Fővárosi Lapok 1882. február (26-48. szám)
1882-02-23 / 44. szám
Báléji álom. (Rajz.) irta Hajnalka. — Paula, mit csinálsz ott az ablaknál ? Mit bámulsz ott ki abba a sugártalan téli világba?.. Talán a hópelyheket lesed, amint szállingóznak fenn a magasban, mig végre leesnek a földre és elborítják az egész világot mint egy hideg, fehér szemfedő . . . Avagy keresed talán, hova lettek a kis pacsirták, a fecskék és a csalogányok ? Oh, mit tudom én! A hová az ifjúság leszen és hová lesz a szerelem a szívből. Talán fel akarod fedezni a tavaszt a hó alatt ? Nagyon mélyen van még. Talán alszik, vagy talán nincs sehol, amint hogy semmi nincs a teremtés előtt. Ne keresd a hó alatt, a légben van, a semmiben, a napsugárban, egy pici szellőben, amely arcul csókolja a földet, és erre a csókra megmozdul a mindenség szíve, megremeg a föld keble, arcáról eltűnik a hideg lepel és helyében mosolyok fakadnak, zöld levelek, nyíló virágok. A tavasz a föld szerelme és e szerelem ragyogóvá tesz mindent, ahová belopódzik ... A szerelem! Tudod mi az? Egy napsugára a szívnek, egy meleg szellő, mely megérinti azt, mint a tavasz a földet és arcunkon rózsák virulnak, keblünkben a nyár heve. Hogy is mondja a költő ? »Midőn a szív első mozdulásra kél, Nem olyan-e ez, mintha rózsa-bokrot, Virító rósza-bokrot ráz a szél ? És a szív, ez a rózsának bokra, Lengő fuvalmak, érzeményei. Hull a bokorról a bálvány arcokra Piros levél, ha a szél lengeti. Igen, hull a bokorról, és addig hull, mig végre mind lehull, a szívre is úgy borul rá a hervadás, mint a legszebb kikeletre. Mi is vagyunk a végzett kezében ? Egy csomó virág, lomb, zöld levél, mit pazarul szór el a mindenségben, hogy éljünk, viruljunk néhány rövidke percig és aztán hervadtan hulljunk az örök semmibe. Imádod a lombokat és a virágokat ? Igen, minket is imádnak, mert hisz folyton lesznek szívek, melyek szeretnek és szívek, melyek szerettetnek. Csak a tárgyak változnak folyton, hisz bármint imádod a tavaszt, sohasem az lesz többé, melyet már egyszer szerettél, s igy még e hűségben is mennyi az állhatatlanság ! Az egész élet egy rövidke átmenet egy másikba. Én nem tartom többnek, te se tartsd. Ha szenvedni fogsz, vájjon mivel vigasztaljalak? Az elmúlással? A végtelen pihenéssel az örök álomban ? Hazugság, hogy az pihenés! Hisz nem fogunk tudni róla, vagy igen, s akkor vájjon mi fárasztóbb mint a végtelenség. Még a gondolat is kétségbeejtő! Ugye milyen sötét gondolatok ? Nem egy bálésre való. Pedig éppen ez hozta eszembe. Hisz mi hangol jobban az elmélyedésre, mint egy ilyen téli alkony, látva kint a komor reménytelenséget s látva itt benn tégedet, a tavaszt, telve reménynyel, s az ébredő szerelem tűzével arcodon. / Oh, ne szégyeld magad! Eredj, nézd meg fehér öltönyödet, melyben ma úgy fogsz pompázni mint egy viruló liliom. Örülj neki, hisz azért vagy fiatal. Kápráztasd el szemeiket, imádtasd magad, hisz azért vagy világ. ... De vigyázz, ha a boldogság közeledik feléd, jól bele markolj, ne bocsásd el magadtól, s ha nem lesz is az örök, de legalább ne legyen csak egy rövid báléji álom ! Báléji álom! Erről jut eszembe valami. Egy rövid kis történet. Elmondjam neked ? Jár közelebb a tűz fényéhez. Ülj ide mellém és takarj be, mert fázom. . . Van-e valami gyászosabb, mint egy befejezéséhez közeledő élet, beteges szív, mely csak álmodta a boldogságot? Nem olyan az, mint egy rom, melyet nem lehet többé felépíteni ? Az emberek megöregesznek, de minek kivételt képezünk, mi sohasem leszünk öregek, csak romjaivá válunk saját magunknak. Elhervadunk mint egy elvirágzott rózsa, elhullatjuk leveleinket, a szépséget, lassan, egyenkint, s végtére nem marad meg semmi, csak a kóró, s igen gyakran a tövis. Te miattad sajnálom, hogy így van. Én is megálmodtam a boldogságot. Igen, álmodtam egy rövid balésen át.... Éppen úgy dobogott a szívem mint most neked, hisz tizenhét éves voltam, s vájjon van-e tizenhét éves szív, mely nem hasonlít egymásra ? Éppen ily remegve vártam a perceket, mikor végtére belebújhatok kis atlasz cipőimbe s a könyű köd-felhőkbe, mit báli ruháknak nevezünk. Csak egy nagy különbség volt közöttünk, én már akkor menyasszony voltam, te pedig szabad vagy, egészen szabad! Oh, vigyáztam reád, hogy sokáig az légy, legalább addig, mig saját magad meg tudod választani, a ki méltó nemes lelkedre. Ne félj, nem késel el, semhogy rosszul válaszsz, inkább ne válaszsz soha. Engem másként tanítottak. Szegény, özvegy anyám volt, ki korán kifáradt a létérti küzdelemben. Csak árnyoldalát ismerte az életnek. Bennem volt minden reménye, hogy egykor még jobb és szebb napokat érjen. Egy kis haszonbért bírtunk a régi, nemes Bérezi családtól. E családnak feje akkor Bérezi André volt, egy élte javában levő, derék, nemes gondolkozású ember. Mindennapos volt anyámnál. Már mint gyermeket nagyon szeretett? Órákig eljátszadozott velem, és soha nem jött üres kézzel, csak hogy lekötelezzen. Kastélya csak egy negyedórányira volt mezei lakunktól, és a kis gyalogösvény, mely a cserjés közt odáig vezetett, igen jól ismerhette léptei nyomát, valamint az én apró lábaim is gyakran befutottak, mert hisz mint kicsi leánynak szabad volt André bácsihoz mennem. És én mentem is, ismertem minden fűszálat az út szélén, és a tarka mezei virágokból gyakran kötöttem bokrétát André számára. Már ekkor kis feleségének szólított, és megszoktam, magam úgy tekinteni, mint a kastélyleendő úrnőjét. Oly nagyszerű volt itt mindent úgy tekinteni, mint sajátomat, és a pompás zongorának és gazdag üvegháznak, apró kezeimmel tapsoltam. Azonban a gyermekkor elmúlt. Öt évig voltam távol egy fővárosi nevelő intézetben s mikor először haza jöttem mint nagy leány, André sokáig rám bámult s mint később gyakran mondta, alig hihetett szemeinek, mivé fejlődtem. Ő akkor negyven éves volt, én tizenhat. Sokszor sóhajtott egy anyám előtt: »Oh, csak pár évvel idősebb lenne.« — Hát mit tesz az ? — szólt anyám megfontolatlanul, — ő komoly, okos leány, van annyi esze, mint másnak húsz éves korában. Nem hinném, hogy a fiatalság hiba. És valóban, egy szép nyári délután, midőn nyitott ablakomnál álltam és szemeimmel a messze erdőségbe tévedeztem, André hozzám lépett, megfogta gyöngéden kezemet és igy szólt hozzám: — Klárika, tudja-e, hogy én szeretem magát ? — Hát hogyne tudná ki, — szóltam nevetve, — azóta tudom, mióta emlékezni bírok. — De nem úgy, — szólt ő remegve, — én másként szeretem, én őrülten szeretem, a mint férfi csak nőt szeretni képes. Mondta, képes volna ezt maga viszonozni ? Képes volna-e engem szintén szeretni ? — Minő kérdés, — szóltam neheztelve, — hisz tudja, hogy én is szeretem, hogy ön nekem legjobb barátom a világon. Egész elragadtatva szorított magához. Szemeiben sajátságos tűz égett, ajkai remegtek a felindulástól. — Csak egy csókot! — susogta lázasan, és mielőtt észrevettem volna, ajkamon egy csóka égett, és újamon ott volt a jegygyűrű, így lettem Andre menyasszonya. Az egész vidék irigyelt és anyám boldog volt. Hogy én milyen voltam ? Mit tudom én! Hisz úgy hozzászoktam Andre gyöngédségeihez, szeretetéhez, hogy képzelni sem tudtam magamat nélküle, a szó szoros értelmében dédelgetett, kényeztetett, féltett még a levegőtől is. Nekem jól esett ez az imádtatás, e rajongással határos szerelem; ha láttam, hogy milyen boldog ő, szinte nyertem önmagam előtt; meg voltam elégedve és azt hittem, hogy ez a boldogság. Anyám kikötötte, hogy még a farsangot mint leány töltsem, hisz még nem is voltam nagy leány, mulassak legalább egy farsangon át, hisz mint asszonynak annyi mindenről le kell mondanom. André beleegyezett, én elfogadtam, noha nem éreztem semmi szükséget, így mentem az első bálba. Szavammal lekötve másnak, de szívemmel szabadon, hisz nem volt semmi része e kötésben. Még most is emlékszem fehér illúzión ruhámra. Ép ily habszerű volt, mint a tied, csak hogy gyöngyvirág helyett ibolyákkal diszítve. Imádtam az ibolyákat ! André egy nagy ládával küldött számomra, melyeket ő maga tenyésztett a melegházban. Oh, milyen jó és figyelmes volt, minden réteget finom mohával takart be, hogy megóvja a hidegtől és a hervadástól. — Azt hiszem, — szóltam anyámhoz nevetve — André, ha lehetne, engem is így takargatna be moha közé, csakhogy megóvjon mindentől, ami kellemetlen. — És ez szép tőle. Látszik, hogy úgy tekint, mint egy virágot.És valóban úgy tekintett. Alig merte kezemet megérinteni, mikor este hófehéren úgy mosolyogtam felé a temérdek ibolya közül, mint tavasz a hó felett És megérkeztünk. Már messziről az elmosódó zene akkordjait hallottam. André karján léptem be, hol ragyogó világosság és illatos, meleg levegő fogadott. Elfogult voltam, és szívem hangosan dobogott. — Vájjon ki fog könyörülni rajtam? — szóltam mosolyogva Andréhoz — maga nem táncol, s vájjon más észrevesz-e? — Ne féljen — szólt ő büszke tekintettel felém, — biztosítom, hogy észreveszik. És észrevették. Alig hihető most már, milyen ünnepelt voltam. Amily félénken léptem először a ragyogó, sima talajra, oly bátran és boldogan lejtettem rajta egy óra múlva. Ah, mennyi udvarlóm volt! Mennyi éle, mennyi bók, mennyi mosoly és meleg kézszoritás! Nem tulajdonítom egészen magamnak ezt a bódítást, talán egy kis része volt benne ama biztonságnak is, hogy mindez nem végződhetett házassággal, hisz menyasszony voltam. (Vége köv.) ..... " Csütörtök, 1882. február 23. 44. szám. Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre.................................8 frt. Negyedévre......................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. fővárosi lapok SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy, mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Witherton ur kalamija. (Amerikai beszélj.) — Csinos, igen csinos leány volt. Jól megnéztem a mint a vasúti kocsi jobb oldalán velem szemközt ült. Arca ugy volt felém fordítva, hogy tiszta körvonalát láthattam gyöngéd ovál hajlású állának és szép szabályos homlokának. Minő tiszta és domború halántékai voltak s mily csinos hajnövés fedte azokat. Sokáig figyeltem reá, mikor azon igen hideg karácson előtt való napon, egy kocsiban tettük meg a hosszú utat; oly vonzónak találtam arca változásit, hogy azon kívül se kinn se benn semmit sem vettem észre. Egyedül volt, s úgy látszik, hogy igen figyelmes vizsgálat alá vette ifjú útitársait, de inkább félelemből, mint kíváncsiságból. Minden férfi, ki megmozdult, vagy fölemelkedett, hogy egy pohár vizet igyék, vagy átment egy más kocsiba szivarozás kedvéért, vagy csupa merő nyughatatlanságból le s felsétált a hosszú kocsiban, befolyást gyakorolt arckifejezésére. Az első mozdulatra, melyet valaki tett, megrezzent, s aggályosan nézett szét, ha felé közeledett, s megrémülve, ha egészen közel volt. Amint a távolság köztük nagyok"