Fővárosi Lapok 1882. február (26-48. szám)
1882-02-14 / 36. szám
Kedd, 1882. február 14. 36. szám Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy, mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. * Tóth Kálmán emlékezete. (Felolvasás.*) irta Vadnai Károly. Aggódva, félve emelek szót ez ünnepi órában, hogy megújítsam ama költőnk emlékezetét, kit most múlt egy éve közrészvét kísért ki, utolsó földi útján, a temetőbe. Aggódásomnak, félelmemnek természetes oka az a folytonos benső viszony, mely három évtizeden át kötött hozzája. Midőn az ő dicséretét vagyok hivatva hirdetni, saját magán emlékeim rajzanak föl árnyékká vált alakja körül. Midőn a Kisfaludy-Társaság gyászát, a hazai költészet veszteségét kellene tolmácsolnom, alig bírom háttérbe szorítani a magam gyászát, a magam veszteségét, melyet e pillanatban is a legélénkebben érezek. Nincs-e nagy okom attól tartani, hogy egyéni bánatom alkalmatlanná tesz az ő költői kiváló értékének tárgyias megmérésében ? De bátorít egyszersmind a tudat, hogy az ő dicséretét hirdeti ez az egész gyülekezet, melynek minden tagját a mély rokonszenv láthatatlan aranyszála köti össze a költő emléke körül. Ekkér a mi hiány lesz az én gyönge szavamban, kipótolja a hallgatók tudása és érezése. A költő, kiről emlékezem, nem csupán barátom volt. Tuzi társak valánk huszonkilenc esztendőn keresztül az irodalom mezején. Ő elébb indult meg s a hírnév márvány lépcsőin csakhamar magasra jutott, de azért mindig egymás mellett maradtunk a földi ösvényen, mely eleintén, hosszú ideig, igen kopár, igen kietlen valt. A tíz évig tartott csillagtalan éjszaka és fagyasztó hideg kezdetén alig hogy túl valánk. Össze kellett húzódnunk, hogy biztatással melengessük egymást. Elnyomva a szabad szó, bilincsbe verve a szellemek szárnya. Minden jó ember, mintha két arccal bírna, folyvást csak a múltba és csak a jövőbe nézett, vigasztaló emlékeket és kecsegtető reményeket kutatva, hogy azokkal födje el a jelen áldatlan gyászát. Gyakran ültünk le, el-elfáradtan, a rögecses, meredek út szélén, nézve a kilátás nélküli bizonytalan távolba s nem tudva, hogy mit találunk ottan ? Jól esett akkor, kezet szorítva, azt mondani: támogatni fogjuk egymást, számíthatunk egymásra, — bizalom! menjünk tovább! Az elnyomott nemzet közdala a régi bús nóta lett: »Megvirrad még valaha!« E biztatásból merítünk erőt kisebb nagyobb munkákra mindanynyian, azok is, kik arra termettek, hogy magasra nőjjenek, s azok is, kik már eleve érezhettük, hogy nem lehetünk többek, mint egyszerű, de buzgó napszámosok a nemzeti műveltség szellőjének munkálásában. Az idő aztán, ha lassan is, nagy változásokon ment át, de a mi magánviszonyunk nem változott soha. Amint egymás mellett valónk a hosszú, nyomasztó éjszakában, együtt maradtunk a derű és ború közt vajúdott szürkületben is, és együtt üdvözöltük a régóta várt hajnalhasadást és együtt örvendeztünk a támadó napnak, mely körültünk mindent verőfénybe vont, de csakhamar egyszersmind hosszú árnyékokat is vetett. E hű, ez állandó együttlét adta meg nekem a jogcímet, hogy költők helyett én hirdessem az elhúnyt költő emlékezetét s én tegyek tanúbizonyságot életének és dalainak igazsága mellett. Egy borsodmegyei kis faluban, melyet egykor Szemere Bertalan születése és irodalmi munkássága tettek nevezetessé, ismerkedtünk meg. Falusi idill és vendégszerető házak légkörében, fiatal ábrándok szálaiból kezdtük szőni a barátság kötelékét, melyet később idő, rokonszenv, megszokás s a férfi kor meggyőződése erősitenek meg. Mikor ama kis magyar faluban a véletlen hozott össze bennünket, akkor Tóth Kálmánnak már volt költői neve. Az ő őszinte, érzéstől meleg, rövid dalai, mint a pacsirta fris éneke hangoztak oly időben, midőn a költészet birodalmában a melancholia, fájó panasz és busongó emlékezés hangjai uralkodtak. Az ő dalait hamar szárnyra kapta a hir, beröpülve velük az országot. Másfél év elég volt arra, hogy nevét mindenfelé emlegetni kezdjék. Nem szabatos képét adta e zord időbeli magyar költők világának az, kihirdető, hogy a mi költőinkre állott akkoriban az, amit egy római valaha a fájdalmakra mondott: »a nagyok hallgatnak s a kicsinyek beszélnek.« Igaz, hogy a Petőfi szenvedélyes hangú és ragyogó szárnyalású múzsája örökre elnémult a szabadságharc zivatarában; igaz, hogy a Vörösmarty lantja keserű bánatba merült s csak ritkán riadt fel, csüggedten panaszolni el, hogy »oda lett az emberek vetése« ; de sok jó költő élén Arany János és Tompa Mihály épp ekkor írták a honfifájdalom legnemesebb énekeit s midőn egyfelől fennkölt gondolatuk és érzésük számára egy-egy allegóriában találtak menedék- s helyet, másfelől épp ők buzdíták a fiatal tehetségeket, hogy daloljanak. Egyikök a fiaihoz szóló madár képében bátorított: »Fiaim, csak énekeljetek!« másikuk az Egressy Gábor visszatértét üdvözlő költeményben hangoztatá: »Zengjen, a ki zenghet!« S egyszerre uj nemzedék, ismeretleneknek egész raja, lepte el a tért , s valamennyi közt Tóth Kálmán volt az, ki leghamarabb és legmagasabban kivált, sok fővel emelkedve s ki amaz élénk hangverseny korából, mely tele volt Petőfi, Arany és Tompa-utánzásokkal, utóbb pedig a tájköltés keresett tarkaságaival. Már ekkor feltűnt, hogy költőnket nem a külső buzdítás, nem az ének nemzeties divata, hanem benső ösztön készti dalokra. Érzelmeit egyszerűen fejezte ki. Teljes hangulatokat adott, a forma és rhytmus élénk érzékével. Látszólag Igos népdalai műdalokká emelkedtek. Nem minden költeménye volt még ilyen, de már sok dala volt ilyen. Mikor megismertem, legkedvesebb dalnoka Beranger, s mindig magával hordott könyve a »Chanson-ok zsebkiadása volt. Ebből vette első nagyobb kötetéhez a jeligét is: »A jó isten mondá nekem,dalolj, dalolj szegény kicsinyem !« Tetszett neki a francia dalnok egyszerűsége, őszintesége, sőt vidámsága is. Petőfit nem olvasta, mert tudta könyv nélkül. Csodálta rendkívüli lángeszűségét, melylyel a legjelentéktelenebb tárgyat is költőivé képes emelni, mint ahogy a nap bearanyoz sugaraival mindent a mire vetődik; nem is vonhatta ki magát hatása alól, a mi azonban korántsem tette utánzójává, amint legelső kritikusainak egyike másika helytelenül hirdette. Első elbeszélő művén , a »Kinizsi«-n sokkal inkább érezhető az Arany »Toldi«-jának befolyása, mert szívvel lélekkel lyrikusnak teremvén, az elbeszélés terén jobban rászorult, hogy egy nagy példány nyomait kövesse. Tóth Kálmánt benső természete, lényének sajátos, uralkodó vonásai nem engedték sem a Beranger, sem a Petőfi tanítványává lenni. Épp oly távol ,álltamannak derűit, nyugodt életbölcseségétől, mint emennek szenvedélyes erélyétől és mindent hatalmasan felölelő gazdag képzelmétől. Nem csak a tehetség kisebb mértéke, hanem még inkább a benső természet másfélesége különböztette meg tőlük. Csak egy közös vonásukban osztozott: az őszinteség költői erényében. De aki őszinte, az csak magát tudja dalolni, s aki magát dalolja, nem válhatik soha mások utánzójává, mert saját egyéniségét fejezi ki dalaiban, s ily költő — legyen kisebb vagy nagyobb — teljes joggal vallhatja magáról a XIV. Lajos emlékpénzének büszke köriratát: »sibi soli par« (csak magához hasonlít.) A mélázás, a naiv tűnődés, az érzékeny sóvárgás, melyek oly sajátos vonásokkal járultak költőnk egyéniségének kidomborításához, már a fejlő gyermek természetében is uralkodtak. Kétségkívül ezek sugalták neki azt a gondolatot, hogy jövőjét a kolostor falai közt keresse. Mikor még nem fejlődhetett ki szívében az az uralkodó érzés, mely őt kitűnő költővé és boldogtalan emberré tette: a melancholia fátyolán át úgy tetszhetett neki, hogy a kolostori magányos élet, az elmélkedés, az oktatás, a hit szolgálata boldoggá tehetik az embert. De e pályának is fényesebb oldalai foglalkoztatták képzelmét. Olyan festői pontra vágyott, mint Pannonhalma, s olyan gazdag szerzetbe, mint a Bence-rend. E rend egyik mai jeles tagja múlt évben közzétette az adatokat, melyek költőnk felső korának ez idejét megvilágosítják. A tizennégy éves ifjút, 1845. augusztusában, atyja, Tóth György, ki a bajai uradalom rendes számvevői tisztségét viselte, elküldé Pannonhalmára, egy jeles tanár figyelmébe ajánlva a »bácskai ifjú csemeté«-t, melynek lehetnek — úgymond — több kinövései, sőt talán még tüskéi is, de az embereknek, kivált a zsöngéknek, öröklött hibájuk az, hogy korábban teremtenek töviseket, mint gyümölcsöket, mit csak akkor hozhatnak, ha nemesem oltva, szemezve, ápolva lesznek. Kéri tehát fia számára az apa ezt a gondos ápolást, hogy majdan a tudományos pályának, a hazának és a fényes rendnek dicsőségére válhasson. Ki sejthette volna még akkor, hogy e »bácskai ifjú csemete« arra van hivatva, hogy a költészet élő fája legyen s ágain egyházi tudományok gyümölcse helyett világi szerelem virágait teremje bokrosan? Atyja, ki száraz hivatalos teendőinek pontos végzése mellett, szintén mindig szeretett vallásbölcselmi elmélkedésekbe merülni, nyugodtnak érezte magát, hogy szorgalmas és csöndes természetű fia e zajtalan pályát választotta; anyja is, ez egyszerű, szerető, mély szívű asszony, ki maga vitte őt Pannonhalmára, vigaszt talált abban a gondolatban, hogy kisebbik fia az ég utait fogja járni addig, mig másik fia a nyugtalan tengeren jár, a hol ennek csakhamar még a nyoma is elveszett. Maga a fiú egész örömmel lépett a kolostor falai közé, hol Rainald nevet kapott. Szeretett elmélázni e híres kolostor boltivei alatt s ez tizenkét megyés láthatára« halomról. Szeretett tanulni s szerette társait és tanárait. De a becsvágyat elvitte magával oda is. Valahányszor látta a főapátot teljes ornátusában, mindig arra gondolt, hogy egykor ő is viselheti ezt az ornátust. Első versét alkalmasint a kolostor falai közt irta. Hagyományos szokás szerint, egy társa nevenapjára irt üdvözlő szonettet, melynek azonban sem tartalma, sem nyelve nem mutatja a költői hivatásnak még csak szikráját sem. Az ifjú mindössze egy évig maradhatott a kolostor falai közt. Mint újonc mestere, Borovszky Lénárt, irta haza szüleinek , megfelelt a várakozásnak, mert észtehetségei szépek, erkölcse jámbor, a kiképzésre magát egészen általengedő volt, de a szigorú életmód és a sok tanulás idegessé, betegessé tették. Hideglázat, hagymázas kórt kapott, melyben addig éles hallása is igen megromlott. Vannak, kik testi, főleg érzéki fogyatkozásokban nem egy költő dicsőségének egyik főtényezőjét keresik. Szerintük: Homér sohasem festhet olyan derült kék eget, ha nem csupán képzeli, hanem látja is a láthatár váltakozó színeit. Milton azért látta oly tündöklőnek az »Elvesztett paradicsom«-ot, mert nem látta a külvilágot, e siralom völgyét; másfelől Lord Byron sohasem válik a világfájdalom és embergyűlölet oly hatalmas költőjévé, ha nem sánta lábbal kell átbicegnie a földi pályát, ha tud táncolni azzal, akit megszeretett s ha étvágya jobb. Mindenesetre nyomasztó végzet az is, ha a dalnok, ki szerelmi suttogások boldogságát áhitja, e szerelmi boldog suttogásokat nem hallhatja meg, mert rosszul hall. A külső élet ily fogyatkozása elősegíti a mélázást, a magány keresését s csökkenti az önbizalmat, az erélye sarkantyúját. De midőn a rendház újoncát ez érzéki csorba érte, annak hátrányait ő még igen kevéssé érezhette. (Folyt. köv.) * A Kisfaludy Társaság 1882 február 12-diki közülésén.