Fővárosi Lapok 1881. december (274-298. szám)
1881-12-25 / 294. szám
Vasárnap, 1881. december 25. 294. szám Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenít a finnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK, SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „FŐVÁROSI LAPOK“ tizenkilencedik évfolyamára megnyitjuk az előfizetést. Hosszú programmra nincs szükségünk, mert a magyar szépirodalom ez egyetlenegy közlönye ismeretessé vált mindenfelé. Jövőre is, mint eddig, a hazai szépirodalom, ismeretterjesztés, a magyar műveltség és társadalmi érdekek, jó ízlés és jó hang buzgó szolgálatát fogja teljesíteni. Szerkesztője : Vadnai Károly folyvást azon törekszik, hogy számos kiváló rendes dolgozótárs közreműködésével a »Főv. Lapok «-at méltóvá tegye az olvasó közönség meleg rokonszenvére. — Az ?— Athenaeum*, mint a lap kiadója, kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Előfizetési ár: évnegyedre 4 írt, félévre 8 frt, egész évre 16 forint. Az utalványok és pénzes levelek igy címzendők: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába Budapest.* Enciklopédia kisasszony. (Elbeszélés.) Irta Kazár Emil. (Folytatás.) Abádi látogatásai mind ritkábbak lettek. Sarolta azért csak oly sűrűn gondolt rá, s még jobban érezte, hogy szereti. Gyötrelmes élet volt ez, így szokás az I. N. R. I. (Názárethi Jézus, zsidók királya) betűket nevezni, telve félelemmel, hogy elvesztette és telve erőfeszítéssel, hogy egy életpályából ne veszítsen el semmi előnyt, mely valami előkelő családnál okleveles nevelőnői állást adhat, vagy valami iskolánál tanítónővé teheti. Már az utolsó év volt hátra, de a legsúlyosabb anyjára és a nagyapára is. Ezt a főváros egyik állami intézetében kellett eltölteni. Nagyapja vitte föl és kényezve ajánlotta az igazgatónő figyelmébe. Mikor elutaztak, ősz volt. Minden ismerős elkísérte őket a vasúthoz, csak Abádi hiányzott. Már hetek óta nem lakott a városban, elment rokonai látogatására, s még a nagyapó sem tudott róla híreket mondani. Sarolta még soha sem volt távol a szülői háztól, s mikor az utolsó pillanatban megölelte anyját, kínos zokogás fogta el, s csak most érezte, mily jól esik kisírni a fájdalmat az édes anyai keblen. — Istenem! hiszen nem sokára visszatérek! — kiáltott végre, mikor anyját oly keservesen sírni látta. E szavakra anyja felsikoltott: »Hogyne térnél vissza!« És oly görcsösen szorította magához, hogy a nagyapának erővel kellett anyát és leányát elválasztani egymástól. A városban nagy érdekeltséggel beszéltek Enciklopédia kisasszonyról, ki egy csodálatos, eddig ismeretlen iskolát egész végig jár, s akinek nevelése oly mintaszerű, hogy irigylik. Sarolta fenmaradt az intézetben. A nagyapó pedig minden harmadnap levelet irt neki, hosszat és többnyire egyformát, melynek végére az édesanya is oda jegyezett néhány sort, mindig ugyanazt az ezerszeres üdvözletét, melyet nagy felindulással bízott a tollra és papírra. Mohón bontotta föl a leveleket Sarolta, sokszor végig olvasta, s mindig keresett abban valamit, de amit nem talált meg, mert Abádiról nem írt semmit a nagyapó. Hónapok múltak el, anélkül hogy tudott volna róla valamit. Végre egyik leve alá oda tette a kérdést: »Hát a mi ismerősünk, Abádi?« Erre a levélre is megjött a válasz, s a kérdésre vonatkozó így szólt: »Abádi úrról nem tudom, hogy itt van-e még. A télen keveset jártam ki, köhögtem, de már nincs semmi bajom«. Sarolta elsápadt, és megmeredt kezekkel tartotta maga előtt a levelet. — Már nem szeret, — suttogta.— Kérdezősködött volna rólam. De az csak magyarázat lehetett, hogy már nem szereti, vigasztalást azonban nem nyújtott. Végtelenül szerencsétlennek érezte magát. A nagyapó azontúl sem írta, hogy Abádit valahol látta volna. Az igazgatónő, a szigorú, kötelességének élő aszszonyság, nagy tudománynyal, s paedagogiai ridegséggel, többször figyelmeztette Saroltát: — Kisasszony, gondoljon a vizsgákra. Életpályáról van szó s kegyed nem sok haladást tanúsít. Pedig ez a leány egész éjjeleket felvirrasztott, nedves kendőbe kötött fővel, megvörösödött szemekkel a könyvre, az írásra hajolva, és kétségbeesetten kiáltozva a könyvből a megtanulni való lapokat, hogy figyelmet parancsoljon magának és telekiabálja fejét, mely zúgott és forró volt. A IX. Kocsik robogtak az intézet előtt. A lépcsőkön járókelők kopogtak. A folyosón szőnyeget terítettek végig. Minden szobában csapdosták az ajtókat. Kora reggel óta hallatlan izgalom uralkodott e szobák falai közt. Úgy szólva, senki sem aludt. Tanultak és piperét készítettek, össze-vissza hányva papírt, szalagot, írószert, ollót, és irtózatos kétségek közt fordulva hol a könyvhöz, hol a felaggatott ruhákhoz; sírva, tapogatózva a falon levő mappákon, s bejárva az óceánt egy parányi sziget miatt, és elfojtott hangon kérdezősködve csipkék után. Az intézet csengettyűje a szokott időben megadta a reggeli jelt, de akkor már mindenki ébren volt, hanem senki sem annyira rendben mint máskor, és mindenki sopánkodott, hogy mi fog történni. Sarolta szomorúan öltözködött e nagy naphoz. Már sok és elmúlt, hogy nem is aludt. Amíg öltözködött is, előtte állt föltárva valami könyv. Gépiesen mormogott és végezte az öltözködést. — Menj a tükörtől, Sarolta — kiáltott már harmadszor egy türelmetlen hang, — hiszen régen elkészültél és nagyon szép vagy, csak egy kicsit sápadt. Sarolta fölkelt, az ablakhoz támaszkodott, hallgatta a kocsik robogását, a cipők, csizmák kopogását és nézte a könyvet, melyet most is kezében tartott. Végre szobáról szobára hangzott a figyelmeztetés : »Kisasszonyok, a terembe» ! Zúgás, panasz, mindenfelé. Ilyen hamar! Hiszen még nincsenek készen. Sarolta az első figyelmeztetésre bement a terembe, helyet foglalt, s e pillanattól egész kábultan tűnt föl előtte minden, a színfoltos térképek, a sötét táblák, a furcsa alakzatú rajzok, a zöld asztal, a karos székek, az ablakon beözönlő nyári fény, az idegenek, a ruhák ropogása, a miniszteri biztos komoly és kenetes szavai, a tanárok reszelgése, a kopasz fejtetők és szemüvegek ragyogása, az egymás után felszólított kisasszonyok fölemelkedő alakja, reszkető hangja s ő maga, amint nevét mondják, kérdezik s ő nyomott, fojtott hangon beszél. Azután ismét elfoglalja helyét, megzsibbadva, érzéketlenül, nem figyelve semmire, még lélekzetét is elfojtva, és nem is látva többé se fali ábrákat, se tanárokat, hanem egy kis város földszintes házait, az ablakokban ismerős fejekkel, az utcákon ismerős alakokkal, akik megállítják egymást, mondanak valamit, fejet csóválnak, vállat vonnak, s beadják az újságot az ablakokon át a házakba. A szobákban pedig egyszerre összegyűlnek sokan, mindazok, akiket ő jól ismer, még olyanok is köztük, akiknek már halálhírét hallotta. Honnan gyűlik ezek most egyszerre egybe, még a rossz szomszédok is ? Milyen élesen fölnevetnek, gúnyolódnak. A saját nevét hallja emlegetni az utcán járóktól, a szobákban fecsegőktől, a fiatal emberektől, a leányoktól. Mind csak ő róla beszél. Lát még más valakit is, s hallja, amint hangosan beszélik neki az újságot. Az megrázza a vállát. »Persze, hogy ismertem. No lám.« Ennyit válaszol. Látja édesanyját, a nagyapát, akik becsukják az ablakredőnyöket, behúzódnak a szobába, szomorúan hallgatnak, de az ablakon bezörgetnek, és kérdezik: »Igaz-e ?« Eltakarják az arcukat és nem tudnak válaszolni. A leány ekkor felkiált: »Mindennek vége, mindent elvesztettem!« Felugrik helyéről, erőszakosan félre löki a körülötte levőket, ki akar szaladni e forró levegőjű teremből, hol a papírlapok oly kísértetiesen suhognak, hol most is egy reszketeg, fiatal hangra figyel mindenki, és szigorú arcok különböző kifejezéssel kísérik szavait, melyekben talán nincs bölcseség, de olyan mint egy zengzetes fuvola. Saroltát hirtelen körülveszik. Ama kedves hang elakad, mindenki felugrál. A székeket eltolják, zűrzavar lárma keletkezik, a részvét szavát sugdossák Sarolta körül s elvezetik a teremből szobájába. A vizsgálat tovább foly, Sarolta is visszanyeri erejét délután, s az igazgatónő megnyugszik, hogy semmi nagyobb baj nem következik. Az iskolai utolsó év így végződött. Sarolta utolsó levelében azt írta, hogy a következő levélben tudatja a napot, mikor a nagyapó feljöhet utána és haza viheti. De ezt a következő levelet nem irta meg. Valahányszor kezébe fogta a tollat mindig mély szomorúság, kétség lepte el. (Vége következik.) I. N. R. I. Templomba tévedtem s a félhomályban Megálltam, hitban elmerülve mélyen, Hol a zsidók királya haloványan, Bágyadt szemekkel halni készül éppen. Megtört kedélylyel, búsan, létunottan, Magamba szállva, révedeztem ottan — S egy gondolattól nem volt pihenésem : Boldog, ki túl vagy földi szenvedésen. Istenhalálra vágyó ördögök, Hitvány cselédség, mely megköpködött; Júdási csók, föci véres koronája, Az igazságnak kézmosó bírája, Kereszthalál! Az áldozat betelt. Van-e megváltás ? Szivem nem felelt. Orgona zúg. Ünneplő hangot ad, Piros ruhában mond misét a pap. Tömjénfüst száll, fölzeng a glória : »Örvendezz szív, légy boldog, föld fia A messiás, ki megvált tégedet, Ma jött világra. Békesség veled !« Az istenember képe bús marad. Átvert kebléből foly biborszalag. Szelíd jóságáért ekkép fizettek. Békét hirdetni jött s harcot teremtett. »Pax vobis! Béke veletek !« . . . De hol ? Kincs béke itt a földön, nincs sehol! Kereszt alatt görnyedve vérzünk, A hazvér bujdosása létünk. Örvendő népek gyűlnek, gyülekeznek. A misemondó énekhangja reszket: »Dicsőség néked istenünk az égben !« Én a haló Jézust merengve nézem. Isten betűi*) lelkem’ égetik. A gaznak nem elég, hogy fölfeszít. Dicsekszik: Csúf halálnak én adám át, A názáretit, a zsidók királyát. Te csak tűrtél, isten báránya, némán. Oh, nézz alá vigasztalólag énrám ! Taníts meg, hogy harag nélkül lemondjak, Szeressem a gyöngét, az elnyomottat. Bú, gond között taníts meg hő imára, Bocsánatosztó, szenvedők királya. Oh, mert a földet megvevé az átok ! S a ki még megválthatná a világot, Kinél az isteneszme megfogamzott: Erőtlen ördögökkel vivni harcot, Magát emészti, mig nem hallja ezt: »Mehetsz pihenni, Ite missa est!« Reviczky Gyula. -----=8*.®«»=---- Mai számunk tíz oldalból áll.