Fővárosi Lapok 1882. február (26-48. szám)
1882-02-01 / 26. szám
Szerda, 1882. február 1. 26. szám. Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések .Mintúgy, mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Itáli történet. A zene szólott. Kábitóan csengett Az andalító, bűvös bájos dallam. Az ifjú ott volt leánykája mellett: »Szerelmem örök, melly, kiolthatatlan !« S a szenvedélyes, édes vallomásra Fölsír egy hang oly panaszosan, fájva. Midőn eljött a pihentető éjfél, Pohár cseng, dal szól, erősebb a mámor. Búról beszélni itt ugyancsak félnél, Vallani még a félénk szív is bátor. De mégis e sok víg, csapongó dalban Most oly sok bánat, kín, keserv, sóhaj van. A mámortól kitör az ifjú kedve: Dalt huzat, aztán gondtalanul vígad. Rá gondol a viszonzott szerelemre , boldog, mig sok más csak búval vívhat. A hegedűn oly fájdalmas dal zendül, Mintha támadna nehéz, véres sebbül. És szól a dal fájó, epesztő vágyról, Hogy mily nehéz a bú, szerelmi bánat. Csöndben zokog, keserg, míg később vádol. Csak szív vigaszt csupán a sírtól várhat. Az ifjú méláz, aki pedig játsza, Csak folytatja, mikéntha lenne lázba. Midőn elhal a bús, kesergő dallam, Aranyat dob az ifjú oda díjas, Tán fájna is, ha most húznák vigabban, S némán, mélázva a terembe indul. A zenésznek arcára könnyű csordul, — Oly érzékeny az ember daltul, bortul. ... És újra vigan lejtenek a párok, Szerelmet vall az ifjú kedvesének, — E nehány szóban milyen édes zálog ! — S bár sziveik gyönyörtől, készül égnek, Az ifjúhoz átcseng a dalból fájón: »Szegény szép húgom értted van kórágyon«. Szabó Sándor. ----45.'S.51-----A tombóci fürdőben. (Elbeszélés.) Írta Berzeviczy Albert. (Folytatás.) Egyszerre elállt szíve verése, fejéhez kapott. Mi volt ez ? Miért gyűlöli ezt a Bellát annyira ? Csak azért, mert bizonytalan sejtelme van róla, hogy őt is kigúnyolta ? Bizonynyal nem csak ezért. Mert ellenszenvesnek, gyűlöletesnek tűnik föl előtte ? Hiszen alig ismeri. Talán azért, mert féltékeny reá ? Hát szereti Rikhardot ? Hát a fájó gúny, sértő lenézés, csipkedő, ingerkedő fölény büntetése az, hogy ő még szeretni is tudja ezt az embert? Hát azért nem tud szemébe nézni, azért ejti zavarba minden szava, azért oly védtelen, oly tehetetlen minden támadásai ellenében, mert szíve mélyében ellenálhatatlan, szenvedélyes vonzalmat érez ez ember iránt, mely vonzalmat ki nem irthatja a neheztelés, el nem fojthatja a sértett büszkeség, el nem némíthatja a legszilárdabb elhatározás ? Marie fölkelt, összeszedte holmiját, haza akart menni. Észrevette, hogy kényei megeredtek, hogy zokogva sír, így csak nem mutathatja magát senkinek. El, el innen! Ne lássa soha többé ezt a rettentő embert. Nyugta csak akkor lesz, ha messze — messze van tőle! Ez volt végelhatározása, e mellett fog maradni, erről nem beszélheti le senki. Elindult, hogy mielőbb közölje anyjával megállapodását. De mielőtt tovább ment volna, körülnézett, nincs-e valaki közelben, aki felindulásában megleshette. Az útnak a park mélyébe vezető fordulatán, a sötét lombkapuban, mely mögött egy erdőnyílas verőfényes háttere látszott, egy ember állott, alig harminc lépésnyire Mariétól, szintén könyvvel kezében, mint látszott, a parkból jött épen s ugyanazon az útón haladva, melyen Marie megindult, a mint őt meglátta, egy percre megállott. Ez ember Gerenyey Rikhard volt. Marie futólag viszonozva amannak üdvözletét, elfordult, s hallván maga mögött a közeledő léptek zaját, lázas sietséggel indult haza felé, így nem szabad őt megpillantania. Beszélni nem akar vele, menekülnie kell minden áron előle. Az persze nem jutott eszébe, hogy ha az ember a harmattól síkos erdei ösvényen, mely hozzá még meglehetős meredeken lefelé vezet, majdnem futva megy, könnyen elsiklik a lába. El is siklott s midőn Marie, hogy egyensúlyát fönntartsa, egész erővel egyik lábára nehezedett, az csuklóban kifordult, úgy hogy a leányka a heves fájdalom miatt felsikoltott s a következő pillanatban a fájdalom és izgatottságtól elkábítva összerogyott. Rikhard rögtön ott termett, félredobta könyvét és lehajolva Mariéhoz, egyik karjával körülfogta, úgy nézett kényes arcába. — Csak meg nem sérült nagyon ? lássa, miért szaladt úgy előlem ? Nagyon fáj ? Talán kificamodott a lába ? Marie nem volt képes szólani, ájulással küzdött, görcsösen összeszorította ajkait, szeme bezárult, arca haletthalvány lett s remegve dőlt Rikhard karjára. Gerenyey egy percig önfeledten nézte a leányka arcát, mely a fájdalom, harag és félelem vegyült érzéseinek hatása alatt még szebbnek látszott előtte, mint eddig. Körülbelül arra gondolt, hogy azokat a könyeket nem csak az iménti leesés fájdalma sajtolhatta ki szemeiből. Azután látva, hogy erejét Marie egészen, sőt talán eszméletét is elvesztette, fölemelte mint egy pelyhet, és karjaiban vitte a legközelebbi kerti pad felé. Marie, — bár nem érzett hozzá erőt, — ellent akart állani, s midőn egy pillanatra felnyitotta szemét tekintete találkozott azokkal az égető, sötét, rejtélyes szemekkel, amelyektől úgy félt, de amelyekből most nem gúny, hanem valami forró, rajongó érzelem látszott kisugárzani, melynek égető kevét még akkor is érezte, mikor ijedten lehunyta újra szemeit. Az a néhány lépés, míg a lócához értek, olyannak látszott Marie előtt,mintha égen és poklon ment volna keresztül. Érezte Rikhard leheletét. Érezte, hogy az ifjú karjai erősen körülfogták. Egy pillanatig mintha szíve dobogását érezte volna. S úgy vette észre, hogy Rikhard épen nem siet a kedves terhet letenni. Végre a padhoz értek s Marie minden erejét összeszedve, kisiklott az ifjú karjaiból. Köszönetül némán bólintott fejével, azután még mindig eltompulva a fájdalomtól, melyet csuklójában érzett, leereszkedett a padra,s nehezen lihegve, néhány percig pihenni látszott. Rikhard egy percnyi tétovázás után melléje ült, mielőtt visszavonhatta volna, megragadta kezét. Hozz t rábajolva mondá: »És ezt én okoztam! — megbocsát nekem ? . . . megbocsát tegnapért is ?« — tévé aztán halkabban hozzá, oly lágy hangon, hogy szívét Marie tágulni érze az engesztelődés és ébredező szerelem mámorító érzelmei alatt, s szemei megteltek könnyűkkel. Rikhárd közelebb hajolt hozzá, karját köréje fonta, hiszen látta, hogy a lánykának támaszra van szüksége; ajka oly közel járt Marie égő arcához, hogy majdnem érinté, s mintha azt rebegte volna: »Marie! kedves Marie!« Nem sokára fölemelkedtek, s miután Marie a frissítőt, melynek elhozatalára Rikhárd ajánlkozott, s bevárni nem akarta, s reményét fejezte ki, hogy dagadt csuklójával majd csak lassacskán valahogy elmegy hazáig. Rikhard karján fogta és úgy kisérte le az erdei ösvényen a svájci lak felé. Minthogy amúgy is lassan kellett menniük, Rikhard tetszése szerint hosszabbíthatta meg a rövid utat, s miután Marie egyes helyeken kisikolhatott volna, néha szükségesnek látta derekát karjával körülfogni ; ilyenkor Marie balkeze a Rikhard kezében nyugodott, s úgy látszik, hogy most már a lányka nem igyekszik azt onnan kivenni. Gyakori gyöngéd tudakozódás, sajnálkozás között, melyek Marie sérülésére vonatkoztak, alkalma nyílt Rikhardnak a tegnapi összekoccanásról is megemlékeni, s midőn azt mondá, hogy jobb lesz semmit sem részletezni, hanem kölcsönös általános bűnbocsánatot adni, Marie már kissé vidámabban, válaszolá: »Megbocsátok a javulás reményében és abban a reményben, hogy ezentúl nem fog többé neveldei leánykának, nem fog gyermeknek tekinteni. — Ha akarja, annak nem, de engedje meg, hogy kis leánynak tekintsem tovább is, hogy olyannak ismerjem, a ki még pirulni, ábrándozni tud, parancsszóra érzelmeket szenvelegni nem képes, és bár önérzetes, mégis bátortalan, mert az ilyen leányka a természet legszebb alkotása. Ezt a kort az úristen jókedvében teremtette, és én csak ilyen leánykát......... lássa, ott a mama ! itt vannak mindnyájan! A tévé aztán hirtelen hozzá, félbeszakítva előbbi szavait, s távolról üdvözölve a várakozókat. Dombrovskyné és Nandiné épen a reggeli asztal előtt, Gerenyeyék és egy-két más jó barát, ott voltak összegyűlve a svájciak árnyékos tornácán, már Marie után akartak nézni, s ugyancsak volt csodálkozás, midőn a tegnapi két halálos ellenség alakját szép békességben egyesülve, karonfogva, Marie erőtlensége miatt úgyszólván egymáshoz simulva látták a mély árnyékú erdei útból kilépni s a gyepes tér verőfényén megjelenni. Rikhard komoly, sötét, szilárd, alakja mellett Marie olyan volt, mint egy gyöngéd nyájas napsugár s ez ellentét által a látvány, melyet mindnyájan a meglepetés önkénytelen mosolyával szemléltek, nem csak meglepő, de szép is lévén, Hanna odahajolva Nandinehez, fülébe súgott: »Milyen jól illenek egymáshoz!« A meglepetést és tetszést azonban csakhamar ijedelem váltotta föl,midőn Marie bizonytalan lépteiből lába sérülésére következtettek, s Rikhard röviden elbeszélte találkozásuk történetét. — Nekem már hivatásom — végzé Gerenyey szavait, — hogy mindig mint deus ex machina, mint megmentő a bajban jelenjek meg, akár keréktörésről, akár lábsérülésről van szó. Ez alkalommal azonban bevallom, hogy kerestem a bárónőt. Azt persze nem gyanítottam, hogy mint segítőre lesz rám szükség, de miután a sors így akarta, hálát adok érte végzetemnek. E szavaknál jelentőségteljes pillantást vetett Mariéra, ki köszönetül nyújta neki kezét, aztán folytatá: — Most pedig átadom a sebesültet az orvosnak, s csak arra kérem, hogy előlem soha többé meg ne szökjék, mert mint láthatja, a végzet hatalma nagy és annak nem jó ellentállni. Ez utolsó szavakat valószínűleg csak Marie hallotta és bizonyosan csak ő értette meg. Miután a családhoz nem tartozók sajnálkozásuk és gyors javulás iránti reményük kifejezése mellett elbúcsúztak, a fürdőorvos megvizsgálta Marie sérült lábát s hideg borogatást és egy-két napi teljes nyugalmat rendelt, így aztán a baj csakhamar el fog múlni, s »a bárónő az Anna bálon már táncolhatni is fog«, — téve hozzá, biztatólag az orvos, abban a meggyőződésben, hogy ez Marie vágyainak netovábbja. (Folytatása következik.) Akit én szeretek. (Novella.) Írta: Vacano E. KI. Kalifornia nem csak aranypora miatt, de minden tekintetben igazi aranyország, a világ Eldorádója. A perubeliek régi mondái Eldorádónak neveztek el egy országot Amerikában, mely aranynyal és drága .