Fővárosi Lapok 1881. december (274-298. szám)

1881-12-03 / 276. szám

Oktáv kilenc órakor érkezett haza. Egy pillan­tást vetve azokra, kik őt várták, elvörösedett. Ruhái átázva, sarui sárosak voltak s ámbár e szobában nagy­­ volt a hőség, nem gombolta föl zubbonyát. — Uram, — szólt az irodafönök felé fordulva, —bocsásson meg nekem. Teljes lehetetlenség volt elébb hazatérnem. Egy levelet kapván öt órakor. . . — Jól van, — vágott közbe Ménissier, — nem kérdeztük okaidat. Ha nem jöttél, annál jobban tet­ted. . . Nos, hát jól mulattál ? — Ön nagyon szigorú az öcscse iránt, — szólt a fiatal leány, ki a zenész mellett ülvén, csaknem a füléhez hajolt ennek. — Kérem önt, az én kedvemért, de főleg Szent Erzsébet iránt való tekintetből, ne beszéljen ön erről többet. Holnap Oktáv. . . Oktáv úr, — téve hozzá élénken, — megmagyarázza távolléte okát önnek s ön be fogja látni, hogy ma este nagyon is szigorú volt ő iránta. Oktáv hálás pillantást vetett a leányka felé. — Köszönöm, — szólt halkan, — ön nagyon jó, Hortenzia. — Mi foglalta önt úgy el ? — kérdé halkan a lány. — Oh, ha tudná kegyed!.. E­ladták a theát. A két öreg piquet-hez fogott. Hortenzia és Oktáv a kandalló közelébe ültek, melyben flamand szokás szerint kőszén égett. — Ön nagyon sok h­óstésztát eszik, — mondá Hortenzia; — azt hihetnők, hogy nem is ebédelt. Oktáv egy kézmozdulattal felelt, mely körülbe­lül ennyit jelentett: — Ön kitalálta, de hallgasson!.. Ménissier észrevette öcscsének a némajátékát s ellágyulni érezte a szivét. Jóllehet ő szerette és imádta Oktávot, mégsem derült ki arca egészen ; sok­kal inkább sértve érezte ő magát az által, a­mit Ok­­távnál tisztelethiánynak vélt. — No de, — gondolta, —, ha egyedül leszünk, majd közlöm vele a nagy újságot, terveimet s ő fe­­j­ledni fogja hevességemet... Tehát, ő nem ebédelt­ szegény fiatal ember!.. De hát mi az ördöggel lehe­tett úgy elfoglalva ? — Nyertem! — kiáltott föl Boulard. — Tönkre teszem önt, édesem. — Oh, hogy is ne ! . . . Többé nem fog nyerni, — viszonzá a zenész boszúsan. — De, mi az ?... Ön távozni akar már ? — kérdé, midőn vendégét fölkelni látta. — Hisz még nincs későn. Hány óra lehet nálad, Oktáv? — Nálam?... Hát ... én nem tudom — vi­­szonzá a fiatal­ember elsápadva. — Nos, hát nézd meg az órádat ... a mi órán­­k hát — szólt Ménissier enyelegve, mintegy ezáltal akarva öcscsével tudatni, hogy duzzogásának immár vége. — Mert, utoljára is­­— téve utána — részben még az enyim is az az óra. — Megállott az, — válaszolá a fiatal ember. — Lehetetlenség! . . Elrontottad volna ? — El . . . tegnap . . . midőn fölhúztam, eltörtem egy kerekét. — Lássuk csak. — Ma reggel adtam át az órásnak kijavítás végett. — Átadtad a . . . — szólt Ménissier s kémlelve tekintett Oktávra, ki remegve állt előtte. — Nos, mért remegsz ? . .. Nekem úgy rémlik, mintha ma is láttam volna azt nálad . . . mikor minden kérésem da­cára eltávoztál. Hiszen a zsebedből vetted ki, mondván: nézze ön, fél hatra jár . . . — És akkor vittem azt a . . . — Ha a kereke eltört... nem jelezhette az órát. Oktáv, — tévé utána az öreg komoly hangon, — te szerencsétlen ember vagy. Te eladtad azt az órát . . . azt a szent emléket! . . Oh, uram, ön még hazudo­­zik is! . . — Bátyám! — szólt a fiatal ember, közelebb lépve. — Én nem vagyok többé önnek a bátyja, — szólt Ménissier hátrálva. — Holnap elutazom, sőt még ez este, ön megszabadul tőlem . .. Ön a legnagyobb keserűséget okozta nekem. De én nem vetek önnek szemére semmit; nem szeretem önt többé. Boulard és leánya kötelességeknek tartották, Oktávnak fogni a pártját. A fiatal ember zokogott. Levitték őt magukhoz. A fiatal ember itt kissé nyugodtabb lett s becsü­letére esküdött, hogy lelkiismerete nem bántja őt. De­­ mindamellett sem vallotta be magaviseletének az okát. Boulard nyájasan megszorította a kezét s nehogy vallomásra ösztönözze őt, újra fölment barátjához, kér­vén a fiatal embert, hogy aközben maradjon a leá­nyánál Hortenzia azonban sejtette a történteknek valódi okát s ama finom tapintattal, mely a nőknek sajátja, oda terelte a dolgot, hogy a fiatal ember mindent elbeszélt neki. Ugyan, hogy is állhatott volna ő ellen oly benső­­ bizalomnak, részvétnek ? A leányka közvetlen melléje ült a divánon s egyik kezét meg is fogta s öntudatla­­núl gyöngéden meg is szorította azt. Végre együtt kényezett vele. Feledni látszott a leányka, hogy sem­miféle kötelék nem csatolja őket egymáshoz. Bizalma­sabb részvevőbb már nem lehetett volna édes testvére iránt sem. Oktáv egész részletességében elbeszélte neki a történetet: nagybátyjának különös kiadásait, indo­kolatlan kikocsizásait, miatta való aggályait, baját és kétségbeesését. Csak futólag említette, mennyire kell neki küzdenie a sorssal, mennyit kell nélkülöznie s megvonnia magától minden kedvtelést s ha némely dolgot elhallgatott is az ifjú, a hézagot könnyen kitöl­tötte a leányka képzelme s finom érzéke kitalálta, mennyi minden bajjal kell Oktávnak küzdenie. Midőn ama reményeiről beszélt, melyeket barát­jában, a volt­ számfeletti kortársban vetett, be sem várta a leányka, mig Oktáv bevégzi beszédét. Egy mosoly­­lyal vágott közbe, mely ezt látszott mondani: „Szegény barátom! . . . Ön hitt abban az emberben?!« — íme levele, — szólt Oktáv. — Tudom, mit tartalmaz, — viszonzá a leány. — Sajnálkozik, nemde ? Végre számot adott a fiatal­ember arról is, hol és mikép töltötte az estét. Miután Glouquet-t elker­gette, Chardinhez ment, ki ámbár nem helyeselte ügy­nökének magaviseletét, mégis sürgette követelését, azzal a különbséggel, hogy ő csak a legrégibb váltónak a kifizetését követelte még aznap este. — Mutassa meg jóakaratát — szólt a bútor­­gyáros ; — fizesse ki nekem azt az összeget s a többi maradhat az óhajtott határidőig. Ha nem, akkor üzentetek ügynökömnek. Az ítéletet már meghoz­ták s holnap lesz a foglalás. Igyekezzék én még ma elintézni a dolgot. E szóra »foglalás«, a szegény Oktáv remegett. Ő azt hitte, minden veszve van. Már látni vélte, a mint bútorait kirakják az utca kövezetére s a mint mindenféle apróságai fölött a zsibárusok versengenek s a mi fő, elgondolta, mily szemrehányó pillantást lö­vét majd feléje nagybátyja. — Hát mit tegyek?"— kérdezte a bútor gyá­rostól.­ — Én istenem! kérjen kölcsön valakitől, vagy adjon el valamit.. . tudom is én! . . Ekkor eszébe jutott Oktávnak a szegények ban­kárja, ki biztosítékra kész volt harminc százlok­ra köl­­­­csönözni. (Vége következik.) N ő u­r­a­­­o­m. (Szatíra.) Pythagoras, a­ki — mint tudva van — nem sokat beszélt, sőt egyszer, miként a történet mondja, öt egész hétig egymás után hallgatott, valamely őrizet­len pillanatában azt találta mondani: »ha tapasztalást akarsz/gyűjteni, menj utazni.« Én a számoszi bölcsnek tanácsát szivemre vet­tem, s első gondolatom, mihelyt amaz életszakba lép­tem, melyet idegen nyelvű szerencsés körülírás szerint »bárányévek«-nek (nálunk udvariatlanabb kifejezése van) neveznek, útnak indultam, s pedig a földnek egyik legszebb országába: a nővilágba, ama paradi­csomba, melyről egy francia költő oly elmésen meg­­jegyzé, hogy inkább szeretné azt egy szép asszony miatt elveszteni, mint azt egy szép asszony nélkül megtartani. Tapasztalataim, melyeket e majdnem egész hosszú életemen át folytatott utazásom alkalmával magamnak szereztem, arra a meggyőződésre vezettek, hogy a sok fénynek e tü­ndék­es országban is, szintúgy mint mindenütt, sok árnya is van s hogy ehhez a bájos hölgyeknek folytonos küzdelmei, a férfiak által bitorolt uralom ellen, első sorban tartoznak. Eltökél­tem tehát magamban, ama sok üres beszéd után, melyeket a női emancipáció ellen hallhatni, az általam igen tisztelt hölgyeket beavatni ama titkos mester­ségbe, mely által a gonosz férfiak részéről kétségbe vont egyenjogúságokat a társadalomban helyreállít­hatják, s a férjeik fölötti uralom biztosítása mellett tűrhetőbbé tehetik az igát, mely némi tekintetben még a legboldogabb házasságnál is iga marad. Rövid útmutatásom után alig fogják azt nehezebbnek találni, mint, bizonyos népek az uralkodó hatalom oktivált gyámságát, melyet nem annyira a természet törvénye, mint a viszonyok logikai egymás utánisága rakott vállaikra. Számtalan példa tanúsítja, hogy az a szelíd ha­talom, melylyel a nők a férfiak fölött uralkodnak, a hízelgő szavak, az epedő pillantások, az olvadó kö­­nyek és szívszaggató sóhajok, melyekkel azok konok­ságát megtörni igyekeznek, nasom­m­alallanui nagyon­ befolyást gyakorolnak a házassági csöndélet föntartá­­sára, mint az a durva, parancsoló hang, melylyel az úgynevezett »természet urai« nejeiktől engedelmes­séget követelnek. Az okos hölgynek tehát mindenek előtt gondos szemlét kell tartani ama fegyverek fölött, melyekről a férfiak megszelídítésére rendelkezik, s megvizsgálni, mily arányban állnak azok az ellenfél védeszközeihez, hogy illően fölszerelve szállhasson a küzdtérre s siker­rel intézhesse támadásait. A természet a hölgyek nagyobb részét megáldá a szépség oly varázsával, mely, — mint a bálvány előtt, — térdre sülyeszti a férfisereget s megajándé­­kozá a bájos szempárnak vakító fényével, a biboraj­­kak amaz igéző mosolyával, mely a leghidegebb Cátó­­nak szivét is lángra gyulasztja; midőn a másikat föl­ruházta oly éles észszel, mely azonnal kitalálja a fér­fiak gyöngéit s azon kitűnő színészi tehetséggel, mely minden szerephez az illő álcát választani s egy időben képes sírni és nevetni, ájuldozni és görcsöket kapni. Ellátta végre mindnyájokat amaz alsóbb védelmi sze­rekkel, melyekkel bizonyos állatok is bírnak; például éles körmökkel, mint az ölyvet, hegyes fogakkal, mint a macskát s szúrós nyelvvel, mint a kígyót; ezek hasz­nálata azonban mindig a női méltóság hátrányára van s legjobb esetekben is csak kétes borostyánokat nyújt. Mindeme tulajdonok oly nagyszerű női fegyver­tárt képeznek, hogy a férfiak majdnem védtelenül érzik magokat annak ellenében. Mert ha a természet megáldott is sokat közülök déli termettel s finom tár­salgási modorral, melynek néha nagyon is veszedelmes hasznát veszik a nők irányában, más részt meg ezek gyöngéit még nagyobb mértékben bírják; s vajmi sok­szor megtörténik, hogy midőn szenvedélyük vakká s hiúságuk elbizottá teszi őket, ugyan abba a kelepcébe esnek, melybe ellenfeleiket ártani akarták. A magasabb női taktika a férfiak meghódításán kívül még abból a nehéz mesterségből is áll, hogy azokat állandóan hatalma alá terelje. Alapja e sztratégiai fortélynak a női szépség, i­éű­z az a hatalmas fegyver, mely a diadalt biztosítja; ennek esküsznek a férfiak »izzó lelkük örömé«-ben örök hűséget — természetesen addig, mig a szépség tart; ez szelidíti meg s tartja féken a legvadabb­­ embert; s ha Herkules elveté buzogányát, oroszlán­bőrét s hódolata jeléül a guzsalyt ragadta kezébe, ha az erős Rinaldit megigézték Ármida bájai, sőt még a hadisten is Kythere békáiban epedett, lehet-e valami jellemzőbbet a szépség hatalmának kifejezésére ta­lálni, mint az oroszlánt, a kinek hátán a szerelem­­istenke nyargal; az a dévaj kópé, a­kit azért festenek vaknak, mert szemeit a szép hölgyeknek adta. Különben nem szabad e nagyon tisztelt lények­nek felejteni, hogy a szépség, ha uzsorát nem űznek vele, holt kapitális­, ildomosság nélkül pedig gyilkos fegyver egy oktalan gyermek kezében, melylyel ez többnyire önmagát sebzi meg. A szépségnek ildomos­­sággal kell párosulnia, hogy ne csak a megtámadások ellen védve, hanem hogy azoknak diadalmasan ellent állani is képes legyen. A legvadabb embernek, ki a rengeteg erdők barlangjaiban tartózkodik, a sivatag puszták legnyersebb fiának is vannak percei, melyek­ben teljes mértékben érzi a női szépség hatalmát. E perceket az ildomos hölgyek, ügyesen fölhasználva, a pillanatnyi hatást, melyet a férfi szívekre gyakorol­nak, állandóvá teszik, nem ritkán azoknál is, kik az istennőnek nevezett bálványt rövid idő múlva igenis emberinek találván, az egyik asszony által elvesztett paradicsomot a másikban ismét föllelni remélik. Az uralkodás oly édes valami, hogy valóban, nem is fél, hanem egész istennek kell annak lennie, ki felsőbbsége érzetében ellentállani biz ama csalképek­­nek, melyek álmaiból kilépnek az életbe, s ittas érzel­meit a legválogatottabb földi élvekkel kínálják meg. S ha az erős férfiak oly hévvel vágyakodnak e drága kincs után, ki fogja vádolni a gyönge hölgyeket, midőn hasonló óhajokat táplálnak keblükben ? Csak hogy midőn azok nyíltan lépnek föl főszereplőkül a világ színpadján, ezeknek emez állásra titokban kell töre­kedniük, mert valamint a zsidók a pénz, a jezsuiták az ész hatalma által uralkodnak titkon a világon. Folytatás a mellékleten, 1641

Next