Fővárosi Lapok 1882. február (26-48. szám)

1882-02-14 / 36. szám

Kedd, 1882. február 14. 36. szám Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy, mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. * Tóth Kálmán emlékezete. (Felolvasás.*) irta Vadnai Károly. Aggódva, félve emelek szót ez ünnepi órában, hogy megújítsam ama költőnk emlékezetét, kit most múlt egy éve közrészvét kísért ki, utolsó földi útján, a temetőbe. Aggódásomnak, félelmemnek természetes oka az a folytonos benső viszony, mely három évtize­den át kötött hozzája. Midőn az ő dicséretét vagyok hivatva hirdetni, saját magán emlékeim rajzanak föl árnyékká vált alakja körül. Midőn a Kisfaludy-Társa­­ság gyászát, a hazai költészet veszteségét kellene tol­mácsolnom, alig bírom háttérbe szorítani a magam gyászát, a magam veszteségét, melyet e pillanatban is a legélénkebben érezek. Nincs-e nagy okom attól tar­tani, hogy egyéni bánatom alkalmatlanná tesz az ő költői kiváló értékének tárgyias megmérésében ? De bátorít egyszersmind a tudat, hogy az ő dicséretét hir­deti ez az egész gyülekezet, melynek minden tagját a mély rokonszenv láthatatlan aranyszála köti össze a költő emléke körül. Ekkér a mi hiány lesz az én gyönge szavamban, kipótolja a hallgatók tudása és érezése. A költő, kiről emlékezem, nem csupán barátom volt. Tuzi társak valánk huszonkilenc esztendőn keresz­tül az irodalom mezején. Ő elébb indult meg s a hír­név márvány lépcsőin csakhamar magasra jutott, de azért mindig egymás mellett maradtunk a földi ösvé­nyen, mely eleintén, hosszú ideig, igen kopár, igen ki­etlen valt. A tíz évig tartott csillagtalan éjszaka és fagyasztó hideg kezdetén alig hogy túl valánk. Össze kellett húzódnunk, hogy biztatással melengessük egy­mást. Elnyomva a szabad szó, bilincsbe verve a szelle­mek szárnya. Minden jó ember, mintha két arccal bírna, folyvást csak a múltba és csak a jövőbe nézett, vigasztaló emlékeket és kecsegtető reményeket ku­tatva, hogy azokkal födje el a jelen áldatlan gyászát. Gyakran ültünk le, el-elfáradtan, a rögecses, meredek út szélén, nézve a kilátás nélküli bizonytalan távolba s nem tudva, hogy mit találunk ottan ? Jól esett ak­kor, kezet szorítva, azt mondani: támogatni fogjuk egymást, számíthatunk egymásra, — bizalom! men­jünk tovább! Az elnyomott nemzet közdala a régi bús nóta lett: »Megvirrad még valaha!« E biztatásból merítünk erőt kisebb nagyobb munkákra mindany­­nyian, azok is, kik arra termettek, hogy magasra nőj­­jenek, s azok is, kik már eleve érezhettük, hogy nem lehetünk többek, mint egyszerű, de buzgó napszámo­sok a nemzeti műveltség szellőjének munkálásában. Az idő aztán, ha lassan is, nagy változásokon ment át, de a mi magán­viszonyunk nem változott­­ soha. A­mint egymás mellett valónk a hosszú, nyo­masztó éjszakában, együtt maradtunk a derű és ború közt vajúdott szürkületben is, és együtt üdvözöltük a régóta várt hajnalhasadást és együtt örvendeztünk a támadó napnak, mely körültünk mindent verőfénybe­­ vont, de csakhamar egyszersmind hosszú árnyékokat is vetett. E hű, ez állandó együttlét adta meg nekem a jogcímet, hogy költők helyett én hirdessem az elhúnyt költő emlékezetét s én tegyek tanúbizonyságot életé­nek és dalainak igazsága mellett. Egy borsodmegyei kis faluban, melyet egykor Szemere Bertalan születése és irodalmi munkássága tettek nevezetessé, ismerkedtünk meg. Falusi idill és vendégszerető házak légkörében, fiatal ábrándok szá­laiból kezdtük szőni a barátság kötelékét, melyet ké­sőbb idő, rokonszenv, megszokás s a férfi kor meggyő­ződése erősitenek meg. Mikor ama kis magyar falu­ban a véletlen hozott össze bennünket, akkor Tóth Kálmánnak már volt költői neve. Az ő őszinte, érzés­től meleg, rövid dalai, mint a pacsirta fris éneke han­goztak oly időben, midőn a költészet birodalmában a melancholia, fájó panasz és busongó emlékezés hang­jai uralkodtak. Az ő dalait hamar szárnyra kapta a hir, beröpülve velük az országot. Másfél év elég volt arra, hogy nevét mindenfelé emlegetni kezdjék. Nem szabatos képét adta e zord időbeli magyar költők világának az, ki­hirdető, hogy a mi költőinkre állott akkoriban az, a­mit egy római valaha a fájdalmakra mondott: »a nagyok hallgatnak s a kicsinyek beszél­nek.« Igaz­, hogy a Petőfi szenvedélyes hangú és ra­gyogó szárnyalású múzsája örökre elnémult a szabad­ságharc zivatarában; igaz, hogy a Vörösmarty lant­ja keserű bánatba merült s csak ritkán riadt fel, csüg­gedten panaszolni el, hogy »oda lett az emberek ve­tése« ; de sok jó költő élén Arany János és Tompa Mihály épp ekkor írták a honfifáj­dalom legnemesebb énekeit s midőn egyfelől fennkölt gondolatuk és érzé­­­­sük számára egy-egy allegóriában találtak menedék- s helyet, másfelől épp ők buzdíták a fiatal tehetségeket, hogy daloljanak. Egyikök a fiaihoz szóló madár képé­­­­ben bátorított: »Fiaim, csak énekeljetek!« másikuk az Egressy Gábor visszatértét üdvözlő költeményben hangoztatá: »Zengjen, a ki zenghet!« S egyszerre uj nemzedék, ismeretleneknek egész raja, lepte el a tért , s valamennyi közt Tóth Kálmán volt az, ki leghama­­­­rabb és legmagasabban kivált, sok fővel emelkedve s ki amaz élénk hangverseny korából, mely tele volt­­ Petőfi, Arany és Tompa-utánzásokkal, utóbb pedig a tájköltés keresett tarkaságaival. Már ekkor feltűnt, hogy költőnket nem a külső buzdítás, nem az ének nemzeties divata, hanem benső ösztön készti dalokra.­­ Érzelmeit egyszerűen fejezte ki. Teljes hangulatokat­­ adott, a forma és rh­ytmus élénk érzékével. Látszólag I­gos népdalai műdalokká emelkedtek. Nem minden költeménye volt még ilyen, de már sok dala volt ilyen. Mikor megismertem, legkedvesebb dalnoka Be­­ranger, s mindig magával hordott könyve a »Chan­son-ok zsebkiadása volt. Ebből vette első nagyobb kö­tetéhez a jeligét is: »A jó isten mondá nekem,dalolj, da­lolj szegény kicsinyem !« Tetszett neki a francia dalnok egyszerűsége, őszintesége, sőt vidámsága is. Petőfit nem olvasta, mert tudta könyv nélkül. Csodálta rend­kívüli lángeszűségét, melylyel a legjelentéktelenebb tár­gyat is költőivé képes emelni, mint ahogy a nap be­aranyoz sugaraival mindent a mire vetődik; nem is vonhatta ki magát hatása alól, a mi azonban koránt­sem tette utánzójává, a­mint legelső kr­itikusainak egyike másika helytelenül hirdette. Első­ elbeszélő mű­vén , a »Kinizsi«-n sokkal inkább érezhető az Arany »Toldi«-jának befolyása, mert szívvel lélekkel lyrikus­­nak teremvén, az elbeszélés terén jobban rá­szorult, hogy egy nagy példány nyomait kövesse. Tóth Kálmánt benső természete, lényének sajátos, uralkodó vonásai nem engedték sem a Beranger, sem a Petőfi tanítvá­nyává lenni. Épp oly távol ,állt­amannak derűit, nyu­godt életbölcseségétől, mint emennek szenvedélyes erélyétől és mindent hatalmasan felölelő gazdag kép­­zelmétől. Nem csak a tehetség kisebb mértéke, hanem még inkább a benső természet másfélesége különböz­tette meg tőlük. Csak egy közös vonásukban osztozott: az őszinteség költői erényében. De a­ki őszinte, az csak magát tudja dalolni, s a­ki magát dalolja, nem válhatik soha mások utánzójává, mert saját egyé­niségét fejezi ki dalaiban, s ily költő — legyen kisebb vagy nagyobb — teljes joggal vallhatja magáról a XIV. Lajos emlékpénzének büszke köriratát: »sibi soli par« (csak magához hasonlít.) A mélázás, a naiv tűnődés, az érzékeny sóvárgás, melyek oly sajátos vonásokkal járultak költőnk egyé­niségének kidomborításához, már a fejlő gyermek ter­mészetében is uralkodtak. Kétségkívül ezek sugalták neki azt a gondolatot, hogy jövőjét a kolostor falai közt keresse. Mikor még nem fejlődhetett ki szívében az az uralkodó érzés, mely őt kitűnő költővé és bol­dogtalan emberré tette: a melancholia fátyolán át úgy tetszhetett neki, hogy a kolostori magányos élet, az elmélkedés, az oktatás, a hit szolgálata boldoggá tehe­tik az embert. De e pályának is fényesebb oldalai fog­lalkoztatták képzelmét. Olyan festői pontra vágyott, mint Pannonhalma, s olyan gazdag szerzetbe, mint a Bence-rend. E rend egyik mai jeles tagja múlt évben közzé­tette az adatokat, melyek költőnk felső korának ez ide­jét meg­világosítják. A tizennégy éves ifjút, 1845. augusztusában, atyja, Tóth György, ki a bajai urada­lom rendes számvevői tisztségét viselte, elküldé Pan­nonhalmára, egy jeles tanár figyelmébe ajánlva a »bács­kai ifjú csemeté«-t, melynek lehetnek — úgymond — több kinövései, sőt talán még tüskéi is, de az emberek­nek, kivált a zsöngéknek, öröklött hibájuk az, hogy korábban teremtenek töviseket, mint gyümölcsöket, mit csak akkor hozhatnak, ha nemesem oltva, szemez­ve, ápolva lesznek. Kéri tehát fia számára az apa ezt a gondos ápolást, hogy majdan a tudományos pályá­nak, a hazának és a fényes rendnek dicsőségére vál­hasson. Ki sejthette volna még akkor, hogy e »bácskai ifjú csemete« arra van hivatva, hogy a költészet élő fája legyen s ágain egyházi tudományok gyümölcse helyett világi szerelem virágait teremje bokrosan? Atyja, ki száraz hivatalos teendőinek pontos végzése mellett, szintén mindig szeretett vallásbölcselmi elmél­kedésekbe merülni, nyugodtnak érezte magát, hogy szorgalmas és csöndes természetű fia e zajtalan pályát választotta; anyja is, ez egyszerű, szerető, mély szívű asszony, ki maga vitte őt Pannonhalmára, vigaszt talált abban a gondolatban, hogy kisebbik fia az ég utait fogja járni addig, mig másik fia a nyugta­lan tengeren jár, a hol ennek csakhamar még a nyo­ma is elveszett. Maga a fiú egész örömmel lépett a kolostor falai közé, hol Rainald nevet kapott. Szere­tett elmélázni e híres kolostor boltivei alatt s e­z tizen­­két­ megyés láthatára« halomról. Szeretett tanulni s szerette társait és tanárait. De a becsvágyat elvitte magával oda is. Valahányszor látta a főapátot teljes ornátusában, mindig arra gondolt, hogy egykor ő is viselheti ezt az ornátust. Első versét alkalmasint a kolostor falai közt irta. Hagyományos szokás szerint, egy társa nevenapjára irt üdvözlő szonettet, melynek azonban sem tartalma, sem nyelve nem mutatja a költői hivatásnak még csak szikráját sem. Az ifjú mindössze egy évig maradhatott a kolostor falai közt. Mint újonc­ mestere, Borovszky Lénárt, irta haza szü­leinek , megfelelt a várakozásnak, mert észtehetségei szépek, erkölcse jámbor, a kiképzésre magát egészen általengedő volt, de a szigorú életmód és a sok tanu­lás idegessé, betegessé tették. Hideglázat, hagymázas kórt kapott, melyben addig éles hallása is igen meg­romlott. Vannak, kik testi, főleg érzéki fogyatkozások­ban nem egy költő dicsőségének egyik főtényezőjét keresik. Szerintük: Homér sohasem festhet olyan de­rült kék eget, ha nem csupán képzeli, hanem látja is a láthatár váltakozó színeit. Milton azért látta oly tündöklőnek az »Elvesztett paradicsom«-ot, mert nem látta a külvilágot, e siralom völgyét; másfelől Lord Byron sohasem válik a világfájdalom és ember­gyűlölet oly hatalmas költőjévé, ha nem sánta lábbal kell átbicegnie a földi pályát, ha tud táncolni azzal, a­kit megszeretett s ha étvágya jobb. Mindenesetre nyo­masztó végzet az is, ha a dalnok, ki szerelmi suttogá­sok boldogságát áhitja, e szerelmi boldog suttogásokat nem hallhatja meg, mert rosszul hall. A külső élet ily fogyatkozása elősegíti a mélázást, a magány keresését s csökkenti az önbizalmat, az erély­e sarkantyúját. De midőn a rendház újoncát ez érzéki csorba érte, annak hátrányait ő még igen kevéssé érezhette. (Folyt. köv.) *­ A Kisfaludy Társaság 1882 február 12-diki közülésén.

Next