alá terelje. Alapja e sztratégiai fortélynak a női szépség, iéűz az a hatalmas fegyver, mely a diadalt biztosítja; ennek esküsznek a férfiak »izzó lelkük örömé«-ben örök hűséget — természetesen addig, mig a szépség tart; ez szelidíti meg s tartja féken a legvadabb embert; s ha Herkules elveté buzogányát, oroszlánbőrét s hódolata jeléül a guzsalyt ragadta kezébe, ha az erős Rinaldit megigézték Ármida bájai, sőt még a hadisten is Kythere békáiban epedett, lehet-e valami jellemzőbbet a szépség hatalmának kifejezésére találni, mint az oroszlánt, a kinek hátán a szerelemistenke nyargal; az a dévaj kópé, akit azért festenek vaknak, mert szemeit a szép hölgyeknek adta. Különben nem szabad e nagyon tisztelt lényeknek felejteni, hogy a szépség, ha uzsorát nem űznek vele, holt kapitális, ildomosság nélkül pedig gyilkos fegyver egy oktalan gyermek kezében, melylyel ez többnyire önmagát sebzi meg. A szépségnek ildomossággal kell párosulnia, hogy ne csak a megtámadások ellen védve, hanem hogy azoknak diadalmasan ellent állani is képes legyen. A legvadabb embernek, ki a rengeteg erdők barlangjaiban tartózkodik, a sivatag puszták legnyersebb fiának is vannak percei, melyekben teljes mértékben érzi a női szépség hatalmát. E perceket az ildomos hölgyek, ügyesen fölhasználva, a pillanatnyi hatást, melyet a férfi szívekre gyakorolnak, állandóvá teszik, nem ritkán azoknál is, kik az istennőnek nevezett bálványt rövid idő múlva igenis emberinek találván, az egyik asszony által elvesztett paradicsomot a másikban ismét föllelni remélik. Az uralkodás oly édes valami, hogy valóban, nem is fél, hanem egész istennek kell annak lennie, ki felsőbbsége érzetében ellentállani biz ama csalképeknek, melyek álmaiból kilépnek az életbe, s ittas érzelmeit a legválogatottabb földi élvekkel kínálják meg. S ha az erős férfiak oly hévvel vágyakodnak e drága kincs után, ki fogja vádolni a gyönge hölgyeket, midőn hasonló óhajokat táplálnak keblükben ? Csak hogy midőn azok nyíltan lépnek föl főszereplőkül a világ színpadján, ezeknek emez állásra titokban kell törekedniük, mert valamint a zsidók a pénz, a jezsuiták az ész hatalma által uralkodnak titkon a világon. Folytatás a mellékleten, 1641